A nők tudnak szülni

Mikor gyermek születik, anya születik. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Ma már tudományos kutatások alapján tudjuk, hogy a születés minősége hosszú távon kihat, befolyásolja az ember életét, az pedig egyértelmű, hogy a szülés minősége befolyásolja a nő életét.

Hirdetés

Szatmárnémetitől Brassóig, Nagyváradtól Csíkszeredáig kértük az erdélyi édesanyákat, írják le nekünk a szülésélményüket. Ha pozitív volt, azért, ha negatív, azért. Felhívásunkat a Facebookon tettük közzé két, zárt anyacsoportban. A kéréstől szó szerint felrobbant a közösségi háló. A szülés az, ami hihetetlen indulatokat tud kiváltani a nőkből, és nemcsak. A körből az apákat sem zárhatjuk ki, ráadásul a szülészet-nőgyógyászat az a szakma, amit nagyrészt férfiak uralnak. Érzékeny téma, nagyon érzékeny. De hogy is ne lenne az, amikor a szülés, születés a nők, családok egyik legfontosabb életeseménye? Ugyanakkor a nőgyógyászok azt mondják: „A szülészet az orvostudománynak az a szakága, ahol bármi megtörténhet, és sokszor meg is történik.”

Régen és ma

Régen az asszonyok otthon hozták világra gyermeküket, ám a szülés helyszíne, körülményei, de még az ideje, tempója is hatalmas változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Egyrészt a szülés bekerült a kórházakba. Másrészt régen bába segítette az asszonyt, ma különböző szakterületű orvosokból és szülésznőkből álló csapat. De valóban csak az lenne a kérdés, hogy kórházban vagy a saját otthonukban szülnek a nők? Mi változott meg a hely, a segítők, a tempó és az idő változásával? Ma az otthon szülés miért tűnik merész, modern, kivételes tettnek, hiszen nagyanyáink idejében még természetes volt? Milyen kapaszkodók, segítségek tűntek el a vajúdó nők életéből az intézményesített szüléssel, és mit nyertek általa? A téma nagyon összetett, és számos szempont van, ami meghatározza.

Két történet, kétféle történet

„A vajúdás alatt hagyták, hogy szabadon mozogjak, sétálhattam, használhattam az illóolajam, a fülhallgatómban a kedvenc zeném szólt. A férjem végig velem lehetett, egy darabig beszélgettünk, később, amikor már elment a kedvem a csevegéstől, akkor is mellettem volt, és sokat jelentett a jelenléte. Nem siettettek, kivárták, amíg a magam tempójában kitágulok. Az orvosom minden kérdésre válaszolt, biztatott. Amikor úgy éreztem, az erőm végére értem, elhitette velem, hogy menni fog. És ment! Ahogy megszületett a gyerekem, a hasamra tették, hagyták, hogy pulzáljon a köldökzsinór, nem vágták el rögtön. Azt éreztem, ha ezt megcsináltam, bármire képes vagyok!” –osztja meg velünk szülésélményétÉva. Márta pedig így élte meg gyermeke világra jöttét:„Elment a magzatvizem, és egyujjnyi tágulással érkeztem a kórházba. Nagy izgalom volt bennem, és szó szerint csodavárás, hogy most, kilenc hónap után megtörténik: mindjárt a kezemben tarthatom a kisbabámat. Szinte óránként vizsgáltak a szakemberek, és csóválták a fejüket, hogy nem lesz ebből szülés. Nem is lett. Nem tudtam magammal foglalkozni, koncentrálni, úgy éreztem magam, mint egy kísérleti nyúl, akit tesztelnek, hogy na, tágul vagy nem, tegye meg mindenki a tétjét! S úgy éreztem, a kórházi személyzet mindegyike arra tett, hogy nekem ez nem jön össze. Versenyt futottam az idővel, szorongtam, féltem, azt sem tudtam, mi történik velem. Összesen háromujjnyira tágultam, pedig oxitocint is kaptam. Császáros anyuka lettem. A csodát elvették tőlem.”

Erdély ugyanazon városa, ugyanazon városának ugyanazon kórháza. Csak éppen két különböző időpont, két különböző műszak személyzete, különböző szemlélettel. Ugye, mennyit számít?

Az a lényeg, hogy van egy egészséges gyereked, más nem számít!

„Más is kibírta már!” „Ja, kérem, a szülés nem sétagalopp!” A környezet részéről sokszor ez a reakció, ha valaki elmeséli, milyen negatív élmények érték a szülészeten, mit nem tud feldolgozni azóta sem. Elbagatellizálják a történteket, vagy egyszerűen nem hisznek a kismamának, arra hivatkozva, hogy úgy sincs egészen magánál olyankor az ember. A köztudatban úgy él a szülés, mint amin túl kell esni, ami rettenetesen fájdalmas, ami borzasztó élmény, de a végén ott van a jutalom, a baba. A szülést mindenki másképp éli meg, mindenkinek más a fájdalomküszöbe, ugyanakkor már magát a várandósságot is másállapotnak hívják, és ez fokozottan igaz a vajúdásra meg a szülésre. Életünk egyik legfontosabb eseménye nemcsak fizikai munka, hanem komoly lelki utazás is, amely befelé fordulást igényel. Ha ezt a lelki munkát zavarják meg óránként egy vizsgálattal, egy-egy negatív, odabökött mondattal, bizony elvesztheti az asszony a fonalat, aminek az a vége, hogy például nem tud kitágulni. Akkor jönnek a különböző beavatkozások, persze nyilván segítő szándékkal, de sokszor pont ezek vezetnek császármetszéshez.

Mi köze Iulius Caesarnak a császármetszéshez?

Valószínűleg semmi. Ám a mai napig tartja magát az a hiedelem, hogy Iulius Caesar császármetszéssel született, és innen az elnevezés, pedig a szülészeti beavatkozás neve feltételezhetően a latin caedo/caesus, vagyis metszeni, vágni szóból származik, tudhatjuk meg dr. Szabó András kolozsvári származású szülész-nőgyógyász A császármetszés kultúrtörténete című könyvéből. A császármetszés alapvetően egy életmentő műtét, viszont aránya az egész világon növekedik, számos szakember ezt a tendenciát azzal magyarázza, hogy a nők egyre később vállalnak gyereket, és egy 35–40 éves szervezet nem úgy reagál a várandósságra, mint például egy 25 éves, ugyanakkor a műhibaperek is egyre szaporodnak, ami az orvosokat visszaveti a kockázatvállalástól. A császáros anyák kontra hüvelyi úton szülők komoly csatározásokat vívnak az internet különböző fórumain, mintha meghatározná, hogy jó anyák vagyunk vagy sem, az, hogyan hoztuk világra gyermekünket. Nyilvánvalóan nem attól lesz valaki jó anya, hogy hüvelyi úton szült, de az indulatok azt bizonyítják, hogy ha valaki nem akart császármetszést, és mégis műtéttel fejeződik be a várandóssága, sok esetben hosszú, kemény munka ezt feldolgozni. Ugyanakkor a nőgyógyászok azt mondják, egyre több nő kéri a programozott császárt. Olyanok is, akiknél semmi egészségi probléma nem indokolja ezt. Manapság sok kismama nem átélni akarja a szülést, hanem átesni rajta, sőt, ha lehet, megúszni.

Egy 1996-os kutatásban több mint száz magyar kismamának tették fel a kérdést, hogyan látja, a szülés alatt kire számíthat, ki segít neki, illetve kire kell majd figyelnie. A válaszokban első helyen az orvos szerepelt, majd a szülésznő, harmadik helyen az apa, és végül önmaguk. A baba, aki nem passzív elszenvedője a történetnek, hiszen ő maga is igyekszik kibújni, teljesen kimaradt a felsorolásból, és a nők önmaguk is az utolsó helyre szorultak. Az anyák, akik a főszereplői a szülésnek! Pedig kiderült, azok a kismamák, akik a saját kompetenciájuk mértékét nagyobbnak érezték, kevesebbet szorongtak, kisebb fájdalmat éreztek, és kevesebb sebészi beavatkozásra volt szükség náluk. Úgy tűnik, a nők egy része ma már nem bízik az ősi tudásban, a testében, abban, hogy ő tud szülni. Régen a nagy családokban, ahol több generáció élt együtt, természetes volt, hogy a kislányok láttak várandóságot, szülést, kisbabát. Ma ott van az internet, és számos könyv is a rendelkezésünkre áll, ha tájékozódni akarunk a témában, sőt még igazi szülést is láthatunk a videocsatornákon. De ez mind csak információgyűjtés, a pszichológusok pedig azt mondják, hiába a felgyorsult élettempó, a megváltozott világ, a szülésre nem lehet „csak úgy beesni”, a sikeres szülésre lelkileg is készülni kell.

A nőgyógyász szemszöge

Szerettünk volna több orvost is megkérdezni, de jó páran nemmel reagáltak az interjúfelkérésünkre. Ez is mutatja, milyen kényes a téma, pedig ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik a szülészeteken, fontos a nőgyógyászok szempontjait is meghallgatni. Dr. Toma Áron szülész a megkeresésünkre igent mondott, vele beszélgettünk a manapság kialakult helyzetről. Tapasztalata más országokból is van, ugyanis a rezidensképzés nagy részét Marosvásárhelyen végezte, de tanult az Egyesült Királyságban is. Dolgozott Írországban, és most hazaköltözött Erdélybe. Azt mondja, a nyugati országokban óriási hangsúlyt fektetnek a hüvelyi szülésre, ennek népszerűsítésére nagyszabású felvilágosító kampányok is indulnak. Ám rendkívül fontos, hogy a hüvelyi szülésnek meg is vannak a feltételei az állami kórházakban. „A leglényegesebb különbség, amit kiemelnék, hozzátéve, hogy a romániai kórházakat is biztonságosnak tartom, hogy tőlünk nyugatabbra más az egészségügy anyagi háttere, a műtők felszereltsége, a személyzet létszáma. Nálunk az a legfontosabb, hogy az újszülött és az anya is egészséges legyen, de az anya komfortérzetére, illetve a szülés élményére nem fektetnek elég hangsúlyt. Ezen dolgozni kell, és dolgozunk is, de ehhez valóban komoly feltételek szükségesek. Külföldön, az én munkahelyeimen egy vajúdó anyukára egy bábaasszony, vagyis szülésznő jutott, ezt törvény szabályozza. Romániában általában egy vagy két szülésznő van ügyeletben, és ahány vajúdó asszony érkezik, mindegyiket ennek az egy vagy két szakembernek kell ellátnia. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között nem lesz ugyanaz a szülésélmény a kismama számára” – osztja meg tapasztalatait a szülészorvos. Ugyanakkor az egészségügy törvényi hátterében is fontos különbségek vannak. „Romániában kialakult egy bűnöskereső kultúra, amit a média nagymértékben felerősít. Ha valami baj történik szülés közben, valakinek mindenképpen hibásnak kell lennie, és általában ez a személy az orvos. A média addig élteti a témát a köztudatban, és a perek addig folynak, amíg találnak egy bűnbakot, egy nőgyógyászt, és az a nőgyógyász keményen megfizet. Románia az egyetlen ország tudtommal, ahol ha valamilyen problémája van a betegnek, akkor az orvost pereli, és nem a kórházat” – fejti ki Toma Áron. Nem mindegy, hogy az állam mint az intézmény fenntartója felel a történtekért, vagy maga az orvos. Úgy véli, ennek óriási jelentősége van, mert egy ilyen bűnöskereső hangulatban, ha bármi történik, arra a szülész egész életének munkája rámehet, és ezért vállalnak kevesebb kockázatot a romániai orvosok, főleg olyan kórházi körülmények között, amilyenek az országban uralkodnak.

A mindenható protokoll

A kórházi protokoll nem veszi figyelembe, hogy minden nő más, minden test másképp működik, így nincs két egyforma szülés. Onnantól, hogy belépünk a kórház kapuján, ketyeg az óra, bele kell férni egy tól–ig időintervallumba, és ha úgy tűnik, ebből kicsúszunk, jönnek a beavatkozások. Nincs idő a lelki oldalra, a futószalag-szülések alatt nincs tere az egyéni kívánságoknak. Az egészségügyi személyzet sincs könnyű helyzetben, gyakorlatilag a kismama és a protokoll között kell lavíroznia.

Az EMMA Egyesület 2016-ban elindított egy felmérést Szakemberként a szülészeti ellátásban címmel. Ez elsősorban a magyarországi szülészeteket vizsgálja, de a romániai helyzet is nagyon hasonló. Ebből kiderül, mi az, ami az egészségügyben hiányzik: idő, szakmai munka, pihenés, motiváció, pénz, fejlődés, megbecsülés, kollegiális viszony. Ugyanakkor van túlterheltség, sok adminisztráció, elidegenedés, beszűkülés, elszemélytelenedés, elszigeteltség. Persze ez nem jogosít fel egy egészségügyben dolgozót sem arra, hogy ne partnerként kezelje a kismamát.

Erikát, ahogy beért a kórházba, azonnal megvizsgálták, és kiderült, vérzik. Nagyon megijedt, nem tudta, hogy mi fog következni, és csak az járt az eszében, nehogy meghaljon a babája. „Nagyon féltem, és ami a legrosszabb volt, hogy nem mondtak semmit, csak mindenki rohangált körülöttem, de hozzám senki nem szólt. Annyit hallottam, hogy valaki elkiáltja magát, készítsék a műtőt, majd percek alatt megcsászároztak. Utána mondta el a doktornő, hogy levált a méhlepényem, percei voltak hátra a babának, és én is veszélyben voltam! Nagyon durva érzés volt, soha el nem felejtem azt a rettegést. Az volt a legborzasztóbb, hogy nem tájékoztattak, miért kell hirtelen műtsenek, mi van a babámmal, miért vérzek. Csak végezték a dolgukat, mintha én ott se lettem volna, vagy mintha egy tárgy lennék” – meséli szomorúan Erika.

Az EMMA Egyesület munkájának előterében a nők szülészeti ellátásban szerzett tapasztalatai állnak. A szervezet 2015. szeptember 1-én indította el telefonon és e-mailben elérhető anonim segélyvonalát, az EMMA Vonalat, ahová a nők a gyermekvállalással kapcsolatos kérdéseikkel, problémáikkal, tapasztalataikkal, gondolataikkal fordulhatnak.

Az egyesület vezetője, Fazakas Pálma azt mondja, mindig arra bátorítják az anyákat, írásban jelezzenek vissza a kórháznak, milyen problémát tapasztaltak a szülészeti ellátás alatt. „A változást elsősorban maguk a nők generálhatják azáltal, hogy elmondják a szakembereknek és a döntéshozóknak, mi az, ami nem jó, amit másképpen szeretnének – mondja Pálma, majd hozzáteszi: – A legnépszerűbb mindig a traumatikus szülésműhelyünk, sajnos...” Az egyesület önkéntes alapon, képzett segítőkkel egy segélyvonalat is működtet, az EMMA Vonalat, ezt bárki felhívhatja, ha úgy érzi, beszélnie kell valakivel a várandósságáról, a szüléséről vagy a gyermekágyról. Hogy egy nő mitől traumatizálódhat a kórházban? A szülés körülményeitől, a szülés közben elszenvedett sérülésektől, a kontrollvesztés érzésétől, még akkor is, ha érti a mögöttes okokat, vagy a lekezelő, megalázó bánásmódtól, attól, hogy nem vonják be a döntésekbe, amelyek őt és a kisbabáját érintik. Ha elveszítette a babáját szülés előtt, közben vagy után, ha a babája a születése közben valamilyen sérülést szenvedett, ha koraszülött, és távol van az anyától, ha beteg vagy speciális szükségletei vannak – olvasható az egyesület honlapján. „Mi az EMMA Vonalon meghallgatjuk a történeteidet, információt, tájékoztatást nyújtunk, lehetőséget biztosítunk arra, hogy szükség esetén TE magad megtaláld a számodra legmegfelelőbb egészségügyi, pszichológiai, gyakorlati vagy akár jogi támogatást.” Ha valaki nem szeretne telefonálni, e-mailben is kérhet segítséget az egyesülettől.

Fazakas Pálma, az EMMA Egyesület vezetője - Fotó: Borsos Borbála

Biokémia mindenkinek

„Azt szeretném, ha a kórházban is megadatna nekem az a békesség, az az odafigyelés, ami az otthon szüléseket jellemzi – mondja az immár 16. hétben lévő, várandós Zsuzsi. – Szerintem nem lehetetlen, és bízom benne, hogy megtalálom az ehhez az elképzelésemhez passzoló orvost és intézményt. Nem szeretnék oxitocint és gátmetszést sem, és ami a legfontosabb, hogy adják meg az aranyórát, tegyék rám a babámat, miután megszületik.”

A legújabb kutatások tükrében Zsuzsi ellenérzése az oxitocinnal kapcsolatban nem alaptalan. Varga Katalin pszichológus, az ELTE egyetemi docense, a Magyar Tudományos Akadémia doktora azt mondja, hogy ha egy vajúdó nőnek mesterségesen előállított oxitocint adnak annak érdekében, hogy erősítsék a fájásait, gyorsítsák a szülését, nem tudjuk, mi történik a saját oxitocin-termeléssel. Ez az a hormon, amely előidézi a méhösszehúzódásokat, kiváltja a tejleadó reflexet (egyébként orgazmusnál is termelődik), ugyanakkor az agyon belül hat az öröm- vagy jutalomközpontra is, többek között fájdalomcsillapító, nyugtató, bizalmat ébresztő, a társas támasz nyújtását és fogadását segítő hatása is van. „Ez egy zseniális ötlete a természetnek, hogy anélkül nem születik gyerek, hogy ne lenne egy pozitív áthangolás az anya agyában” mondja Varga Katalin. De ez az áthangolás csak a saját termelésű oxitocin által valósul meg. A mesterséges oxitocin a méhösszehúzódásokat kiváltja ugyan, sokszor túlságosan is, vagyis akár összefüggő fájásokat is tud generálni, amelyek már-már valóban elviselhetetlen erősségűek. „Ha a méh túl van dolgoztatva, kimerül a kismama, ereje végére ér, eljut oda, hogy neki már minden mindegy, és abban az állapotban már csak azt akarja, hogy valaki vegye már ki belőle a gyereket. És valamilyen szempontból ereje végére ér a személyzet is, és akkor a császár már mindenkinek könnyebb. De ezt könnyű belátni: próbáljunk lenyomni 300 fekvőtámaszt, de úgy, hogy tízesével csináljuk, és pihenünk közben, vagy fussunk neki egyszuszra. Lássuk, melyik sikerül!”fejti ki a pszichológus.

Ami szintén probléma, hogy a vér-agy gátnak köszönhetően a szintetikus oxitocin nem jut vissza az agyba, így nem tudja a pozitív érzéseket előidézni. „Tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy azoknál az anyáknál, akik mesterséges oxitocint kapnak, jó eséllyel nincs meg az az eufória a babájuk megszületése után, mint a természetesen szülő társaiknál. Az a bosszantó, hogy a mesterséges oxitocinnak ez a hatása nincs benne az orvosi tankönyvekben, és így, szándéktalanul, de mégis ártanak azoknak a családoknak, akiknél meglenne az esély, hogy ezt az euforizáló, pozitív hatást megéljék. Mondhatnánk, hogy mindegy, túl van azon a pár órán az asszony, aztán majd szeretgeti a gyerekét, de itt vannak olyan motiváló körök is, amit úgy hívunk szakszerűen, hogy »mothering«. Vagyis az anyaság központjait is bekapcsolja ez a rendszer, így ösztönösen elkezdi érezni az édesanya, hogy az újszülöttel mit kell csinálni, hogy kell csinálni, és ez egészen másfajta tudás, mint amikor valaki szaladgál az internetre megnézni, hogy mi van akkor, ha például csuklik a gyerek.”

dr. Varga Katalin pszichológus

Egy kis jogi gyorstalpaló

„Úgy látom, a legtöbben nincsenek tisztában a jogaikkal, amikor vajúdni, szülni mennek, nem tudják, mit kérhetnek és mit utasíthatnak vissza a kórházban” mondja Geréb Emőke marosvásárhelyi jogász, aki érdekességként megemlíti, hogy a román törvénykezés nem tesz különbséget szülő nő és beteg között, hanem a páciens fogalmát használja. Pedig tudjuk, hogy a kismama nem beteg, a világ legtermészetesebb dolga történik vele... „A 46/2003-as, páciensek jogairól szóló törvény 6. cikkelye kimondja: mindenkinek joga van ahhoz, hogy tájékoztassák az egészségi állapotáról, a javasolt orvosi beavatkozásokról, illetve ezek alternatíváiról, az eljárások lehetséges veszélyeiről, beleértve azt az esetet is, ha nem alkalmaznak kezelést, valamint ha a páciens nem tartja be az orvosi javaslatokat” – világosít fel a jogász. A8. cikkely értelmében az információkat tiszteletteljes és világos nyelvezettel kell a beteggel közölni, minimális szakszó-használattal. Ha a beteg nem ismeri a román nyelvet, az információkat anyanyelvén vagy az általa ismert nyelven kell vele közölni. „A törvény 11. cikkelye rögzíti, hogy a páciensnek joga van kérni és kapni egy másik orvosi szakvéleményt is. Azt ajánlom, ezt főleg olyankor tartsuk szem előtt, amikor az ember lánya érzi, hogy nem veheti készpénznek a kezelőorvosa javaslatait, és pironkodva, kertek alatt megy el egy másik szakemberhez. Nem kell szégyellni a dolgot, az Orvosi Etikai Kódex is kimondja, hogy az orvosnak tisztelnie kell a beteg másik orvosi szakvéleményhez való jogát” – hangsúlyozza a jogásznő. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy mindenkinek joga van a családja, barátai támogatásához, azok szellemi vagy anyagi segítségéhez, a tanácsaikhoz az orvosi kezelések teljes ideje alatt. „Tehát ha egy kórházban azt mondják, nem jöhet be velünk a vajúdásra, szülésre a gyermekünk apja, az anyukánk, egy barátnőnk vagy éppen a dúlánk, jó erre a törvényre hivatkozni” – emeli ki Geréb Emőke. Fontosnak tartja még azt a cikkelyt, amely kimondja: egyetlen egészségügyi beavatkozás sem történhet meg az érintett személy tudatosan adott beleegyezése nélkül, vagy szabad akarata korlátozásával.

Geréb Emőke jogász, lányaival

Női segítők a szülésnél: szülésznők, dúlák

Régen a szülés asszonysegítőkkel zajlott, az eseménynél férfinak helye nem volt. Manapság két hivatás van a szülészetben, amit nők művelnek: szülésznők és dúlák támogat(hat)nak minket. Szülésznők kötelezően jelen vannak minden kórházban, és ha nincs fogadott bábánk, kapunk, amilyet kapunk: kedveset, morcosat, empatikusat, durvát, fáradtat, energikusat, támogatót, lehúzót.  Nehéz munka ez, és mind a szakmai, mind az anyagi megbecsülése problémás. Nem is való mindenkinek…

A Marosvásárhelyen igen népszerű Donáth Emőke szülésznő azt mondja, ha az intézményben az otthon szülés hangulatát nem is sikerül, de az „otthonos szülés” légkörét meg kell próbálni megteremteni. Azt meséli, mióta munkahelyén az orvosok és rezidensek mellett egyszerre két felsőfokú végzettségű szülésznő is ügyeletben van, egy vajúdó nőre nagyobb figyelem, több idő jut, így a szülésznő nemcsak a kismama és a magzat fizikai állapotát követheti végig, hanem lelki támaszt is nyújthat. Munkája során végigkíséri az anyát a szülőszobára érkezése pillanatától a szülésen át az azt követő gyerekágyas órákig, de ez csakis megfelelő empátiával történhet. „Fontos, hogy ráhangolódjunk a szülő nőre, és a vajúdás csodás, várakozásokkal teli, fájdalmas óráiban lelkileg is támogassuk, segítsünk feloldani a félelmeit, biztassuk a kismamát” – vallja a marosvásárhelyi szülésznő. Donáth Emőke úgy érzi, a bizalom nagyon fontos, a biztonságérzet segíti a vajúdás előrehaladását. Tapasztalata szerint sokszor hosszú távú, majdnem baráti kapcsolat alakul ki a szülésznő és az anya között. Ami a körülményeket illeti, ideálisnak tartaná, ha külön szülésznő felelne minden egyes szülőszobáért, mert úgy lehetőség lenne kizárólag egy várandóst követni teljes odafigyeléssel, s így a kismama is jobban érezné magát. A szülésznő örülne, ha minél több kórházban elfogadnának és gyakorlatba ültetnének bizonyos alternatív vajúdási módokat. „Ami még segítene a pozitív szülésélmény megélésében, ha az állapotos nő tudatosan készülne arra, ami rá vár, vagyis tájékozódjon, vegyen részt szülésfelkészítőn. Arra biztatnám a nőket, hogy ne féljenek a szüléstől, élvezzék az anyává válás minden pillanatát, és bízzanak magukban, hallgassanak a belső hangjukra, hogy meg tudják csinálni. Mert a szülés, születés maga a csoda!” – mondja Emőke.

Donáth Emőke szülésznő - fotó: Donáth Árpád

A dúla görög eredetű szó, segítő asszonytársat jelent. Folyamatos fizikai, érzelmi és informatív segítséget nyújt akár már a várandósság idején is, a szülés alatt és után. Saját szülési tapasztalattal rendelkezik, így pontosan tudja, mit él át a vajúdó nő. A dúlánál nincs műszakváltás, végig az anyával marad a baba megszületéséig, megérti és elfogadja az anya érzelmi szükségleteit, nem bagatellizálja el sem a lelki problémáit, sem a félelmeit, sem pedig a testi fájdalmát. A nagyváradi Holdvirág Dúlakör három lelkes anyukából alakult  2015 nyarán. Cosma Sonja, Hoffmann Kinga és Szabó Orsolya hitvallása: „Hiszünk a szülés háborítatlan mivoltában, a női test csodájában, az igény szerinti és kizárólagos anyatejes táplálásban a baba hat hónapos koráig, illetve a hosszú távú szoptatásban és a kötődő nevelésben.” Sonja azt meséli,  gyermeke születésekor nagyon naiv volt, azt hitte, elég informált ahhoz, hogy irányítani tudjon és rendben történjen a szülése. Később rájött, nem volt... „Az orvosok meghatározása szerint természetesen szültem, pedig semmi sem volt benne természetes, épp csak annyi, hogy a fiam a hüvelyemen keresztül jött a világra. Ezenkívül rengeteg más tényezőre lenne szükség ahhoz, hogy természetesnek lehessen nevezni egy szülést, születést. Szeretném és kívánom, hogy más ne ilyen naivan, félelmekkel teli és támogatás nélkül készüljön gyermeke megérkezésére. Azért hoztuk létre a Holdvirág Dúlakört, hogy segítsünk a nőknek abban, hogy elhiggyék, igenis megvan bennük minden ahhoz, hogy szüljenek“ – mondja Sonja.

Kinga is azt meséli, hogy őt is saját szülése indította arra az útra, amelyen most jár.

„Első szülésemre tudatosan készültem, titokban otthon szülést terveztem – kezdi a történetét. – Mindennél jobban el akartam kerülni a kórházat, ki akartam küszöbölni a beavatkozásokat, és háborítatlan, nyugodt környezetben szerettem volna fogadni a fiamat. Sajnos a hosszú vajúdásra nem voltam felkészülve, a kitolási szakaszban be kellett mennem a kórházba. Így indult el a történet, amit a fiamnak és családom támogatásának köszönhetek. Szakmát váltottam, kismamajóga-oktató és dúla lettem. Az a célom, hogy minden lány, asszony megismerje csodálatos testének teremtő képességét, szülése során átélje az áldást, megtapasztalja, hogy képes életet adni. A babák pedig az őket megillető szeretetteljes, csendes környezetbe érkezzenek” – mondja Kinga. Úgy véli, Erdélyben még nem annyira ismerik a dúlákat, kevesen kérik a segítségüket. Szerinte legfontosabb maga a jelenlét, ugyanis a nők soha nem szültek egyedül, rendkívül lényeges, hogy legyen a kismamával valaki, akit ismer. A dúla etet, itat, segít a mozgásban, masszíroz, gyakorlatilag bármit megtesz, amire a vajúdó nőnek éppen szüksége van. Ugyanakkor bátorít, megerősít, elfogad, együttérez. Azt mondja, ők hárman főleg a kórházban segítenek, az otthon szülés még igen ritka a régióban. De csak a magánkórházban, az államiban nem kísérhetnek szülést. „Váradon az államiba nem engednek be hozzátartozót, ezt a kismama kellene hogy kérje, mert a betegjogi törvény lehetővé tenné, csak itt mindenféle ürüggyel kizárják a rokonokat és a dúlákat is.Szerintem ez azért történik így,  mert megvan a rég kialakított, biztonságosnak gondolt rendszer. De hogy ez kinek biztonságos, az kérdéses... A változás mindenkinek nehéz!” – véli a dúla. Azt mondja, nem hiszi, hogy azért nem nézik őket jó szemmel, mert a dúlák nők, ugyanis sokszor a nő orvosok sokkal ellenségesebben állnak a témához, mint a férfiak. Szerinte inkább a félelem az, ami közrejátszik. „Jó lenne, ha a szülésnél a szülő nő és a baba kerülne a főszerepbe, mert ez lenne a normális. Nem az orvos képességeiről, tudásáról vagy a dúla tudásáról kellene szólnia az eseménynek. A szülés és születés élményét egy életre elraktározzuk, ezért nem mindegy, hogyan történik. Nagyon örülnék, ha az egészségügyben dolgozók figyelembe vennék a legújabb kutatási eredményeket, és nem ragaszkodnának foggal-körömmel a már elavult és bizonyítottan káros eljárásokhoz meg a hideg, személytelen bánásmódhoz” – hangsúlyozza Kinga.

Fontos a párbeszéd

A felkérésünkre érkezett beszámolók alapján az erdélyi szülészeti kép igen árnyalt. Vannak jó és kevésbé jó kórházak, vannak nyitott és kevésbé nyitott orvosok. Akad nőgyógyász, aki szülést vezet, és akad, aki szülést kísér. Van, ahol rutinból alkalmazzák a gátmetszést és az oxitocint, máshol egyéni mérlegelés alapján. A legtöbb szülészeten azonnal elvágják a köldökzsinórt, néhányban csak akkor, amikor már nem pulzál. Akad, ahol megvalósul az aranyóra, a bőrkontaktus anya és baba között, és van, ahol az anyuka szinte egy napig nem is látja a gyermekét. Létezik még 2017-ben is olyan szülészet, ahová az apák be sem tehetik a lábukat, hogy támogassák a párjukat, és létezik olyan is, ahol még a császármetszés alatt is bent lehetnek. Van, ahol vállalnak császármetszés utáni hüvelyi szülést, és van, ahol hallani sem akarnak róla. Elvétve már akad olyan kórház, ahol megválaszthatja a kismama a kitolási pozíciót. Az igazi változáshoz szükség van a nők visszajelzéseire, illetve arra, hogy elinduljon egy párbeszéd a szülésben érintett felek között.

Magyarországon 2016-ban elindult a Másállapotot a szülészetben! civil mozgalom, mely többek között azért küzd, hogy a nők bátran elmondhassák, mi történt velük a szülőszobán, anélkül, hogy ítélkeznének felettük. A mozgalom képviselői hisznek abban, hogy a nők méltósága sérthetetlen, élményeik meghatározók, jogaik és szükségleteik megkérdőjelezhetetlenek. A platform kimondja, hogy a testüket érintő kérdésekben a nők döntenek. Nőmozgalomként hangot adnak a nők által megélt élményeknek, elsősorban a fogantatástól a gyermekágyig tartó időszakban. A Másállapotot a szülészetben! mozgalom küldetése, hogy együttes változást idézzen elő az egyén, az ellátórendszer és a társadalom szintjén, hogy a nőközpontú ellátás megvalósuljon. Facebook-oldalukat több mint 9000-en követik, sokan Erdélyből is. Ide bárki elküldheti szüléstörténetét, hiszen a Kárpát-medencében nagyon hasonlóak a problémák. Ezekről pedig beszélni kell, ez az első lépés a változás felé! Ugyanakkor fontos lenne, hogy Erdélyben is szerveződjön egy hasonló, alulról építkező civil mozgalom.

Zárásként álljon itt Kraft Hunor csíkszeredai nőgyógyász gondolata:

„Ahogy a hívő ember hiszi a csillagot, a feltámadást, a csipkebokrot, és nem várja el a fizikai törvényszerűséget, úgy lehet hinni az angyalokban és démonokban, megmagyarázhatatlan sorsjátékokban a szülőszobán. Valahogy el kell fogadni, hogy nem tudunk mindent mi irányítani...”

Olvasmány a szülésfelkészüléshez:

Ina May Gaskin: Útmutató a szüléshez

Marie F. Mongan: Szülés, ahol én irányítok

Varga Katalin, Suhai Gábor: Szülés-születés a lélektanon innen és túl

Szülésfeldolgozáshoz:

Sheila Kitzinger: A szülés árnyékában – Katarzis vagy krízis?

Az EMMA Vonal telefonszáma: 0036-70-622-3346 (magyarországi szám)

Kedden 10 és 14, csütörtökön: 20 és 24 óra között hívható.

E-mail-cím: emmavonal@gmail.com

Olvasóink szüléstörténetei:

(Cikkünk a héten folyamatosan frissül az olvasóink által küldött történetekkel.)

„A szülőszobán nagy szükség van a szerencsére, hogy milyen egészségügyi dolgozókat fog ki az ember. Ki vagyunk szolgáltatva, és sajnos nem mindenki lelkiismeretes. Mi péntek délben értünk be, és már aznap este 9-kor megcsászároztak volna, ha nem állok ki magamért, magunkért. Három orvos is azt mondta, hogy nem tudok szülni… De a bábák biztattak, hogy menni fog! Én meg kértem a fennvalót, hogy ha természetes úton kell megszülessen a fiam, akkor hétfőig legyen meg. És hétfőn, hajnali 3:45-kor felsírt. Mert tudok szülni!”

„A terhesség utolsó szakaszában rengeteg kiütés lett a lábamon, amelyek borzasztóan viszkettek. Sokszor és sokáig vizsgáltak, de nem jöttek rá az orvosok, ez mitől lehet. A 8. és 9. hónapban szinte semmit nem aludtam, és kínomban egy nedves zsebkendővel szinte csontig dörzsöltem a lábam. Szülés előtt pár nappal jött rá csak a bőrgyógyászom, hogy a tünetek egy vizeletfertőzés eredményei. Közben engem már befektettek a kórházba, és mivel akkor még más diagnózis nem volt, ráírták a papíromra, hogy »rühes«. Hiába nem voltam az, és hiába tiltakoztam, mégis úgy kezeltek. Kivéve a nőgyógyászom és a bőrgyógyászom. A beöntés és a borotválás maga volt a pokol. Nem elég az a megalázó póz a kecskén, még el kellett tűrjem a megjegyzéseket, hogy miért nem vigyáztam magamra, és hogyan lehettem olyan idétlen, hogy rühességet szedek össze. Miután megszületett a babám, császárral, betettek egy sötét kórterembe, amely egy elkülönített folyosón volt. Onnantól az ápolók közül csak az jött be, aki az ételem hozta. Az ajtókilincset klóros gézzel betekerték, hogy ne terjesszek semmit. A közös zuhanyzó borzasztó volt, egy rozsdás cső állt ki a falból, zuhanyrózsa sehol. Magasan, felül egy folyamatosan nyitva lévő vasablak, télen… A kukát soha nem ürítették, a sok véres betét mellé volt dobálva a földre. Soha senki nem jött be segíteni, hiába üvöltött a babám, ez senkit nem érdekelt. A »rüheshez« nem jöttek be… Az éjszaka közepén elromlott a mellszívóm, teljesen használhatatlan lett, így elindultam, hogy kérjek egyet, mert teljesen bedurrantak a melleim. Az újszülött babámat addig egyedül kellett hagyjam a szobában, mert egyedül feküdtem ott, és senki rám se nyitotta az ajtót. A csecsemősök azt mondták, nem tudnak segíteni, minden anyuka kell hozza magával a sajátját. A folyosón pedig ott állt egy üveges szekrény, tele mellszívóval… A sok nem alvástól teljesen kimerültem. Nem mertem elaludni, mert mindig egyedül voltam, senki, de senki nem jött be hozzám, és féltem, hogy olyan mélyen elalszom, hogy nem veszem észre, ha a babámmal történik valami. Három éjjel bírtam, a negyediket nem mertem bevállalni. Saját felelősségemre hazamentem a gyerekemmel együtt.”

„Én otthon szültem. A kislányom altatását követően kezdtek el jönni a szülés áramlatai. Egy óra alatt sűrűsödött annyira, hogy már aludni sem tudtam. A férjem elmosogatott, rendet csinált, elkezdett olvasni, én pedig kifestőztem. Vártunk. Lágy fény, klasszikus zene, megértés, bizalom és csend uralta a nappalit, ahová hamarosan megszületett a kisfiam, olyan szépen, mint amilyen szépen készültünk az érkezésére. 

Nekem nagy szívügyem a szüléstéma. Szeretnék egy olyan kórházat, ahol biztonságban érzem magam. Ahol az események az én igényeim szerint történnek, ahol én irányítok. Én, aki szülök. A személyzetnek is könnyebb lenne szerintem, de úgy látom, nem akarják megérteni. A híres és elképesztően profi Bálint doktoréktól lehetne tanulni, vagy akár a visszajelzésekből, ha akarnának. Én kórházban szeretnék szülni, tényleg, de amíg minden rendben van, addig nem fogok bemenni. Mert félek a kórházi szüléstől, a sok fölösleges beavatkozástól. Egyszerűen rettegek.” 

„A férjem itthon élő amerikai állampolgár, így adódott a lehetőség, hogy az ottani egészségügyi biztosítási rendszert igénybe véve Atlantában hozzam világra a babámat. Az amerikai nőgyógyászommal az utolsó hónapban találkoztam. Jó választásnak bizonyult. Lazán, kedvesen kísért végig a felkészülési folyamaton, és a szülés ideje alatt is nagyon profinak bizonyult. Mint mindenki más a kórházban. A vajúdás óráiban 7-8 nővérke sürgölődött körülöttem, zenét tehettünk, a férjem és édesanyám aktívan részt vehetett a folyamatban, mindenben segíthettek. A férjemnek óriási élmény maradt a szülés folyamata, mivel ő foghatta az egyik lábam, és a nővérkével karöltve biztatott, szorgoskodott. A szülést, mivel késett a baba, indították, és epidurális injekciót kaptam. Tévedés ne essék, így is éreztem a fájdalmat, nagyon is. A férjemmel azzal szórakoztunk, hogy ő figyelte a vajúdást, a méhösszehúzódást monitorozó képernyőn a fájdalom erősségét, én meg, ugye, éreztem, és ki kellett találnom, hogy milyen erősségű. Mondtam neki: hú, ez nagyon fájt, biztos 90-es volt! Erre ő: sajnos nem, bébi, ez csak 60-as, de készülj fel, mert úgy tűnik, hogy most jön egy 90-es hullám. Jógáztam, relaxáltam, de akár fejre is állhattam volna, mindent megengedtek, minden kérésemet teljesítették. Rutinosan, profin, kedvesen. Hiába volt meg a tízcentis tágulás, a baba csak nem akart jönni. A doki arra kért, bírjak ki még 4-5 órát, mert le fog jönni az a gyermek a helyére, csak ki kell várni, kerüljük el a császárt, ha lehet. Igaza lett. Felléptem a chatre, és a barátnőmmel vicceket meséltettem, hogy teljen az idő. Mire a doki visszajött, a baba már nagyon sietett kifelé. Meg is lett egy félóra alatt. Az volt a legvagányabb, hogy az egyik nővérke tükröt tartott, hogy láthassam, mi történik, mikor nyomok helyesen, hatékonyan, és mikor nem. A babát megtisztították és mellre tették. Az élményt nem írom le, mert nincsenek rá szavak, aki átélte, az tudja, hogy milyen, aki meg nem, annak szívből kívánom. A szülést követő pár napban külön szobába helyeztek el, ahol a férjem számára is volt fekvőhely. Szoptatási tanácsadó keresett fel, aki gyakorlatilag megtanított szoptatni. Nagy szükségem volt rá első gyerekes anyukaként. Hatalmas pozitív élmény maradt a szülés, bármikor vállalnám újból!”

„A férjem sajnos nem jöhetett be a szülésre, ezt előre megmondták. A földszinti betegfelvevőnél közel 30 percet faggattak. Első menstruáció, krónikus betegségek a családban stb. Szó szerint éreztem, hogy ott megszülök, de semmit nem szóltam, csak szépen válaszolgattam. Mire felértünk a 9. emeletre, már állni sem tudtam, tolószékben toltak be a szülőszobába. Bejött egy fiatal orvos, rám nézett, és azt mondta: »Ügyes leszel, tudom. Beszéltem a szülésznővel, nem fog vágni, ha nem muszáj. Nagyon figyelj rá, a legjobb szülésznő, bízzál benne. Csak akkor nyomj, ha ő mondja, és egyből ki fogja venni a babát, nem lesz gond. Te csak lélegezz!« És nem volt gond. Nem vágtak, nem repedtem. A kislányomat ideadták nekem, és ott is maradt velem. A világ legszebb barna kislánya. Összesen 14 percet voltam bent a szülőszobán. Az emelet csodánkra járt. Hogy nem repedtem? Hogy nem vágtak? Hogy nem kiabáltam? Hogy nem fájt? Soha nem felejtem el az orvost. Fiatalkora ellenére és annak ellenére, hogy férfi, mély empátiával tudott felém fordulni, tudta, pontosan tudta, mit mondjon, hogy nyugodt legyek, ne féljek, bízzam. És el tudtam engedni minden szorongást. A szülés alapvetően a kontroll elengedése. Mint ahogyan a szülővé válás is. Amikor a nagyvagány fiatalságból átmegy az ember az »ezután már soha nem leszek a legfontosabb a saját életemben« állapotba.

De nem minden szülés egyforma. A másik gyerekem világra jöttekor, amikor sétálgattam a vajúdóban, az egyik szülésznő úgy látta, semmi dolgom, és odatett gézt csavargatni. Félóránként valaki más matatott bennem, hogy a bent töltött 13 óra alatt a takarítónő legyen az egyetlen, aki nem nyúlkált bennem. Vagy amikor már érkezett a baba, a szülésznő tudta, hogy szeretném, ha nem lenne gátmetszés, sokat foglalkoztam a gátvédelemmel, tornáztam, masszíroztam, de odaállt mögé a doktornő, és azt modta: vágjál, vágjál! Így. És az egész felépülésem alatt egyedül a gátsebem fájt hetekig, semmi más.

Ideálisnak a születésházakat tartanám. Nekem a nehéz, főleg először, a szülés utáni öt nap volt. Nagyon nehezen viseltem a kórházi dolgozók haknijait, a mindenféle lecseszéseket, piszkálásokat, beszólásokat. Aki jól van, menjen haza. Nem kell kórházban tartani minket. Én már túl sok rosszat tapasztaltam meg az életben ahhoz, hogy az otthoni szülést nyugodt szívvel be tudjam vállalni. De nem ítélem el, aki ezt teszi. Ha még lenne egy harmadik gyerekem, akkor azt is kórházban szeretném szülni. Most sem szeretnék választott orvost, de ugyanígy utolsó percben mennék be. Minél kevesebbet ül ott az ember, annál kevesebbet tudnak ártani testileg, lelkileg.

A szülés csodaszép élmény. Akkora adag önbizalmat ad az ember lányának, hogy az nem fogy el soha. Ha szép a hajad, és mindenki megdicsér, az egy nagy adag önbizalom-tabletta. Ám zsíros lesz a hajad, és az önbizalomnak oda. De ez nem fogy el. Ha a kislányaim születésére gondolok, tudom, hogy ezt kibírtam, megcsináltam. Akkor pedig minden egyébre is képes vagyok. Például le fogom adni azt a plusz 10 kilót. Egyszer csak! :)”

A cikk rövidített, nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. novemberi lapszámában jelent meg.