Baróti kis vadócból Los Angeles-i „Bosslady”

A Kolozsvári Állami Magyar Színházban ismertem meg jó tizenkét évvel ezelőtt. A színpadon ő volt az aktuális szexbomba: a rendezők, ha csak tehették, olyan szerepet osztottak rá, amiben érvényesülhetett szépsége, tökéletes alakja. A büfében viszont ő volt az ügyeletes bohóc: köré gyűltek kollégák, zenészek, újságírók, belőle meg fáradhatatlanul dőlt a poén. Skovi – így szólította mindenki. Amikor főszerepet kapott egy nagyjátékfilmben, a Puzzle-ben, sokan úgy gondolták, ennél fényesebb élete már nem lehet egy erdélyi színésznőnek. Skovrán Tünde azonban fogta magát, és elrepült a tengerentúlra, az álomgyárak hazájába, hogy nulláról kezdjen mindent.

Hirdetés

– Nemrég elmesélted Kolozsváron, hogy tudtad már gyerekként: belőled semmi más nem lehet, csak színésznő. Minek tulajdonítod ezt? Gének? Predesztináció?

– Erdővidéken születtem, Baróton. Gyermekkoromban nem láttam színházi előadást, mozi nem volt, kulturális események nagyon ritkán, talán az utolsók közt voltunk a városban, akiknek lett parabolaantennájuk. Ekkor még fogalmam sem volt, mit jelent színésznek lenni. Az kifejezetten tetszett, hogy amikor csípőre tett kézzel bejelentettem a pályaválasztásom, az emberek nagyot reagáltak. No, meg abban is biztos voltam, hogy mindenki örülne, ha lenne belőlem valaki. Óvodáskoromban már gyakran fejbe kólintott a szakma. Olvasni még nem tudtam, de anyutól meg bakelitlemezekről sok verset tanultam. Az úton bandukolva gyakran úgy tettem, mintha hangosan olvasnám a verseket, hogy csak csodálkozzanak a népek: a nyitott könyvet magam előtt tartva fejből szavaltam. Aztán a nagy demonstrációk vége általában az lett, hogy olvasás közben nekimentem egy villanyoszlopnak. Minden lehetőséget megragadtam, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Szüleim mulatós emberek voltak, jöttek a házi muzsikusok… engem meg felállítottak a székre szerepelni.

– Azt hiszem, nem voltál túlságosan jókislány-alkat…

– Lázas, túlfűtött gyerek voltam. Édesapám a Gép- és Traktorállomás igazgatója volt, a munkások jól szórakoztak a lobbanékonyságomon, mindenkivel összeverekedtem, a legnagyobb fiúkkal is szembeszálltam, ha kellett. Egyszer még a kutyámat is lefestették zöld olajfestékkel, hogy szórakozzanak a dührohamomon. Generációkra visszamenve a családban csak nők voltak, apámat leszámítva. Volt is elég dráma. Általában én békítettem ki mindenkit bohóckodással vagy valami agyafúrt csellel. Korán megtanultam, kivel hogyan kell bánni, hogyan lehet meghatni vagy megnevettetni valakit. Édesanyám szülei fiatalon egymás után meghaltak, anya ebben az időben mindig azt mondta: „Te vagy az én vigasztalásom!” Egyszer kitéptem az ellenőrzőmből a lapot, mert rossz jegyet  kaptam. Anya szigorúan kérdőre vont. Bőgtem, jajveszékeltem és azt szipogtam, hogy azért tettem, mert nem akartam még jobban elszomorítani őt, hisz „én vagyok a vigasztalása”. A fantáziám mindig megoldott minden gondot. Például vágytam a tengerre (mert minden bányász gyereke ott nyaralt), de mi soha nem mehettünk, mert nyáron apámnak aratni kellett, így a nővérem kinevezte a nagyanyám verandáját tengernek, ahol egész nyáron játszottunk. Évekkel később, kisiskolás koromban jöttem rá, hogy az igazi tengerben víz is van.

– A városi legenda szerint a Kolozsvári Állami Magyar Színház női mosdójában, az egyik víztartályon, elrejtett helyen évekig volt egy felirat, ami tőled származik. Igaz ez?

– Tizenkét éves voltam, amikor Sepsiszentgyörgyre költöztünk. Érettségiig matematika-fizika szakos osztályba jártam, de minden tanár tudta, hogy színészi pályára készülök. A tanárok nagy része értékelte és támogatta ambíciómat. Sorra nyertem a hazai és nemzetközi vers- és irodalomversenyeket. Egy kolozsvári versenyen kaptam jutalomajándékba egy színházi belépőt a Vlad Mugur által rendezett Cseresznyéskertre. Soha nem fogom elfeledni az élményt. Szünetben a mosdóba siettem, és a víztartályra felírtam, hogy én, Skovrán Tünde, kolozsvári színésznő leszek. Már rég főiskolás voltam, amikor végül egy festés alkalmával eltűnt a felirat. 2015-ben végül tényleg Kolozsvárra szerződtettek, az álmom beteljesedett. Végre játszhattam Ányával, Varjával, Dunyasával.

Fotó: Dana Patrick

– Színésznő lettél Erdély egyik legnevesebb társulatánál. Talán jogos azok kérdése, akik neked szegezik: nem volt elég jó itt neked? Abban a társulatban, ahova mások csak sóvárognak bekerülni?

– Az elég jótól hosszú az út a nagyszerűig. Őrült szabadságigényem van, ami érthető, hisz már születésemkor a köldökzsinór háromszor a nyakam köré volt tekeredve. (Nevet) Úgy érzem, Kolozsvár felnevelt és megedzett egy nagyobb útra. Szeretem a határaimat feszegetni, kilépni a komfortzónámból, ami olykor félelmetes, de mindig esélyt ad a fejlődésre. 

– Két és fél éve már, hogy Los Angelesben élsz. Megszoktad? Meg lehet szokni?

– Amikor először jártam L. A.-ben, alig tudtam eligazodni. Mostanság tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon van-e város, ami ennél is nagyobb és izgalmasabb. Eleinte rengeteget utaztam, ismerkedtem a környékkel, a kultúrával. Arra törekedtem, hogy ne menjek kétszer ugyanarra a helyre, hogy rövid idő alatt sokat láthassak. Szoktam is mondani, hogy itt egy hét alatt többet élek, mint otthon egy hónap alatt. Szeretem itt, megfelelő mennyiségű impulzus ér, zajlik az élet. A magam ura vagyok, és ez számomra most nagyon fontos. Ma nem a körülmények határoznak meg hanem én határozom meg a körülményeket, ezért is érzem kényelmesen magam. L. A. az a hely, ahol mindig jelen kell lenni, különben hamar elfelednek. Tartani kell a város diktálta ritmust. Ez sokak számára nehézség, de én bírom a táncot.

– Aki hallja a történeted, majd’ mindenki így reagál: „Merész!” Te hogy látod magad? Bátor vagy? Vagy inkább csak vakmerő?

– Nem tudom. Olyan, mintha a sors hozta volna a döntést. Minden klappolt. Egyik lépés következett a másikból. Emlékszem a napra, amikor elmentem Bukarestbe az amerikai nagykövetségre. Imádkoztam, hogy csak akkor kapjak vízumot, ha igazán predesztinálva vagyok erre az útra. Da ha valaki azt gondolná, hogy „köptem s léptem”, az nagyon téved. Életem eddigi legnehezebb döntése volt, rengeteg álmatlan éjszakával, vívódással és kétkedéssel járt. Mint a legtöbb nő számára, nekem is a biztonság, a stabilitás volt addig az egyik legfontosabb tényező az életemben. Ma már úgy gondolom, ez természetellenes törekvés, hisz az univerzumban kivétel nélkül minden változó! Egyszóval vakmerőnek semmi szín alatt nem nevezném magam, de bevállalósnak igen.

– Mi volt az első munkád kint?

– Amikor kijöttem, teljesen mindegy volt, hogy mit, csak játsszam. Első munkámat a Halloween hozta: egy interaktív horrorprodukcióban egy rémes nővér szerepe volt, aki egy művérrel telekent szobában, rémisztő sminkben néha kijött egy órából, és beadta a halálos injekciót. Soha nem fogom elfeledni. Azt hiszem, egy életre megmérgeződtem ott művérrel.

Fotó: Dana Patrick

– Elég amerikai filmet láttunk ahhoz, hogy tudjuk: még az angol anyanyelvűek is sorban állnak ott a szereplőválogatásokon, sokan soha nem is kerülnek filmvászonra.

– Nemrég olvastam egy tanulmányt, mely szerint Los Angelesben körülbelül 110 ezer színész van – és ez csak a szakszervezetekben nyilvántartott személyek száma –, közülük alig húszezernek sikerül szerephez jutnia. A legkisebb szerepért is keményen meg kell harcolni. Komoly feladatot kizárólag arra bíznak, akinek már számos amerikai tévé- vagy filmkreditje van. Itt fel kell tornásznod magad a ranglistán ahhoz, hogy labdába rúghass.

– Erre jön egy magyar lány egy inkább csak legendákból ismert országból, és máris szerepet kap egy reklámfilmben, amelyikben Hugh Jackman a főszereplő…

– Igen, ez is az első hónapokban volt. Kellemes emlék. Malibuban forgattunk, Olivier Megaton rendezte. Emlékszem, a szereplőválogatáson kérdezték, hogy tudok-e oroszul. Nagyon kellett a szerep, gondoltam: egy próbát megér… Bólintottam, és elkezdtem románul kiabálni – mindenki megelégedésére.

– Mennyi esélye van bekerülni a világot jelentő filmstúdiókba egy nem angol anyanyelvűnek?

– Elég hosszú a listája azoknak, akiknek ez már sikerült. Természetesen kevesebb esélyünk van, mint angol anyanyelvű kollégáinknak, de nem lehetetlen. A televízióban és az online-digitális platformokon a többnyelvű projektek egyre nagyobb tereket hódítanak. Szerencsénk van a trenddel is: szereposztáskor mostanság kifejezett hangsúlyt fektetnek a kulturális, faji változatosságra.

– Hogy ejtik ki a neved ott?

– Tjund Szkovrén.

– Eszedbe se jut, hogy kitalálj magadnak valami amerikásabb művésznevet?

– Volt egy menedzserem, aki erőltette, hogy Skylark legyek, ugyanis lengyelül a vezetéknevem pacsirtát jelent. De én inkább menedzsert váltottam, mint nevet.

– Ez nagyon jellemző rád! Hogy telnek a napjaid?

– Rengeteget dolgozom. Van egy jól menő posztprodukciós cégem, amely több mint kétszáz művésznek biztosít munkát. Én vagyok a „Bosslady”. Mindig van valami megoldanivaló. Sokszor enni is elfelejtek a nagy hajtásban. Szeretem, ha a nap végén fel tudok sorolni legalább három olyan dolgot, amit aznap sikerült elvégeznem. A falra ki vannak ragasztva az aktuális projektjeim címei, sorra veszem, és igyekszem egy-egy lépéssel közelebb hozni őket a megvalósuláshoz. Ha meghallgatásra megyek, aznap általában semmi mással nem foglalkozom. Még nem sikerült megtanulnom takarékoskodni az energiámmal, teljesen kimerítem magam egy-egy castinggal. 

Fotó: Dana Patrick

– Jársz ott is színházba?

– Bár a nyugati parton a színház nem nagyon dívik, én azért nem akarom kiiktatni az életemből. Feltett szándékom, hogy minden évben létrehozzak egy színházi produkciót. Az első előadás, a Toys, tavaly született, rendezését Tompa Gábornak ajánlottam fel. Néha vannak váratlan munkáim is, például most készülök rendezni egy videoklipet egy brazil énekesnőnek. Az időm nagy hányadát a szociális életem tölti ki. Ismerkedni, kapcsolatokat teremteni és ápolni talán a legfontosabb dolog ebben a szakmában.

– Van egyáltalán szabadidőd?

– Van, ilyenkor edzek, workshopokon veszek részt, bulizom, filmet nézek, utazom.

– A tengerentúlon is vannak barátaid?

– Kíváncsi természetem van, könnyen barátkozom. Sokan csodálkoznak, milyen sok embert ismerek. Van egy kisebb csoport, amellyel vitorlázni járok, nagyon szeretem őket. Nagyon sok európai haverom van, érdekes módon őket vonzom be először. Persze vannak amerikai barátaim is. Otthonról is gyakran érkeznek látogatóim, nekik imádom megmutatni Cali sava-borsát.

– Nemrég voltál itthon. Hogy látod most a hazádat, hogy évente csak kétszer jössz haza?

– Igen, egy hónapja jöttem vissza otthonról Kaliforniába. Két hetet Székelyföldön töltöttem, pár napot Kolozsváron. Nagyon jólesett! Érkezésem előtt nagy esőzések voltak, a természet pompázott a zöld minden elképzelhető árnyalatában. Legszívesebben minden percben előkaptam volna a fényképezőgépet, hogy elhozzam magammal a látványt Amerikába. Ilyen távolságból az otthoni élet sokkal stresszmentesebbnek tűnik. És a csend… a csendet nem adnám semmiért!!!

– Mi hiányzik legjobban itthonról?

– A nővérem. Alig várom, hogy az unokahúgaim picit nőjenek, hogy a tesóm könnyebben utazhasson. Köztünk csupán egy év a korkülönbség, barátnőként nőttünk fel, mindig nagyon szoros volt a viszonyunk. Most ő hiányzik a legjobban.

– Mi az, amit jobbnak találsz Kaliforniában?

– Itt alig hallom azt, hogy „nem lehet”. Otthon sajnos nagyon sok szuper ötlet és kezdeményezés hal meg amiatt, hogy az emberek hajlamosak elbátortalanítani, lebeszélni egymást, kudarcot jósolni. Itt az emberek tisztelettudóbbak, és jobban megbecsülik egymást. Otthon gyakoribb a rögtönzött, esetleges megoldás az élet minden területén. Itt, Amerikában a munkát legjobb tudásuk szerint, lelkiismeretesen végzik az emberek. És végül a kaliforniai időjárást sem hagyhatom ki. Mindig süt a nap, mi is lehet ennél kellemesebb?

Fotó: Dana Patrick

– Szerinted mi a legfontosabb a boldoguláshoz?

– A nagylelkűség. Pontosan ugyanannyi levegőt vagyunk képesek beszívni, amennyit kilélegzünk. Adok-kapok!

– Min dolgozol most? Azt is kérdezhetném, ahogy ismerlek: megint miben sántikálsz?

– Két hét múlva kezdek forgatni egy rövidfilmet, a Joy Ride-ot, amely egy teaser is egyben egy nagyjátékfilmhez, az Ant Predictorhoz. Augusztus végén lesz egy főszerepem az Obeissant című websorozatban. Év végére és január eleje közé tervezzük Maria Irene Fornes Fefu című drámájának a bemutatóját, amelyben a címszerepet alakítom. Társproducere vagyok egy nagyobb szabású filmsorozatnak, amiben majd játszani is fogok; munkacíme Alesia, és még az előkészítés stádiumában van. Szinkronizálok egy rajzfilmkaraktert is. Ezenkívül szervezek egy filmversenyt, amely szeptember elején kezdődik.  Mi más? Keresem a szerelmet! Ezek a rövid távú terveim. Hosszú távon szeretnék létrehozni egy összművészeti központot Los Angelesben, amelyben különböző nemzetiségű, feltörekvő fiatal művészek dolgozhatnak és kísérletezhetnek.

– Mit üzensz az erdélyi fiataloknak?

– Azt, hogy legalább egyszer mindenki kérdezze meg magától: ha nem lennének akadályozó körülmények, és lenne egy álmokat valóra váltó varázspálcája, mit kívánna.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg Magazin 2016. októberi lapszámában jelent meg.