A lány, akit nem győzött le a téboly – I.

Milyen ma a pszichés betegek megítélése? Milyen körülmények közt kezelik őket? Élhetnek-e teljes életet? Mi tehet a hozzátartozó? Folytatásos riportunk első részében egy történet mutatunk be, és hozzá kapcsolódóan igyekszünk megválaszolni a fenti kérdéseket. És nem csak.

Amikor Veress Albert pszichiáter 1980-ban megérkezett a csíkszeredai pszichiátriai osztályra, az épület kívül-belül árulkodó sárga volt, a betegek észrevétlen kijutását pedig az ablakokra szerelt sűrű vasrács akadályozta meg. Azzal kezdte a munkát, hogy az osztályon 1987-ben megszüntette a fegyházi hangulatot, leszereltette a rácsokat, mázoltatott, meszeltetett. Az innen számolt harminc évben aztán mérvadóan változott a pszichés páciensek kezelése, ami viszont alig, az a betegek társadalmi megítélése. A megértéshez ismerjünk meg egy történetet!

Az édesanya gyermeke fiatal, életerős alakját idézi, a lányét, aki folyton nevetett, bárkit jókedvre derített, tervei és céljai voltak, amelyeket biztosnak látszott elérni. Aki keményen és fegyelmezetten harcolt a sportban az érmekért, most alig tud mozogni és gondolkodni – egészen valószerűtlen volt Thamó Ildikó számára, amit látott. Lányát már több hete a csíkszeredai pszichiátriai osztályon kezelték, voltak ugyan tiszta pillanatai, de kritikus volt az állapota. Látomások, lázas rohamok gyötörték, nem volt ura önmagának, nem evett, járni sem tudott. Kata pár hónappal azelőtt még a budapesti Váci Mihály Kollégium kézilabdacsapatát vezette, szülővárosában elismert kézilabdásként tartották számon, tagja volt a ’95–96-ban országos aranyat szerző székelyudvarhelyi Bányai–ISK ifi bajnokcsapatának, később beválogatták a fővárosi ifjúsági csapatba, kisedzői diplomát szerzett.

Thamó Kata. 2016-os felvétel /forrás: facebook

Aztán 2001 szeptemberében váratlanul, különösebb előzmény nélkül összeomlott, homályosan látott, száradt a szája, hiába ivott vizet, mégis szomjas maradt, megdagadt a nyelve, hallucinált. Második világháborús katonákat, sebesülteket látott, ezek a képek a későbbiekben részletesebbek és borzalmasabbak lettek, elborították elméjét. Hullaszagot érzett. Kórházba szállították. Az édesanya nem érti, felfogni sem tudja, mi történik lányával, aki nemrég még sportolói karrierjét tervezgette.

A Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház pszichiátriai osztályának főorvosa szerint, bár a pszichés betegségek többségének van kórelőzménye, ez nem törvényszerű.

– Több mint harmincéves praktizálásom során nemcsak Thamó Kata esetével találkoztam, amikor derült égből villámcsapásként, minden előjel nélkül jelentkezett a téboly. Általában nem ez a jellemző, de tudomásul kell venni, hogy vannak ilyen esetek is, amikor az orvos sem találja igazán az okot. Nem is ez a lényeg, hanem a páciens stabilizálása, az elme lecsendesítése – mondja Veress Albert pszichiáter főorvos.

Összeomlása után Kata több hónapot töltött a csíkszeredai kórház pszichiátriai osztályán, később a visszaesések miatt végül hét évre volt szükség ahhoz, hogy állapota stabilizálódjon, teljes életet tudjon élni. De milyen életet, és hogyan? Mert a társadalom kirekeszti a pszichés betegeket. A betegség elfogadása nemcsak a betegnek és családjának nehéz, a tágabb közösség, a munkatársak, barátok sem tudják, hogyan kezeljék a helyzetet. 

Kísért a sárga cédula

A pszichés betegek negatív társadalmi megítélését Veress Albert szerint az 1700-as évektől működő pszichiátriai intézmények alakították.

– Ezek a tébolydák fegyházhoz vagy kaszárnyához hasonló körülmények között működtek, az ablakokon vasráccsal, sivár folyosókkal, a betegeket semmittevésre ítélve. Ezt látva alakult ki az emberek „sárga házzal” szembeni iszonya, a stigma, ami nehezen oldódik fel, hiába, hogy a pszichiátria fejlődésének, a jobb gyógyszereknek és a pszichoterápiának köszönhetően egyre több betegünk tud normális életet élni – fejtette ki.

A főorvos által említett intézmények működése és az ott alkalmazott kezelési módszerek ellen 1952–57 között Benedek István orvos is felszólalt. Az elmegyógyintézeti igazgató a betegek társadalmi rehabilitációját tartotta szem előtt, ezt pedig munkaterápiával, testi vagy szellemi elfoglaltsággal és az ezzel járó egyéni jóérzéssel, közösséghez tartozással próbálta meg elérni. A szakterületén módszerével magára maradt orvos arra alapozott, hogy a betegnek jogában áll a „normálisokéhoz” hasonló életet élni, s bár állapota képtelenné teszi őt erre, a pszichiáter feladata ezt megváltoztatni.

Benedek István az Aranyketrec – egy elmeosztály élete című könyvében számol be módszerének tapasztalatairól és eredményéről, a különböző szintű elmezavart az egyén értelmi szintjéhez és képességéhez igazodó munkaterápiával, szerető, bensőséges hangulattal gyógyítja.

Az általa vezetett intézményből eltüntette a rácsokat, a cellához hasonló kórtermek puritán, rideg hangulatát közösségi terekkel, az otthonosság érzetével váltotta fel.

A betegek szabadon járhattak ki és be az épületbe, a hozzá tartozó kertben kertészkedtek, zöldséget termesztettek, a férfiaknak asztalosműhelyt rendezett be. A doktor szerint a munkaterápiának köszönhetően a betegek 62 százalékánál jelentős javulás állt be, ezeket a pácienseket idővel haza is engedték. Az otthoni környezetbe való beilleszkedés azonban nem egyszerű. 

A szembenézés: szabadság

Thamó Kata különleges nő. Azért, mert dacosan küzdött a betegségével, végül sikerült felülkerekednie elmezavarán, és ma kiegyensúlyozott és hasznos életet él. Meg azért is, mert a hasonló esetekkel ellentétben ő emlékszik a látomásaira, betegségének mélypontjaira.

„Lilinek többször voltak kisebb-nagyobb rohamai, halálfélelme volt, nem tudott egy jót aludni, koporsókat látott és halotti virágkoszorú fenyőillatát érezte. Érzéki, hallási és látási problémái kiújultak” – közli könyvében, amelyet édesanyja bátorítására és támogatásával írt meg.

– Gyógyszeres kezeléssel minden beteget ki lehet hozni és stabilizálni a heveny időszakból, amikor a páciens nincs tudatánál, rohamok gyötrik, fizikailag és szellemileg is összeomlik. Kérdés, hogy ez meddig tartható fenn, mert ha a betegben nem alakul ki a betegségtudat, akkor abbahagyja a gyógyszer szedését, nem követi az orvos és a pszichoterapeuta utasításait, és visszaesik. A betegségtudat kialakulását nehezíti, hogy az esetek többségében a betegek nem emlékeznek arra, mi történt velük, milyen hallucinációk vagy tévképzetek zavarták meg elméjüket – magyarázta Veress Albert.

Az első kórházi kezeléseket követő rövid időszakban Kata húsz kilót hízott, sokat aludt, kerülte a társaságot, csak esténként volt hajlandó kimenni a lakásból, hogy sétáljon. Amikor barátnője meglátogatta, alig ismerte fel korábbi csapattársát.

– Megpróbáltam elmagyarázni az embereknek, hogy mi történt velem. Meghallgattak, de nem értettek meg. Furcsán néztek, a hátam mögött beszéltek rólam, ezért aztán visszavonultam.

Nem akartam, hogy sajnálatból, kötelességtudatból töltsenek időt velem, de rá kellett jönnöm, hogy a magány, a titkolózás nem tesz jót. Szorította a mellkasomat a ki nem mondott, fel nem vállalt betegség. Szorongtam, ezért édesanyám tanácsára és biztatására megírtam a Téboly című könyvet, szembenéztem a betegségemmel és elmeséltem történetemet. Ez felszabadított, megszűnt a titok, a szorongás.

Kata szerint gyógyulásához nagymértékben hozzájárult az, hogy felvállalta betegségét, nem zárkózott el a világ elől, közösségbe jár, mindennapi elfoglaltságai vannak. Visszatért az életébe a kézilabda is, önkéntesként vállalta a homoródszentmártoni és homoródalmási fiatalok edzését. Sok időt tölt vidéken, ahol jól érzi magát, megnyugtatja a csend, a természet közelsége és a család két szibériai husky kutyájának a gondozása. A falubeliek megszerették, maguk közé fogadták, és örömmel küldik hozzá gyermekeiket kézilabdaedzésre. 

A titok dinamikája

Antal M. Ildikó főpszichológus, rendszerszemléletű pár- és családpszichoterapeuta szerint természetes emberi tulajdonság, hogy igyekszünk eltitkolni azt, ami a többiekben az önmagunkról kialakított képet veszélyezteti, függetlenül attól, hogy szabályellenes, bűnös dolgot követtünk el, vagy betegségünkkel kapcsolatban hallgatunk.

Idén tavasszal /forrás: facebook

– Az a baj a titokkal, hogy egy idő után „önálló életre kel”, elszívja az egyén energiáját, növeli a szorongást, a félelmet, bent reked valami, szorítja a mellkast. A titok dinamikája, hogy állandó félelmet, szorongást indukál, hogy mi lesz, ha mégis kiderül, mit gondolnak majd az emberek, hogyan ítélnek meg, kategorizálnak, szégyenítenek meg. És ezzel minden családtag így van. Ugyanakkor az is emberi, hogy kiszimatoljuk, feltárjuk a titkot, kutakodunk utána. Vagyis a szomszédok, rokonok, kollégák előbb-utóbb kérdéseket kezdenek feltenni az egyénnek vagy hozzátartozóinak, elindul a pletyka.

A titkolózó egyre inkább kudarckerülővé és így szükségképpen emberkerülővé, magányossá válik, ugyanakkor a titok pszichológiája, hogy nő az egyén boldogtalansága, az instabil személyeknél depressziót, agresszív viselkedést válthat ki. Mindezek miatt nagyon fontos lenne, hogy a család kidolgozza maga számára, miként képes felvállalni a betegséget. Természetesen nem kell ezt kihirdetni, de vállalni igenis kell. Ez nagymértékben segíti a beteg hozzátartozóit a betegség tudatosításában és elfogadásában, valamint a helyzettel való megküzdésben, amely az első lépés a gyógyulás irányába – vázolja a főpszichológus.

A valóság viszont az, hogy az érintettek 90 százaléka csak szűk családi körben beszél a betegségről – ennek ellenére mindenkinek van olyan ismerőse, vagy tud valakiről, aki pszichés beteg. Thamó Katát sok aggódó édesanya megkeresi, hogy beteg gyermekével kapcsolatban tanácsot, reményt kapjon tőle. Veress Albert azt mondja, Kata egy az ezerből, aki nyíltan felvállalja, őszintén beszél elmezavaráról. Cikkünk megírásakor mi is megpróbáltunk más betegeket megszólítani és szólásra bírni, de senki sem vállalta, még névtelenül sem, hogy megossza betegségének történetét.

– A pszichés betegek egy része megfelelő kezelés mellett teljes életet élhet, akár munkahelyi, akár kapcsolati szinten. Másoknál kérdés, hogy mit tudnak pszichésen elviselni, milyen az alkalmazkodási, frusztrációtűrő képességük társas helyzetekben, hogyan kezelik indulataikat, feladatvégzés során a konfliktusos helyzeteket. Sajnos sok beteg tényleg elszigetelődik, otthon marad, miközben továbbra is képes lenne feladatai ellátására. Fontos lenne számukra is kialakítani olyan lehetőségeket, amelyekben megélhetik emberi méltóságukat, szociális kompetenciájukat, illetve képességeiket gyümölcsöztethetik – mutat rá a főpszichológus.

De mit tehet a hozzátartozó, a közel álló, hogyan segítheti a beteg gyógyulását? A pszichiátriai, a gyógyszeres kezelésen kívül milyen terápiás módszerek vannak, amelyek segítik a beteget a stabil lelki élet kialakításában, az új helyzethez való alkalmazkodásban? Hogyan vélekedik a pszichés betegekről a munkaerőpiac, mennyit és mit dolgozhatnak? Riportunk második részében ezekre a kérdésekre is megpróbálunk választ keresni.

Kiemelt kép: Shutterstock 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. novemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>