Anya, lánya. Anyja lánya?

Anya csak egy van. Ez az egy lehet elég jó, de – bár sokak szerint szentségtörés kimondani – lehet bizony rossz is. Az anyák és lányaik közötti viszonyt pedig az odaadó szeretettől a megfelelési kényszerig, a lázadástól az összesimulásig, a mintakövetéstől a hátat fordításig sok minden jellemezheti. Egy biztos: női kibontakozásunkban anyánknak majdnem sorsdöntő szerepe van. Nők vallanak az anyjukhoz való kapcsolatukról, a pszichológus pedig a viszony rejtlemeit boncolgatja.

Hanna története 

„Gyerekként és kamaszként rettenetesen meg akartam felelni az édesanyámnak, aki - enyhe túlzással - már-már katonai fegyelmet tartott a családban, testvéreimmel együtt valósággal rettegtünk a haragjától” - meséli a 40 éves Hanna. „ A nagy igyekezetünknek köszönhetően, legtöbbször nem is volt gond a megfeleléssel, de akkor elhatároztam, ha egyszer én leszek édesanya, mindent másképp csinálok majd: nem szekírozom a gyermekeimet kemény szigorúsággal, mindenféle szabályok azonnali betartásával, sokkal lazább, megengedőbb, rugalmasabb leszek. Már az egyetemi évek alatt arra lettem figyelmes, hogy ugyanazokat a mondatokat szajkózom a lakótársaknak, amiktől én másztam falra korábban, az edényeket épp úgy kellett mosogatás után leborogatni, a szemetet épp akkor és pontosan úgy kellett kivinni, ahogy azt édesanyám szokta. És még kismillió berögződött szokás, amitől amúgy magam is falra másztam. Harminc körül aztán eljött a megkésett lázadás kora: amit kihagytam tizenéves korban, az egyetem utáni hazaköltözéskor bepótoltam: direkt ellentmondtam, mindent próbáltam szándékosan épp ellenkezőképpen csinálni, ahogyan az anyám szokta. Ebből aztán napi harcok, összetűzések sora, véget nem érő csipkelődések keletkeztek természetesen, hiszen semmi sem volt jó úgy, ahogyan én csináltam ... Adódtak azonban néha-néha egészen „aggasztó” jelek: ha néhány napra elutazott - a tréfásan katonatisztnek nevezett - édesanyám, az első félórában önfeledten örvendtem a pár napos szabadságnak, nem mosogattam el, a csipszes zacsit szanaszét hagytam, az ebéd maradéka ott száradt az asztalon, a zene bömbölt, a csikkek büdösödtek, és kb. kemény másfél-két óráig élveztem is, hogy nem kell megfelelni anyuka tisztaságmániájának ... No de különös dolgok történtek a továbbiakban: bár csak pár nap múlva vártuk haza, akaratlanul is, de elkezdett zavarni a rendetlenség, pakolászni kezdtem magam után, letöröltem a kávéfoltot az asztalról, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy mindent ugyanúgy helyreállítok, amint az volt eredeti állapotában. Valósággal csapkodtam a kezeimet, hiszen rajtakaptam magam, hogy ugyanazt csinálom, ami ellen vehemensen tiltakozom évek óta. A sokéves fegyelmezés győzött, s azóta is, ha nem vigyázok, kényszeresen rakok rendet munkahelyen, számítógépen és lakásban, ugyanúgy, ahogyan azt édesanyám szokta. Azonban ahogy idősödtem, elmúlt a lázadás belőlem, s amikor már unokái lettek az anyámnak, akkor ébredtem rá fokozatosan: milyen jól neveli a gyermekeket, mennyire működnek a pedagógiai módszerei, és mennyire kell az ő fegyelmezése és szabályrendszere ebben a szabálytalan világban ...

Bármennyire is próbáljuk magunkról leseperni az anyai hagyományokat, a legtöbb dolgot akaratlanul is ugyanúgy csináljuk, ahogyan anyánk szokta. Az évek alatt szinte ugyanazok lettek a gyermeknevelési elveim, ugyanúgy viszonyulok a munkához, ahogy Tőle láttam, úgy készülök húsvétra, karácsonyra, úgy főzök, úgy szeretek és úgy takarítok, ahogy Ő „megtanította.” A mi esetünkben tehát a <Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!> népi tudás lényeglátása teljességgel igaz.”

A megkerülhetetlen kapcsolat 

Albert Ildikó csíkszeredai klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta szerint az lenne a természetes, ha anya és lánya között harmonikus a viszony, és minden rendben van. Ezzel szemben gyakran nagyon sok a súrlódás. „Nem is olyan rég nem volt ilyen nagy kérdés, hogy milyen ez a kapcsolat. Beszabályozott viszony volt, megvolt, tudtuk, hogy kell mennie, és  működött végig az életen, nem voltak gubancok, illetve ha mégis, a megoldás könnyebben ment, mert elődeinknek megvoltak az eszközeik rá. Ma ellenben jócskán elpszichologizáljuk, misztifikáljuk az anya-lánya kapcsolatot is. És mivel beszivárgott a köztudatba, hogy mindent meg szabad kérdőjelezni – itt a liberális felfogáshoz jutunk el –, felülvizsgáljuk hát a család meg a szerelem fontosságát, az életre szóló kapcsolatokat, azt hisszük, mindent szabad és semmit nem szabályozunk be, azóta sokkal szövevényesebbé váltak ezek a kapcsolatok.

Szövevényesek lehetnek ezek a kapcsolatok, mondja a pszichoterapeuta/ fotó: Mihály László

Eljutottunk odáig, hogy amikor úgy néz ki, hogy ezek a kapcsolatok rendben vannak, működnek, és nincs semmi gond, elkezdjük kapirgálni, és kiderül, hogy igenis, van baj.” A szakember leszögezi: az anya-gyerek kapcsolat megkerülhetetlen, olyan, amely egy életen keresztül foglalkoztatja az embereket. 

Réka története 

„Amikor anyává váltam, akkor értettem meg édesanyámat. Bár sosem voltam olyan igazán lázadó típus, mindig „szembementem” vele, valamiért nem talált a szó, nem illett össze az, amit én szerettem volna azzal, amit ő óhajtott. Az ízlésünk sem egyezett. Mai napig nem vásárol nekem egyedül semmit, mert a legtöbbször nem tetszik. Lehet azért, mert ő víz jegyű, én meg tűz vagyok. Sokat viaskodtunk egymással gyerek- és tinédzserkoromban. Addig törtettem, vagy durcáskodtam mindig, amíg én jöttem ki győztesen a meccsekből. Soha nem volt meg köztünk az az erős anya-lánya kapocs. Mégis mindig azt szerettem volna, hogy olyan édesanya legyek, amilyen ő.  Nem tudom, hogy van-e még olyan anyuka, aki ha lánya 11-kor kel, mert egész éjjel bulizott, azt mondja neki reggeli után, hogy menj, feküdj vissza, pihenj még egy kicsit, vagy ha segíteni akartam, inkább küldött játszani, olvasni stb. Az én édesanyám ilyen. Csak, ha azt látta, hogy élvezettel, szeretettel csinálok valamit, akkor kért meg rá. Túl aggódó típus – mondtam neki sokszor, és ezt nem szerettem. Most, hogy én is anya lettem, megértem őt. Ő nem változott, nekem azonban hosszú utat kellett megjárnom ahhoz, hogy eljussak ide, hogy megértsem őt. És ehhez neki sok türelme volt: megvárni, bevárni engem.” 

A fogantatástól az újjáértékelt viszonyig 

Az egész történet az első kilenc hónappal indul. A pszichológus szerint döntő fontosságú, hogy az anya elfogadja-e, vagy sem a gyermeket, akarja, vagy nem. „Ma már tudjuk, hogy az első kilenc hónap és az anya lelkiállapota rányomja a bélyegét a gyerekre. A legeslegfontosabb mégis az első év, akár anya-lánya, akár anya-fia kapcsolatról beszélünk. Azért, mert alapviszonyulásaink, érzelmeink ebben az első évben alakulnak ki. Döntő fontosságú, hogy igenis ott legyen az anya a gyerekkel, hogy ölelje, odafigyeljen rá, hogy biztonságot adjon neki. Ekkor alakul ki az önbizalom, a szeretetképesség, az, hogy később mennyit tudok adni, és mennyit tudok elfogadni. Óvodás korig a gyerek látószögében csak az anya van, esetleg egy nagymama, de a nő életében is csak a gyerek létezik. Érdekes váltás, amikor a kicsi elmegy óvodába, bekerül a társaságba, és megjelenik még egy nő, az óvó néni, aki nagyon fontossá válik, és ezt nem mindig tudják jól lereagálni az anyák. Majd jön az iskoláskor, amely nemcsak az anya-gyerek kapcsolatban jelent fejlődést. Fontos kezd lenni a gyerektársaság, a közösség. Már más típusú élmények jönnek, és veszít a jelentőségéből az anyával való kapcsolat. Ezt az anyák elviselik, azért is, mert fel lehet szusszanni. Az is egy érdekes jelenség, hogy imádom a gyerekemet, de olyan jó, amikor nincs néha. És ez is természetes, ezt is el kell tudni fogadni bűntudat nélkül. Hogy van négy vagy öt órám, amikor a gyerek nincs jelen, mert föl kell és föl szabad szusszanni ebben a kapcsolatban is. A következő jellegzetes korszak a kamaszkor, amely sokkal hamarabb kezdődik, mint régen. Gyakrabban jelentkeznek a konfliktusok, amikor kezd leválni a lány az anyáról, amikor kezdi bírálni az anyját, amikor észreveszi azt, amit addig nem vett észre. Sőt, lehet, hogy túlzásokba esik, mert ilyenkor döntő fontosságúvá válik a csoport, ráadásul megjelenik a divat az életében, az, amit a kor szelleme hoz. Ez sokkal élesebben tevődik fel most, mint régen, mert ott van a média, az internet stb., és a fiatalok olyan dolgokkal, elvárásokkal, értékrendszerrel találkoznak, ami lehet, hogy talál az anya elvárásaival, ha modern anya, de lehet, hogy nem. Ha a szülő nem ebben a világban él, és igenis egy valódi gyereket, nem egy virtuális világon felnőtt gyereket szeretne nevelni, akkor még több konfliktus alakulhat ki. Nagyon-nagyon jónak kell lennie ennek a kapcsolatnak, és nagyon oda kell figyelniük a szülőknek, hogy megfelelő módon tudják kezelni ezt a periódust. Hogy addigra már legyen elég erős az érzelmi kötődés ahhoz, hogy a gyerek ne vesszen el ebben a világban, mert ez nagyon veszélyes világ, de hihetetlenül vonzó is. Ifjúkorra már nagyjából kialakult, hogy milyen lesz ez a viszony, hogy jó marad-e a kapcsolat, hogy elfogadja-e a fiatal az anyját, vagy sem. Igen ám, de akkor kezd el független nőként működni a lány.

Ilyenkor kezdi el a gyakorlatban is számon kérni valamilyen szinten, lehet, hogy szóban, lehet, hogy csak magában, hogy mit tett eddig az anyja, mit nem csinált jól, mit tud ő ebből továbbvinni, felkészült-e az anyai szerepre, vagy sem. És ezt nagyon gyakran visszavetíti az anyjára, hogy az  megtanította-e, vagy nem bizonyos dolgokra. Persze, sokan vannak, akik úgy élik le az életüket, hogy nem tudatosítják soha ezeket a dolgokat, de egyre több fiatal nő próbálja kideríteni, hogy mi az, amit modellként megadott az anyja neki, és ő mire képes. Később, amikor a lány is anyává válik, megint újraértékeli a kapcsolatát az édesanyjával, illetve az anya is másképp kezd a lányára tekinteni. Más típusú, jó esetben egy jobb kapcsolat alakulhat ki kettejük között.” 

Bori története 

„Biztosan sokan láttátok a Gilmore lányok című sorozatot, magyarul Szívek szállodája név alatt futott. Néhányan azt is mondták, hogy olyan anya-lánya kapcsolat, mint ami a két főhős között van, nincs is. Én tanúsítom, hogy van. Anyukám a legjobb barátnőm, aki előtt nincsenek titkaim, akivel mindig mindent meg tudtam beszélni, nem voltak kellemetlen témák, akivel jókat nevetünk, ha pedig a szükség úgy hozza, sírunk. Akiről megérzem, ha rossz napja van, még akkor is, ha egyáltalán nem beszéltünk aznap. 20 éves volt, amikor megszülettem, talán ez is segít? Tőle tanultam mindent, a nőiességet és az eleganciát, a tartást és a kitartást, az erőt, hogy bármire képes vagyok, amit szeretnék, ha keményen megdolgozom érte. Mit mondjak még? Ott volt a lánybúcsúmon. Talán ez is sokatmondó. És tudom, történjen bármi, nekem mindig ő lesz a világon a legjobb barátom.” 

Rivalizálás, túlféltés és barátnői viszony 

Érdekes kapcsolattípusok alakulhatnak ki anyák és lányaik között – derült ki miközben Albert Ildikó pszichológussal, terapeutával beszélgettünk. Ott van mindjárt az a fura jelenség, amikor rivalizál az anya és a lánya. Gyakran zajlik ez a versengés az apa kegyeiért, később pedig, amikor felnő a lány azért, mert édesanyja is fiatal szeretne maradni, miközben lánya a korára emlékezteti. Vagy – legtöbbször felbomlott családok esetében – ugyanaz a férfi a célpont, bár ez nem túl gyakori. A szakember szerint gyakoribb, amikor az anya önmagának neveli a lányát. Mert ő az élete értelme, vagy nincs neki semmi más. „És akkor függeszti. Ez azt jelenti, hogy már kiskorától fogva túlságosan benne van az ő életében, nem hagyja meg a lánya intimitását, állandóan megmondja, mit csináljon, ellenőrzi, kontrollálja. Van, amikor ez a jelenség megszűnik kamaszkorban, mert a lány visszavág, és kilép ebből a függesztésből, de van, amikor nem képes rá, és megmarad ez a túlzott függés, kötődés, ami egész életére rányomhatja a bélyegét. Van egy nagyon csúnya módszer, ami általában a túlzott kötődésből adódik, és ez az érzelmi zsarolás, amit más kapcsolatokban is szoktak alkalmazni. Az egy dolog, hogy néha bizonyos esetekben kénytelen ezt használni az anya, beveti ezt a lehetőséget is. De sokszor láttam olyat, hogy ez a fő nevelési módszer. Nagyon sok gubancot okozhat, megtanulja a lány is, és továbbviszi.

Előfordul az is, amikor szinte barátnői a kapcsolat az anya és lánya között. Ezt nagyon sokan jónak tartják, mert egyenlő félként kezeli az anya a gyermekét. Én azt hiszem, hogy az anyai tekintélyt nem ártana kissé megtartani, mert az mindenkinek jót tesz, és mert fontos, hogy valaki legyen képes olyan szülő lenni, akire a lánya felnéz. Az jó, ha tudnak barátnők is lenni, de csak barátnőként működni ebben a viszonyban, nem biztos, hogy ideális. Én azt gondolom, hogy az igazi anya-lány viszony egy picit fölé-alárendelő viszony, ha tetszik, ha nem. Az anya azért van, mert hozzá mindig oda lehet menni, de nem barátnőként, hanem gyermekként, és biztonságot ad.

Olyanról is hallunk egyre gyakrabban, amikor felcserélődnek a viszonyok. Ez akkor következik be, amikor nem elég erős az anya. Előfordul, hogy néhány évesen a gyerek felismeri, hogy semmire nem jó az anya, és ő kezd irányítani a családban. Van, aki azt mondja, hogy ez a mostani korunk jelensége, legalábbis bizonyos társadalmi közegben egyre gyakoribb. A túlzott féltésről is szót kell ejtenünk, mert ez is nagyon gyakori. Ezzel általában túlkompenzál az anya, és az ilyen esetekben rendszerint elutasított gyerekről van szó. A magabiztos, gyerekét jól szerető anya engedi a lányát bárhová, mert a dolgokat meg kell tapasztalni. A túlzott féltés mindig azt jelzi, bármilyen csúnya is kimondani, hogy az anya elutasítja, nem szereti eléggé a gyereket, és ezt próbálja kiegyenlíteni a túlzott aggodalmaskodással.” 

„... lázadni kell, mert az a lány, aki nem lázad kamaszkorában, az fog lázadni máskor, és talán rosszkor."

Juli története 

Juli szerint édesanyja a legcsodásabb, legjámborabb nő a világon. „Mindig kedves, borzasztóan türelmes, jólelkű, önzetlen. Mondhatni, teljesen az én ellentétem. Konfliktusaink csak azért vannak, mert én lobbanékony vagyok, nem szeretem, ha zavar, amikor dolgozom, és sokszor szeretném, ha határozottabb lenne, s nem nekem kéne eldöntenem mindent. Mára már csak ketten élünk együtt, a húgom férjhez ment, édesapám pár éve halt meg. Magam is sokáig nem éltem otthon, ezért voltak kétségeim, hogy milyen lesz újra együtt lakni. Utólag belátom, semmi okom nem volt aggodalomra, mert nagy konfliktusaink nincsenek, nem szól bele semmibe, nem kontrollál. Sosem volt rossz a kapcsolatunk, még akkor sem, amikor kamasz voltam és lázadó. Én picit zárkózottabb vagyok a magánéletemmel kapcsolatban, ezért mindig akkor mondtam el neki valamit, ha már nagyon biztos volt, vagy ha már nem tudtam magamban tartani, akkora csalódás ért. Ritkák voltak köztünk az anya-lánya beszélgetések, de amikor voltak (hangsúlyozom, nem miatta nem voltak, hanem miattam), ő mindig tudott jó tanácsot adni, de elsősorban meghallgatni tudott, ami akkor nekem nagyon fontos volt. Nagyon gondoskodó, de nem az a fajta, aki naponta felhív, ha éppen a munkám miatt nem vagyok otthon. Nem mondja azt, hogy én miért nem hívtam, ha elfelejtem két napig felhívni. Látom, hogy hogyan viselkedik ő az édesanyjával, és azt kívánom, hogy bár nekem is lenne majd annyi türelmem. Látom, hogy mennyire törődő a húgommal és a kislányával (az unokájával), ami azért jó, mert most neki van szüksége rá. Rengeteget foglalkozik az unokájával, ezért biztos vagyok benne, hogy ha rám kerül a sor, felém is ugyanennyi segítséggel fog fordulni. Sem izgalmakat, sem fordulatot nem tudok mondani a kapcsolatunkban, úgy gondolom, hogy nagyon erős.”

 Lázadás, elengedés

Albert Ildikó azt mondja, hogy lázadni kell, mert az a lány, aki nem lázad kamaszkorában, az fog lázadni máskor, és talán rosszkor. A természetes az, hogy mikor eljön az idő, szembefordulunk a szülővel, mert a lánynak tényleg le kell válnia az anyjáról, és meg kell határoznia saját identitását. Ami lehet nagyon hasonló, amennyiben jó ez a kapcsolat, és ha az anya élete, viselkedése példaértékű, akkor sok mindent továbbvisz a lány „belőle”. De a függetlenné válás felé vivő lépéseket föltétlenül meg kell tennie. S minden anyának (és persze apának is), ha van egy kis esze, ezt el kell fogadnia.

Az ideális elengedés úgy történik (például kamaszkorban), hogy közben érzi a lány, hogy az anyja mindig ott van, és hogy bármit tesz, az jó, mert az anyja bízik benne. Ez nem azt jelenti, hogy a szülő nem mondhatja el a véleményét, de nem lehet és nem szabad megakadályozni a lányt, hogy bizonyos dolgokat kipróbáljon. Mert az ő életét ő határozza meg. Nagyon nehéz megtenni, de el kell engedni.  

 Tünde története 

„Tinédzser koromban a mi kapcsolatunk vitázós, veszekedős volt – emlékszik vissza Tünde. Ha éppen nem volt hangos, akkor valószínűleg sértődötten vagy megbántottan duzzogtam. Teljes meggyőződéssel úgy gondoltam, hogy márpedig én nem olyan szülő leszek, mint az anyám. Sőt, mindent másképp fogok csinálni. Ehhez képest, 20-25 év távlatából számos megnyilvánulásommal a tükörképe lettem. Egy részét persze nem bánom, ma már más megvilágítást kap sok minden, és a korral a viszonyunk is változott. Ő lazább lett, én talán empatikusabb, és a felnőtt élet jobban összehozott minket. Számos eltanult jellemzőt merevnek tartok, de mára az enyém lett, s legfeljebb csak csiszolhatok rajta. Azt szeretem, hogy terv szerint végzem a dolgomat, pontos vagyok, azt már nem, hogy ideges leszek, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy akarom, vagy a rendszeretetet is tőle tanultam, de az nem jó, hogy mindig az legyen az első. Ami ezeknél fontosabb, hogy hogyan reagálok bizonyos helyzetekben. Sokáig pont olyan feszültséggel, veszekedéssel álltam egy probléma megoldásához, és ennek a leküzdésén még mindig dolgozom. A mi családunkban nem volt jellemző az érzelmek kimutatása, amit szintén vittem tovább, s felnőttként megtanulni, hogy hogyan kell kedvesnek, gyengédnek lenni, nem olyan egyszerű.” 

Mit viszünk tovább? 

Van, akit foglalkoztat, hogy nőként asszonyfelmenőink sorsából mit viszünk tovább. Anyánk hatását talán könnyebb felismerni, de sokak szerint valóban léteznek generációkon átívelő minták, „sorskönyvek”. Albert Ildikó úgy véli, gyakorlatilag szinte minden érzést továbbviszünk, amit megélünk a családban, az anyánkkal, apánkkal való kapcsolatban. „Magunkkal visszük azt, amit a genetika ad, és azt is, amit megtanultunk. Gesztusokat, megoldási stratégiákat, viszonyulásokat, reakciókat. Hogy az összesből, amivel találkozunk, mégis mi az, ami leginkább megmarad, senki nem tudja megmondani. A döntő momentumokat soha nem lehet előre látni. Olyan mondatokat, gesztusokat viszünk tovább, amelyekről akkor, a történésük pillanatában senki nem gondolta volna, hogy egy életre meghatározzák, befolyásolják a lány, a gyermek életét. Ezért olyan kényes, izgalmas ez az egész kapcsolat.

Óhatatlanul belénk ivódnak a problémamegoldási módok, a partnerkapcsolat milyensége, a hogyan barátkozunk kérdése.

A fontos az, hogy amikor eljut odáig az egyén, hogy elégedetlen magával, mit tud tenni ellene. Mert itt jön aztán az önnevelés, vagy az, hogy segítséget kér. Vagy felismeri, hogy ez honnan van, és másképp akar viszonyulni, noha ez nem olyan könnyű dolog. Mindenképpen ember legyen a talpán, aki felismeri a múltja hozadékát, s majd ha kell, akkor a jelenét másképp éli meg és le. Hiszen választásainkban is sokszor továbbvisszük a látott modelleket. Például amilyen párkapcsolatot élt az anya, a lánya is szinte ugyanazt csinálja. De ha felfedezzük ezeket a „mintákat”, tenni is tudunk ellene. 

A rossztól az ideálisig 

Mi történik a nő életével abban az esetben, ha nem jó az anyjával való kapcsolata – szegeztük a kérdést Albert Ildikónak. „Én azt hiszem, és ezt mutatja a tapasztalat is, ha az első életévben már rosszul indult viszonyról van szó, akkor egy kicsit rosszá válik az egész. A következménye beláthatatlan, mert személyiségfejlődési problémák jönnek, lehet, hogy érzelemszegény, bizalmatlan lesz, nem fog tudni jól működni sok területen az a lány, aki ilyen anya mellett nőtt fel. De ez nem azt jelenti, hogy nem válhat teljes értékű emberré. Később is megromolhat a kezdetben még jó kapcsolat, de attól még a gyermek „működhet” jól. Nem végzetes ez a rossz kapcsolat. Nagyon sok rossz következménye van, de semmi olyan, amin ne lehetne javítani!  Az ideális anya-gyerek kapcsolatot kölcsönösként tudom leírni, és kimondom, hogy a szeretet minden ideális viszony alapja, de ugyanúgy az elfogadás is: az, hogy elfogadom a lányomat olyannak, amilyen, és persze az anyát is viszont! És ugyanígy kulcsszava az ideális anya-lánya kapcsolatnak a bizalom, a biztonság és a szabadság. De ez minden valódi kapcsolatra igaz: szeretnem kell a másikat, elfogadnom olyannak , amilyen (ez főként az anya részéről fontos) , biztonságot kell nyújtanom neki, bíznom kell benne, és meg kell hagynom a szabadságát.

 Fotó: pixabay.com 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. májusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>