A felolvasó

1958, Neustadt, Nyugat-Németország. A tizenöt éves Michael Berg rosszul lesz az utcán, és egy ismeretlen nő segít neki hazajutni. Gyógyulása után a fiú felkeresi a nála húsz évvel idősebb Hannát, hogy megköszönje a segítséget. Szenvedélyes viszony szövődik kettejük között, s a testi gyönyör mellett (előtt) a „fiúcska” rendszeresen felolvas a könyveiből. Aztán a nő váratlanul eltűnik a városból. Nyolc évvel később a joghallgató Michael a náci háborús bűnösök tárgyalásán a vádlottak között látja viszont kamaszkori szerelmét, Hanna Schmitzet…

A felolvasó erősen megosztó film egy erősen megosztó regényből. Bernhard Schlink sokszorosan díjazott könyvét hétmillió példányban adták el, 39 nyelvre fordították le, és több német tartományban a tananyag része lett. Ám kemény bírálatokat is bőven kapott, merthogy némelyek szerint relativizálja a bűnösséget, és szimpátiát kelt a tettesek iránt.

Stephen Daldry adaptációja nem holokausztfilm. Ismertnek feltételezi a XX. század legpokolibb történéseit, de azok ügyében nem kíván igazságot tenni, bűnbakot találni, sem felmenteni. A társadalom arra irányuló riadt próbálkozását mutatja be, hogy megértse a megérthetetlent, feldolgozza a feldolgozhatatlant. A felolvasó a múlt megismeréséről, birtokba vételéről, kollektív és személyes önvizsgálatról szól. Kérdéseket tesz fel, csöndesen, de határozottan.

Például azt, hogy képesek vagyunk-e érzelemmentesen, csakis az adott kor törvényei alapján megítélni, hogy ki mennyire bűnös?

Éppen erről szól a film intim, szerelmi vonulata. Hiszen Michael nem egy volt náci lágerőrbe és tömeggyilkosba szeret bele, hanem egy vonzó nőbe, aki befogadja őt, és aki által (több értelemben is) felnőtté válik. És akin a bírósági per döntő pillanatában még segíthetne, de nem teszi, mert ő is fél felvállalni a múltat és egykori titkos kapcsolatukat. Cserbenhagyja Hannát, s ezzel maga is bűnössé válik. Volt, nincs ártatlanság.

Röhrig Géza mondta az idei budapesti Élet menetén: „A Soá az a történelemben, ami a relativitáselmélet a tudományban. Senki nem érti, és mindenkire vonatkozik.” A felolvasó is ezt, a holokauszt, a még élő múlt feldolgozhatatlanságát és a róla szóló diskurzus lehetetlenségét körvonalazza éles párbeszédeken, csodálatosan fényképezett arcokon, tétova tekinteteken keresztül. Kate Winslet megérdemelte szerepformálásáért az Oscart (túlmaszkírozott időskori arc ide vagy oda), de Ralph Fiennes, a fiatal David Kross és a fontos epizódszerepben feltűnő Bruno Ganz jelenléte is erőteljes. A hangulatot végig hordozó zenéről (Nico Muhly) nem is beszélve. Az apró, de bosszantó hibáktól (pl. német helyett angol nyelvű kézírás mindenütt) kis jóindulattal eltekinthetünk. Tényleg érdemes megnézni, avagy újranézni! 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. júniusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>