A hajtó, aki zumbát jár

A hétköznapokban aerobikot és zumbát oktat, vadászidényben pedig szó szerint kiugrasztja a nyulat a bokorból. Igazi energiabomba a székelyudvarhelyi Menyhárt Éva, aki egy híján húsz évvel ezelőtt, még tinédzser lánykaként szerelmesedett bele a vadak hajtásába. Erről – a sokak által furának és férfiasnak tartott –                   „szerelemről” beszélgettünk.  

Hirdetés

- Mikor is kezdődött a „vadászmese”?  

 - Igazából nem annyira mesés történet ez, hiszen édesapám vadász, testvérem nincs, egyedüli fia-lánya én vagyok. Kicsi koromban alig vártam, hogy hazajöjjön és elmesélje a vadászélményeit. Úgy 14-15 éves lehettem, amikor megkérdeztem, hogy „apuka, én is mehetnék?”. Nagyon örvendtem, amikor azt válaszolta „hát persze”. Farkaslaka felett, ahogy mi nevezzük, a Nyikóban voltunk. Egész éjszaka mozdulatlanul, csendben kellett várakozni, hogy el ne riasszuk az állatokat. Még vakarózni is csak módjával szabadott, pedig eléggé csíptek a szúnyogok (nevet). De minden ilyen apró kellemetlenséget felülmúlt az, amikor – életemben először – megláttam a vadakat. Jöttek a vaddisznók, jött a szarvas. Ott és akkor, azon az augusztus esti lesen egy életre elvarázsolt minden: a csend, a fegyelem, a természet nyugalma, a vadállatok. 

- Édesanyád mit szólt ahhoz, hogy mondjuk nem tánciskolába, hanem vadat űzni jársz? 

- A vadászat őt egyáltalán nem érdekli, nem is vonzza, de apum mellett volt ideje hozzászokni.  Nem tiltott és nem is szólt bele a választásomba. Elfogadta, hogy ilyen tekintetben apám lánya vagyok. Persze mindig féltett, hogy „jaj, a medve, a farkas”, de közben mindig tudta, tudja, hogy apukám és a társaim vigyáznak rám, biztonságban vagyok. Érdekes, hogy apukám büszkén mondogatja mindenkinek, hogy én, a lánya csináltam belőle vadászt, mert akkoriban, amikor engem érdekelni kezdett a vadászat, ő már kicsit kezdett „ellustulni” (kacag). 

- Az iskolában titkoltad, vagy épp ellenkezőleg, dicsekedtél a vadászkalandjaiddal? 

- Nem titkoltam, sőt, büszke is voltam magamra és arra, hogy ezzel a nem éppen lányos hobbimmal kitűnök. Kérdezgettek az osztálytársaim, s meséltem is nekik, hogy hol jártunk, milyen volt. Jólesett, hogy felnéztek rám. Emlékszem, volt egy vaddisznóagyarból faragott nyakláncom is, amit nagyon sokáig hordtam.

-  Az első les maradandó élmény volt, de milyen volt az első hajtás?

- Érdekes, izgalmas, már csak azért is, mert egyedüli lány voltam a sok fiú között, ugyanakkor nagyon fájdalmas. Menni az erdőben, kúszni, mászni hegyen-völgyön, bírni az iramot a fiatal hajtó srácokkal. Nagyon nehéz volt, mert akkoriban egyáltalán nem sportoltam, dundi, mondhatnám kövér kislány voltam. Tulajdonképpen a vadászat miatt kezdtem el sportolni, ez motivált abban, hogy lefogyjak. 

- Sokat nem tudok a hajtásról, tulajdonképpen mi a hajtó feladata? 

- Hajnalban kelünk, aztán kimegyünk a helyszínre. Változó, hogy egy vadászaton hány hajtó van. Van, amikor csak 5-6, van, amikor 15. Attól függ, hogy milyen széles a terület, és azt hányan tudjuk átfogni. Akárcsak a vadászok, a hajtók is elfoglalják a helyüket, azaz felállnak bizonyos távolságokra egymástól. Van, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz, olyankor hajtás közben tudunk beszélgetni, viccelődni, de van olyan is, hogy a mellettünk levőnek csak nagyon messziről halljuk a hangját. Aztán elindulunk. Nagy zajt csinálunk, kiabálunk, ütjük a fák törzsét, csörtetünk.  Árkon-bokron keresztül haladunk, van, hogy kúszni-mászni kell, mert olyan a terep. Lényeges, hogy a hajtók egy vonalban maradjanak, senki ne menjen túl előre. Csapatmunka a hajtás, figyelni kell a társunkra, arra, hogy senki ne maradjon le. A terep sem egyforma, nehezebb a tüskés bozótban haladni, mint a sima területen, ezért van, hogy egyik-másik hajtó nehezebben halad.  Olyankor be kell várni egymást. 

Fotó: Csedő Attila

-„Hajtó vagyok, ne lőjetek!” Vadászaton történt balesetekről ritkán hallani, de volt már rá példa. 

- A vadásznak szabály, hogy amíg száz százalékosan nem látja, hogy mi van a puska másik végén, addig tilos lőni.  Nemcsak arról kell megbizonyosodnia, hogy amit lát, az állat vagy ember, hanem arról is, hogy ha állat, akkor vaddisznó-e, vagy medve. Sőt, még azt is, hogy vadkan vagy koca.  Mi, hajtók figyelmeztetjük őket, ordítunk, hogy „vigyázz, mert fut a disznó” vagy „vigyázz, mert medve”. Amikor a hajtás közeledik a vadászok vonalához, azok már egyáltalán nem lőhetnek felénk. Nincs életveszély. 

- Ebben a terepszínű öltözetben, amit az interjú kedvéért vettél fel, elég nehéz „kitűnni” a környezetből. 

- A biztonság kérdését nagyon komolyan veszik. Most már van, és kötelező viselet a fényvisszaverő mellényünk is, ami világosságban és sötétben is jól látszik. Szintén fényvisszaverő csík van a vadászok kalapján is azért, hogy jól lássák egymást. Minden vadászaton esek-kelek, nyakig sáros, térdig vizes vagyok, de igazán komoly baleset még soha nem ért. 

- Pánikolni nem szerencsés, de még mit kell tudnia egy jó hajtónak? És mit tanul meg vadászat közben? 

- Fára mászni. Én is másztam egyszer-kétszer, de volt olyan is, hogy csak másztam volna, de nem volt amire, mert a legmagasabb fa is akkora volt, mint én. Kényeseknek sem való a hajtás, mert van, hogy az ember négykézláb mászik, van, hogy tüske megy a tenyerünkbe, de egyáltalán nem veszélyes. A vadászat sok mindenre megtanított engem. Fegyelemre, magabiztosságra, kitartásra.  

- Mi a szépsége a vadak űzésének?  

- A korán kelést, bevallom, nem szeretem, de mást mindent. Nekem a vadászat, a hajtás kirándulás, imádok a természetben lenni, túrázni. Szeretem azt is, hogy velem van Pamacs, a kutyám, aki foxterrier keverék, és aki félig házi kedvenc, félig vadászkutya. Gyuszi bácsitól kaptam ajándékba kilenc évvel ezelőtt, szenvedélye, mint nekem, a vadászat. Szép az is, amikor a harmadik hajtás után már alig botladozunk, úgy el vagyunk fáradva, s egyszer csak elkezdenek fogni a kutyák. Aki nem tapasztalta, az nem hiszi, hogy ez mekkora adrenalin-bomba. Egy csapásra eltűnik a fáradtság. Szeretem, amikor a két hajtás közötti szünetben megszusszanunk, a közös ebédeket, beszélgetéseket. 

- Ez a hajtó jutalma?

- Hobbiból hajtok, nem pénzért, van, hogy elosztják a zsákmányt, és kapok húst. Kedvencem a vaddisznópörkölt makarónival, el is tudom készíteni. De a jutalom maga az élmény, mert nincs két egyforma vadászat. 

Fotó: Csedő Attila

- Kedvenc vadad, helyed van?

- A vaddisznó. Sokkal izgalmasabb hajtani, mint a többi vadat. A vaddisznóvadászaton mindig akció van, fognak a kutyák, mindenki hangosabban kiabál, s nem csak üresben sétálgatunk. Medvevadászaton egyszer, nagyon régen, még apukámmal voltam, nem is emlékszem rá. A medvék engem egyébként is kikerülnek, egyszer vagy kétszer láttam eddig. Etéden, Firtosváralján – ott szeretem a legjobban. 

- Ne vedd zokon, de muszáj kicsit „kegyetlen” legyek. Bizonyára így szép ez, ahogy van, de mégiscsak a halálba kergetitek azt a szegény párát. Milyen érzés a leterített vadat látni?

- Nem mondhatom, hogy sajnálom. Én az állatokat nagyon szeretem, de a vadászatot az állatvédéstől elválasztom. Ez sport, nem mészárlás. Mondták már nekem, hogy állatkínzó, és kérdezték, hogy nem sajnálom a lelőtt vadat? De gondoljunk csak a disznóvágásra. Az emberek egy évig nevelik, szeretgetik, aztán késsel nyakon döfik, a vérét elengedik. Levágják a nyulat, birkát, tehenet, tyúkot. Ehhez képest egy lövés sokkal kegyesebb. Az igazi vadászat sportszerű, szigorú szabályai vannak, és nem az a lényege, hogy halomra lőjék a szerencsétlen vadállatokat. 

- Árad belőled a tetterő, a kiegyensúlyozottság. A hobbid mellett a rendszeres sportolásnak is köze van ehhez a harmóniához? 

- Említettem, hogy kövér leányka voltam. A vadászat motivált abban, hogy formába hozzam maga. Pontosan tudom, hogy 1996 novemberében fogtam neki az életmód-változtatásnak. Otthon, egyedül tornásztam, visszafogtam az étkezést, csoportos edzésekre jártam. Kezdetben csak helyettes, aztán edző lettem. Tanfolyamot végeztem, és most már ez a hivatásom. Aerobikot és zumbát tanítok. A tanítványaim tudják, hogy hajtani járok, s volt, aki szerette volna, hát el is vittem magammal a vadászatra. 

Fotó: Csedő Attila

- Magad mondtad, hogy nem éppen nőies kedvtelés ez, a hajtók, vadászok zöme is férfi. Hogy érzed, befogadtak a csapatba? 

- A farkaslaki csoportban gyermekként megszoktak, de amikor új csapatba kerültem sem volt soha gondom. Igaz, mindig „leteszteltek”. Próbára tettek, hadd lám, megijedek-e, bírom-e, ha jól meghordoznak a nagy dombokon. Amikor látták, hogy nem kényeskedem, megállom a helyem, teljesen egyenrangú félként kezeltek. A malomfalvi Szalon Vadászcsoportban pedig, ahová most járok, nem vagyok az egyedüli nő. Noémi, a barátnőm, bár fiatalabb ,mint én, már vadász. 

- Sikeres vadászidényről, és még miről álmodik egy hajtó?

- A hosszú távú terveimben benne van az engedély megszerzése. A párommal, aki most Németországban dolgozik, és akit szintén egy vadászaton ismertem meg, és szintén hajtó, együtt akarunk vizsgázni. Elmennék egy afrikai vadászatra is. Talán egyszer. Most a vadászidényre koncentrálok. Családot, egy vagy két gyermeket is szeretnék.  Épül a házunk Szovátán. Hol? Hát a Medve-tó szomszédságában – neveti szívből a hobbijához nevében talán nem véletlenül passzoló helyszínt.