„A feleségem tanított meg szeretni”

Nemrég olvastam tőle: „nem a férfi, a nő, de a szerelem, / nem a nyár, nem a tűz, hanem a vágy. / bármit is írnak, túlnő a tényeken, ahogy összegyűjt és egymásba ráz”. Egy egész kötetből lehetetlen lett volna kiragadni csak egy szeletet, így azzal a négy sorral vezetem be e havi pasinkat, a kézdivásárhelyi költőt, Dimény-Haszmann Árpádot, amely a leghamarabb megfogott tőle.

– Mikor tudatosult benned, hogy jól bánsz a szavakkal?

– Kiskoromban magánnyomozó vagy író szerettem volna lenni. Az írói pálya azért jött be a képbe, mert már kisgyerekkoromban sokat foglalkoztatott a halál kérdése, hogy mi az élet értelme, ha egyszer úgyis meg kell halnunk. Idővel rájöttem, hogy a nagy írók és költők meghaltak ugyan, de verseik, írásaik révén mindig köztünk vannak, általuk élnek tovább. Akkor döntöttem: inkább híres író leszek, akiről egyszer utcát neveznek el, és szobrot állítanak neki. Rengeteget olvastam, édesapámtól örököltem az olvasásmániát. Az első verseim a suliújságban jelentek meg, tele voltak szerelemmel, lázadással. Képzelj el egy hős szerelmes, hosszú hajú, szakadt farmerban járó fiút, akit semmi más nem érdekelt, csak hogy lázadjon! Az Irodalmi Kreativitási Versenyek révén ismerkedtem meg az új nemzedék nagy költőivel, íróival. Nem olyanok voltak, mint a tankönyvbeliek, rocksztároknak tűntek. Sokat tanultam akkor, most mégis úgy tekintek vissza, hogy az még csak játék volt. Zöldfülűként lettem újságíró is, ami viszont az irodalmi alkotás rovására ment. Majd amikor szerkesztő lettem, újra fontos lett számomra az írás. Addigra nagyon sok minden történt az életemben, amit muszáj volt kiírnom magamból. Jól mondják, az írás valóban terápiás módszer.

– 2014-ben jelent meg az első, Apatológia című versesköteted, amely eléggé személyes hangvételű lett.

– Felírhattam volna az első oldalra, hogy „Édesapámnak”, de nem tettem. Az Apatológia egy általam kitalált összetétel, a patológia és az apa szavakból, és ebben benne van az apám elvesztése, az érzelmek, emlékek és a múlt boncolgatása. Van, aki síremléket állít, én verseskötetet írtam. Ebbe írtam bele mindazt, ami akkor bennem tombolt.

Váratlanul, gyorsan veszítettem el a mintaképemet, ezért versbe menekítettem az összes emlékemet róla. De nemcsak ő van benne, hanem az életem is a maga szépségeivel, bajaival. Sokszor kérdezik, hogy nem írtam-e ki túlságosan magam. Én nem így gondolom. Személyes, de senki nem tudja, hogy mi igaz, és mi nem. Ez a költészet.

– A verseskötet az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-debütdíját kapta, te pedig a Székelyföld kulturális folyóirat Szabó Gyula-emlékdíját. Számítottál az elismerésre?

– Én sem a fióknak írok, viszont a díjak lépcsőfokok, a fejlődést jelzik. Az elismerés jólesik, mert azt jelenti, méltónak tartanak rá. A Székelyföld folyóirat díja különösen jólesett, mert a lap tulajdonképpen végigkísérte pályámat. Az E-MIL-es kitüntetés meglepetés volt, mert előtte lettem tagja a Ligának. Végül is híres író akartam lenni már gyermekként, ahhoz viszont fontos az elismerés. Az Apatológia nem bizonyítási vágyból született, azokat az érzéseket ki kellett írnom magamból. Idén jelenik meg a második kötetem, amivel viszont elsősorban magammal versenyzem, az első kötet sikerét kell felülmúlnom.

– Ki, mi inspirál?

– Alanyi költő vagyok. A mindennapi élet ösztönöz. A személyes történeteket szeretem, de nem írom le őket teljesen, hagyom kibontakozni az olvasóban. A második kötet, a Levelek a szomszéd szobába, főként a házastársi líra vonalát viszi tovább.

– Mit gondolsz, mit tanulhat a férfi a nőtől?

– Inkább azt tudom megfogalmazni, hogy mit tanultam a feleségemtől. Általa ismertem meg magamat. Van egy társam, akiben megbízom, aki ha bátorításra van szükségem, az erényeimet felnagyítja, ha úgy érzi, hogy vissza kéne fogjon, rámutat a hibáimra. Ha igazi partnerség van, nagyon fontos dolgokat tanulunk meg egymástól, egymásról. A feleségem tanított meg szeretni. Voltak előtte is szerelmek, de a házastársi viszonyban teljesen másképp szeretsz. Még egy tanulság: együtt bármire képesek vagyunk.

– Három gyönyörű gyermeketek van, két fiú, egy kislány. Mit tanítasz nekik?

– Mindhárman erős egyéniségek, egyenrangú félként kezeljük őket. Nincs nálunk prűdség, nincsenek tabuk, ha kérdeznek, nem kertelünk, válaszolunk. Azt szeretnénk elérni, hogy soha ne hazudjanak, együtt találjunk megoldást, ha butaságot csinálnak. Fiús témákban jobb vagyok, lányos témákban segít Orsi. Sokat focizom, biciklizünk, túrázunk a fiaimmal, de ha a lányom arra kér, hogy fessem ki a körmét, akkor nekiállok, és próbálok precíz vonalat húzni.

– Mit gondolsz, mi teszi izgalmassá a kortárs magyar irodalmat? Neked van kortárs kedvenced?

– Talán az, hogy nagyon széles és színes a skála. Nincs olyan műfaj, amiben ne alkotnának nagyot a kortárs írók és költők. Nehéz egyet kiemelni, ezért nekem mindig az a kedvencem, akit éppen olvasok. Nemrég értem a végére Bartis Attila A vége című könyvének, nagyon szerettem. Emellett várom a Könyvvásáron megjelenő új könyveket, azok mindig nagyon izgalmasak.

Fotó: Máthé Zoltán

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. októberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>