A vers az, ami igazán érdekel

Írónak lenni – kívülről nézve – nagyon furcsa tevékenység – mondja ezt az egyik legsikeresebb erdélyi kortárs író-költő, Fekete Vince. Szerinte a jó vers pontosan olyan, mint kétezer évvel ezelőtt volt, csak éppen mai. Néha a mosogatás ad számára inspirációt, nem is akármilyent, hiszen két verseskönyve is megjelenés előtt áll. Milyen út vezet a verstől a meseregényig, és hogyan éli meg az apaszerepet – többek között erről is faggattuk.

– Markó Béla azt állítja, Fekete Vince tudja, mi a vers… Valóban így van? Mi az ön számára a vers?

– Ha egy másik költő – ráadásul kitűnő költő! – észreveszi, értékeli, hogy egy költőtársa zsigerből érzi, érti, veszi, fogja a költészetet, a verset, az mindenképp nagy elismerés és nagy megtiszteltetés. Hiszen a költőnek nagyon is tudnia kell, hogy mi a vers. És itt nyilván nem a technére, a verstanra gondolok. Csak technikai tudásból még nem született érvényes irodalmi alkotás. Ezt a tudást ugyan meg lehet/kell tanulni, de ha nem válik egyedivé, egyénivé, az csupán technikai tudás marad. Vagyis szinte semmi. Már Arisztotelész kétezer-ötszáz évvel ezelőtt megfogalmazta, hogy a mű két részből áll: a technéből, tehát a szaktudásból, szakmából és az invencióból, vagyis az ihletből. E kettő hozza létre a művészi szöveget. Ennek a vegyületéből jön létre a vers is. E kettőnek ilyen-olyan arányaiból. Hogy milyenből, ez a költő titka. És az is marad, mindeniké külön-külön. Mert más-más úton-módon jutunk el ugyanoda. De az eredmény, a végeredmény, amire mindannyian törekszünk, a vers, a jó vers kell(ene) hogy legyen. A jó vers pedig olyan, mint amelyik kétezer évvel ezelőtt íródott, és mégis más, mégis mai, új. A jó vers, nagy néha a nagyvers, szinte isteni kegyelem; ez utóbbiból még egy életművön belül is nagyon kevés szokott lenni. Jó, ha kijön életművenként az egy-egy tucat. Kinél több, kinél kevesebb. A vers pedig az egyik legfontosabb dolog az életemben; a műfajok között is a hierarchia csúcsán áll. A teremtés öröme és fájdalma és kínja/szenvedése és – elégtétele.

– Hát az írás? Miből merít inspirációt, hogyan születnek a versek, írások?

– Inspiráció – ihlet! – bármiből, bárhonnan jöhet. Egy szó, egy mondat, egy illat, egy íz, egy történet. Sokszor nem is gondoljuk, hogy éppen az a dolog verset generálhat. Egy biztos: abból lesz, abból lehet költemény, ami foglalkoztat, ami megérint, ami nem hagy nyugton. Amit ki kell írnom magamból, amit meg kell írnom mindenképpen. Ami meg akar születni. A kezdetek mindig fejben történnek. Séta, járás, mosogatás (igen!), üldögélés, szemlélődés, vezetés közben. Az első mondat után szinte áramlik, zúdul kifelé a többi is. Csak neki kell fognom lejegyezni. Aztán napok múlva bekerül a gépbe is; beírás közben még alakul, még változik. Megmarad vagy sem. Aztán hetek, hónapok telhetnek el, míg újraolvasom mindazokat, amiket egy-egy mappába korábban beírogattam. Akkor már szinte hideg szemmel, külső szemmel, idegenként tudok rájuk tekinteni. Mintha nem is az enyémek volnának. Ha még mindig érdekelnek, még mindig tetszenek, javítgatom még, alakítgatom őket. Később aztán megint visszatérek hozzájuk, és ha úgy döntök, hogy mehet, más is láthatja, akkor az a második megszületésük: kikerülhetnek az olvasók elé. Valahonnan innen indul a vers(ek) pályafutása. Azon túl már szabad életet élnek a szövegek. Onnantól már az olvasóké. Leváltak rólam. Felnőttek. Kirepültek. Noha „vér szerint” az enyémek.

– Van olyan kötete, amit közelebb érez a szívéhez, mint a többit? A verstől a novellán át a meseregényig elég nagy a lépés...

– Van, persze. Amelyikkel sokkal elégedettebb vagyok. A verstől – valóban – a novellán át a gyerekversekig és a verses meseregényig vezetett az út. Ezek valószínűleg mind kikívánkoztak belőlem. Volt olyan időszaka az életemnek, amikor tárcanovellákban próbáltam megfogalmazni a bennem levő világot. Aztán – később – rájöttem, hogy ez nem az én utam, nem ez, ami igazából kifejez engem. Mert én nem így tudom lekövetni, hogy milyen nyelvi állapotok vannak, az embereket mi foglalkoztatja, bármennyire az ő szemükkel is látok, az ő fülükkel is hallok, hanem versben. A gyerekversek, a meseregény pedig jött együtt a gyerekeimmel. Aztán felnőttek, és mindez elmúlt. Jelen pillanatban a vers az, ami igazán érdekel. Két verseskönyvem áll megjelenés előtt, az egyik Szárnyvonal címmel októberben jön Budapesten, a Magvető kiadónál. November elején lesz Pesten, a Magvető Caféban, november közepén pedig a marosvásárhelyi könyvvásáron a bemutatója. A másik verseskönyvem, a Vargaváros pedig több mint tíz éve készül. Ennek a városnak, környéknek, miliőnek, az itteni világnak, társadalomnak széles, színes, tarka és tágas tablója. Ez jövő év végén, 2019-ben jelenik meg, szintén a Magvetőnél. Magyarországi barátaim biztatgatnak, hogy a Vargaváros anyagát írjam meg regényben is. Oda viszont más léptékek kellenének. És másfajta türelem. Ülep. Napi penzum. A vers hullámokban, lökésekben visszatérő áramlásával szemben.

– Milyen ma kortárs költőnek, írónak lenni? Miben látja vagy épp nem látja a változást, mondjuk, az egy-két évtizeddel ezelőttiekhez képest?

– Írónak lenni – kívülről nézve – nagyon furcsa tevékenység. És rettentően unalmasnak látszik. Ülsz egy szobában Kézdivásárhely közepén vagy a szomszéd falu kertjében, a szülőfaludéban, a Kicsifenyő és a Butu közelében, a falu fölött vagy a Kászonokban, és órákon át semmit nem csinálsz. (Vagyis: nem dolgozol!) Meredsz egy papírra, a monitorra, vagy még azt sem, csak nézed a felhők vonulását. Aztán (az nem látszik) talán lesz húsz perced, órád-félórád, kegyelmi időd, amikor – jó esetben – leírod mindazt, ami eszedben járt. Ami épp foglalkoztatott. Vagy nem is írsz le semmit. Csak sétálsz (fölöslegesen! céltalanul!) a városban, körbe-körbe, kereken kerülve ezt a kicsi várost, és közben az eszed az ágak hegyén jár.

Fotó: Vass Tibor

Ennyi látszhat, ennyi lehet az íróság a külső szemlélő szemével. De belülről az van, hogy világokat teremtesz, felépül általad valami, ami ha mások elé kerül, és tetszik, az jó. Amit megírsz, az pedig nem a „valóság mása”, az nem én vagyok, bár én is benne vagyok, hanem egy teremtett világ, amely a szerző (én) tapasztalataiból, érzelmeiből épül fel, ezekből a kondíciókból, és ez találkozik majd, amikor olvassák, az olvasó tapasztalati és érzelmi világával. És itt jöhet a ráismerés, hogy ezt én is így éltem meg, ezt én is írhattam volna. És jó esetben innen jön a katarzis. (És ez egy-két évtizeddel ezelőtt is így volt.)

– Lapszámunk apás szám, így apaként is faggatnánk. Mi a legjobb az apaságban?

– Maga az apává levés érzése a legjobb. Az, hogy onnan kezdve van valaki, aki nagyon szorosan hozzád tartozik. Felelősséggel tartozol iránta. És tudod, hogy van, akinek a stafétát továbbadni. Akiben újjászülettél. Aki továbbvisz. A génjeiben mindenképpen. És jó vagy rossz mintáiban, arcában, vonásaiban, habitusában. És mentalitásában. Mondjuk abban is, amit én is otthonról, faluról hoztam, hogy semmi nem huppan készen az öledbe, hogy nem röpködnek a sült galambok csak úgy, mindenért meg kell dolgozni, mindennek ára van. Munka nélkül nincsen semmi. Ezt az élethez való alapviszonyt például.

– Milyen apa szeretett volna és szeretne lenni? Hogy érzi, mennyire sikerül?

Emberi, abszolút emberi apa szerettem volna lenni. És szeretnék ezután is. Hibákkal, erényekkel, mindennel együtt. Aki nem mindentudó, mindenható, mindent megmondó, aki tud és képes állandóan tanulni is a gyerekeitől; és tud alázatos is lenni, ha kell, velük szemben is. És vállalja a gyengeségeit is. Mert ember.

– Példát igyekezett mutatni a gyerekeinek? Úgy tudom, mindkét gyereke vonzódik a művészetek iránt...

– Ilyen igyekezet, hogy példa legyek, soha nem volt bennem.  De nyilván már a létezésünkkel, cselekedeteinkkel, habitusunkkal, mentalitásunkkal, mindenünkkel példát mutatunk nekik. (És inkább, mint a dumákkal.) Ha akarjuk, ha nem. És ezt vagy követik, vagy nem. Mindketten – a lányom is, a fiam is – vonzódnak a művészetek iránt. A vers, a zene, a képzőművészet, a színház érdekli őket. Mint a matematika is. Az a feleségem mestersége. Nem beavatkozni, nem rájuk telepedni, hanem hagyni, hogy az ő saját iránytűik irányítsák őket. Az élethez való alapviszonyokat amúgy is megkapták már tizennyolc–húsz esztendő alatt.

Kiemelt kép: Dimény-Haszmann Árpád

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. októberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>