A gyógyulás útja

Este, amikor a gyerekek már ágyban vannak, és az esti szertartás utolsó momentuma is lezárult, még ott maradok velük, összebújva. Egy ágyban alszanak, szerintem már nem sokáig, mert a lányom a terület újrafelosztását követeli, honfoglalást indít minden ágyvetésnél, majd beletörődve a feloszthatatlanba, Pilinszky versét a zászlójára tűzve („Az ágy közös. A párna nem.”) kijelöli a határokat. Ilyenkor befészkelem magam én is közéjük (nekem már nem jut párna), és várom, hogy elszenderedjenek.

Hirdetés

A kicsi még nagyon igényli ezt az elaltatást, a nagynak már menne egyedül is, én pedig örömmel kihasználom azt az időt, amikor még elférnek egy ölelésben. Imádom bőrük kiscsirke-illatát, bújósságukat, lassan mélyülő szuszogásuk ritmusát.

És ilyenkor történik a csoda: szuszogunk, szuszogunk, és azt érzem hirtelen, egyik percről a másikra, hogy szemeimre rátelepszik valami súlyos, és merülök. Percre pontosan akkor, amikor a gyerekek szempilláját is kezdi leragasztani az álom. Többször leellenőriztem.

Próbáltam megmagyarázni magamnak ezt a furcsa egybeesést. Először ilyen mágikus ötletek jutottak eszembe, hogy biztosan most suhan el felettünk az álomtündér, és a csillámporból az én szememre is jutott. Aztán rájövök, hogy a mese befejeződött, és próbálok valami felnőttesen komoly magyarázatot találni az alfahullámaink titokzatos egymásra hangolódásáról, amelyet biztosan agyunk egymáshoz közeli elhelyezkedése válthat ki. Találok példát még ilyen titkos, mély összehangolódásra lányok közti barátságokban, amikor az együtt lakó barátnők menstruációs ciklusa lassan, szelíden egymáshoz igazodik. Nagy szerelemben is ösztönösen megérezzük, miről árulkodik a párunk arcán átsuhanó árny, a hangjában bujkáló reszketés, vagy szeme sarkában a szikra. Vagy pedig a szülés előtt, amikor a magzat letelegrafálja az anyának, hogy ő most már megnézné a világot kívülről is, az anyán eluralkodik hirtelen a fészekrakási ösztön: pakol, rendez, készítget. Vagy, amikor a kezdeti periódusban sokat aggódik az anya, feszült, ideges, kisbabája is átveszi tőle, és nyűgös lesz, fáj a hasa, nehezen megnyugtatható. A baba görcse sokszor az anya görcse. Vagy pedig iskolában számtalanszor tapasztalom, amikor a szülő szorongása kivetül a gyerekre: fél dolgozatírásnál, eszi magát, hogy nehogy hibázzon, vagy aggódik a testsúlya miatt. A családban dúló láthatatlan feszültségek miatt is a gyerekek sokszor agresszivitásba vagy túlmozgásosságba fojtják „bánatukat”.

Amikor arról  beszélek a szülőknek, hogyan veszik át gyermekeink a bennünk dúló érzéseket, és jelzik ki, mint a lakmuszpapír a környezetük, a hozzájuk közelállók érzelmi állapotát, akkor előfordul, hogy egy hirtelen feltámadó ingerültség tükröződik az arcukon. Mert ekkor már leplezhetetlenné válik a valóság, hogy hiába próbálkoznak, nem lehet mosolynak álcázni a fájdalmat, csalódottságot, látszatharmóniának hazudni az alkoholizmust, elfojtani a mardosó szorongást és a depressziót.

Az a szülő, aki megélte az egymást szerető emberek közt létező érzelmi egymásra hangoltság bármelyik formáját, az megérti, hogy sokszor gyermekének gyógyulása a szülő saját lelkének gyógyításán keresztül valósulhat meg. És mint szülő, ez a legnagyobb dolog, amit a gyermekéért tehet.