A ritmus

Szeretem, mert meleg lett, anya szerint tavasz. A játszón, ahol hintázni meg forgózni szoktunk, láttam sok piros és fekete hátú bodobácsot. Én még ilyen mászókákat nem láttam, amióta kibújtam anya hasából. Ott nagyon szerettem, mert piros volt minden, meleg, és egyfolytában hintázni lehetett.

Még szívesen maradtam volna, egy kicsit, nem sokat, mert már alig fértem, de egy reggel a lubickolóm eltűnt, és egy Kéz kilökdösött a kuckómból. Nem anya volt, éreztem, anya ilyent nem tenne. Mintha azt mondta volna a Kéz:

– Na, sipirc, kifelé, lejárt az időd! Hogy még maradnál egy-két napot…? Az nem lehet, mert nekem holnaptól szabadságra kell mennem, neked pedig ma meg kell születned.

Telegrafáltam kifelé a köldökzsinóron anyának, hogy mondja meg a Kéznek, hogy amíg elbúcsúzom az érfáimtól, bokrocskáimtól, és még egy kicsit hintázok így fejjel lefelé, csak egy kicsi-kicsi kicsit maradnék. De ez a Kéz nem hallgatott anyára, erős volt, és nekem nagyon fájt. Az, hogy ő gyors volt, én lassú, ő erős, én ettől gyenge. Nem vette a ritmust. 

Amikor előreengedett a suliban az ajtónál… Előtte kellett bemennem, egy arasz választott el egymástól, tessék, azt mondta, rám nézett, de rögtön a lépcsőre szegezte utána a tekintetét. Ez tetszett. Hogy nem vizslatott egyből, nem szemezett. Akkor éreztem, hogy talán ő lehetne az első, de legalábbis ilyennek kellene lennie annak a bizonyosnak.

A szerző

Napok, hónapok teltek a félszeg sziától a közös hazabringázásig, a parki séták, közös filmezés, bulizások utáni hazakísérésekig, a kapuban kapott első igazi csókig. Eleinte örültem, hogy csak puszit ad a homlokomra, elegem volt a nyomulós srácokból, de az egy hónapos fordulónkon már annyira akartam, hogy megcsókoljon, hogy attól rettegtem, hogy a szoknyám átveszi a lábam remegését, és leplezetlenül elárul.

Ő volt, igen, az a bizonyos, az első. Mert úgy nézett, hogy kinyílt tőle a szemem, akkor szólt, amikor én már a számmal megformáztam a sziát, akkor ért hozzám, amikor a homlokomon a ráncok kisimították a puszija helyét. Hogy honnan tudta mindezt…? Jó ritmusérzéke volt, nem csak a táncban… 

Édes Máriám, akkora vagyok, mint egy elefánt! Bababusz, azt mondja a férjem. Most már értem, miért mondta Juliska néni enyhe sajnálattal a szemében: könnyű szabadulást, fiam! ... Ez most már tényleg terhesség, várandós ide, áldott oda. Csak azt szeretném, ha ő döntené el, mikor akar kibújni.

– Na, anyuka, ma reggel szülünk – mondja reggel az orvosom. Imádom ezt a királyi többest, remélem, amikor szakadok szét a fájdalomtól, akkor sem felejti el, hogy átvegyen belőle.

Pedig hajnalban a nyákdugó is elment. Finoman jelezte már a kicsi, hogy készül. Csak olyan lassan, enyhe jelekkel adta tudtomra, hogy még egy kicsi, és indulok szívesen. De gyorsabban kellett, időre kellett, sietni kellett, nyomni kellett, szuszogni kellett, szakadni kellett… Sírni kellett.

Próbáltam megbocsátani, elhinni, hogy végül is mindkettőnknek így volt a legbiztonságosabb, jót akartak nekünk… Csak az fájt a legjobban, hogy nem vették fel a ritmust.

 Fotó: pixabay.com 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. májusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>