A sötét oldal

Lejárt az anyák napi ünneplés, amely általában nagyon megható és túlidealizált szokott lenni, és, ha felitattuk arcunkról a meghatottság könnyeit, akkor ajánlom, hogy ne szálljunk el túlzottan a rózsaszín fellegekbe, hanem vessünk egy pillantást az anyaság sötét oldalára is, amely épp annyira hozzá tartozik, mint a rózsához a tövis. 

Hirdetés

Az előző lapszámban az anyaság gyönyörűségéről, áldásairól írtam, ami színtiszta igaz, csak az a napos oldal. Újraolvasva azt éreztem, hogy írni kellene a másikról is, ami keveset hangoztatott, tabu, elnyomott.

Ünneprontó leszek.

Mert nem minden anya jó, nem minden anya egy madonna, nem minden anya szereti a gyermekét. Nem minden anya érdemli meg az ünneplést. Ezt, tudom, hogy nagyon kemény olvasni, és ha nem lennék meggyőződve erről  pszichológusi munkám során megtapasztalt fájdalmas helyzetekkel találkozva, akkor elhallgatnám én is.  Mert van olyan nő, aki megszüli  gyermekét, és nélkülözésre, bántalmazásra, elhanyagoltságra szüli. Bántja szóval, veréssel, semmibe vevéssel, tudatosan vagy/és tudattalanul zsarolja érzelmileg, rombolja önbizalmát, elhiteti vele, hogy nem elég jó, gyenge, értéktelen, tehetetlen nélküle, szabotálja továbbtanulását, házasságát, és a kötelességérzetre apellálva, bűntudatot keltve megkötözi szabadságát, álmait. És nem utolsósorban pedig nincsen csak jó és csak rossz anya, csak a mesékben.

Hogy mi lehet az oka egyes anyák fentebb vázolt viselkedésének? Nagyon sok lehet: generációkon keresztül átörökített sérelmek, traumák, pszichés zavar, alkoholizmus, mentális betegségek. Mert azt is ki kell mondanunk, hogy jelenlegi társadalmunkban még mindig- annak ellenére, hogy már nem kell mossuk a pelenkát, két évet gyermekünk mellett lehetünk, és  kész babaételek sorakoznak az üzletek polcain, nos, mindezek ellenére, nagyon nehéz anyának lenni.

Áldás, de asszonyt próbáló időszak. Igenis, sok lemondással jár, amikor a nő úgy dönt, hogy gyereket vállal, és visszalép a világ zajából, elengedi maga mellett a karrier- és továbbképzési lehetőségeket, befagyasztja szakmai- és társasági életét, nem vállalja be a külföldi lehetőségeket, kirándulásokat, háttérbe szorítja kalandvágyát, függetlenségét, szabadságát. Mert, ugye, nálunk egy anyának ez a dolga. És hogy mindez még cifrább legyen, el vagyunk látva egymásnak teljesen ellentmondó elvárásokkal, amelyek annyira teljesíthetetlenek, hogy nagy buzgalmunkban, hogy minden fronton megfeleljünk, be sem látjuk ezt, csak a folyamatos dühöt, frusztráltságot érezzük, azt, hogy „nemvagyokelégjó”, túlterheltséget, haragot, fájdalmat. És ezen érzések célpontja gyakran a gyermek. A legkisebb ellenállást tanúsító fele nyomjuk ki ezt a sok felgyűlt salakot. Szétszórt játék, be nem csavart fogkrémtubus, apróságok, amelyeken annyira kibukunk, hogy már az gyanús, hogy ennyire. Utána jön a bűntudat, az önvád, aztán a túllihegése mindennek: túlszeretés, túlféltés, túlóvás.

Másik gyakori célpont a másik anya, akiről gyakran leszedjük a keresztvizet is. Az a düh, ahogy egymásnak esnek anyák a médiában és fórumokon, az számomra teljesen az anyaság sötét oldala, a banya színre lépése. Irigység, versengés, pletyka, rosszindulat. Mit képzel magáról az a némber, aki szülés után kockahasat villant? Miféle anya az, aki császárral akar szülni, tápszerezi a gyerekét, és nem akar éjt nappallá téve szoptatni vagy gerincsérvet kapni a nagy kötődő neveléstől? Szembe mer fordulni az árral, és azt állítja, márpedig én nem török be, előveszem és leporolom az álmaimat, visszaveszem és élvezem egyre növekvő szabadságomat, döntök, hogy mikor, kire, mennyi időt szánok, döntök abban, hogy most minek és kinek van elsőbbsége. Döntök, és vállalom. Valami megveszekedett feminista, biztos! A nagy sárdobálásban csak azt felejtjük el, hogy mi, nők lehetnénk azok, akik leginkább meg tudnánk érteni és érezni egymás fajdalmát, sorstársként, egymást támogatva.

 A kifejezett és megértett fájdalom már félig megtett út a gyógyulás felé.

„Szemem tavában magadat látod:

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.”

(Weöres Sándor)