Blokkban lakni buli és nyűg

Igen érdekes, izgalmas regény jelent meg nemrég a Gutenberg kiadónál a székelykeresztúri író, Zsidó Ferenc tollából. A Huszonnégy című kötet, amelyet blokkregénynek nevez a szerző, témája a panellakó kisember élete, az áthallatszó zajokkal, a kiszűrődő szagokkal és az ezek mögött húzódó valósággal. Esetleg valótlansággal.

– Olvasom, hogy eddigi életedben összesen nyolc panellakásban laktál. Most is így van? Milyen számodra a blokkos élet?

– Laktam már blokkban Keresztúron, Udvarhelyen, Bukarestben és Kolozsváron is. Egyes városokban több helyütt is. Olykor utálok blokkban lenni, máskor szeretek: ez egy nagy buli és egyben nyűg. De! A mostani tömbházlakásunk ablakából rá lehet látni arra a kis gyümölcsösre/szőlősre, amit nemrég vettem. Lassan tavaszodik: ha oda kijárhatok, mindjárt a blokki élet is szebbé válik.

– Miként jött a blokkregény ötlete? Mennyi ideig, hogyan íródott? Beavatnál egy kicsit a munka kulisszatitkaiba?

– Ugye, tizenkét éves korom óta lakom blokkban, s így utólag visszagondolva, már a kezdetektől ott motoszkált bennem az írhatnék, amikor..., na de ezt inkább nem mesélem el. Maradjunk annyiban, hogy mindenki olyan életről ír regényt, amilyen neki jutott. Épp ezért volt meglepetés számomra, hogy igazából milyen kevés mű született a blokkban levésről, ezekről a morbid függőleges utcákról, pedig az 1960-as évektől teljesen megváltoztatták egész Kelet-Közép-Európának nemcsak a városképét, hanem a közösségi identitását is. Ennyit az ötletről.

Több mint öt évig szöszöltem rajta, szakaszosan, történeteket gyűjtöttem székelyföldi városok blokkos környezeteiben, szóval van a regénynek egy áldokumentarista, szociojellege is. Bemutatom a blokkot – panelt, tömbházat – a jelen állapotában, de a múltját is, hogy mennyit változott, s benne az ember. S azt, hogy mivé lett az a generáció, amelyik a négyezer négyzetméteres falusi birtokból bekerült a negyven négyzetméteres, összkomfortosnak csúfolt apartmanocskákba, s arra kényszerült, hogy kút helyett csőből igya a vizet… Na meg, persze, van a könyvnek egy kis mágikus realista vonulata is. Mert a holt – nem is annyira holt! – tereket is megszólaltatom: pince, lépcsőház, szárító, padlástér. Mindnek megvan a véleménye az emberről, meg ám…

– A regény ideje huszonnégy óra, ami alatt a főszereplő, Vajda Gergely újságíró saját tömbháza huszonnégy lakásának lakóival készít valós vagy fiktív interjút. Közben gyakorlatilag az erdélyi társadalom keresztmetszete is kirajzolódik a regényből, akár úgy is mondhatnám: a panelben járva élet- és életmódpanelekkel találkozunk. Mennyire volt ez tudatos eljárás?

– Én úgy vagyok vele, hogy csak írok, s aztán lesz, ahogy lesz. Komolyabbra fordítva a szót, igen, volt egy olyan törekvés, hogy ilyen keresztmetszetféle legyen a dologból. Tipikus figurák jelennek meg: munkás, értelmiségi, újgazdag vállalkozó, életművész, munkanélküli, alkoholista, külföldi vendégmunkás stb. A bemutatott életek többnyire nem hű mekkora szenzációk, mert életeink többnyire nem azok, inkább azt próbálom bemutatni, hogy ezekből a kis, semmitmondó, el sem kezdett, meg sem valósított, abba sem hagyott izécskékből áll össze a világunk. Szóval kisemberek vagyunk, na, Kis Jánosok. S ez cseppet sem tragikus. Ami a valós vagy fiktívet illeti: fiktívet, csakis fiktívet! Ez egy lehetséges sorozat, egy csokor variáció, de a valóság csak nagyon átszűrten van jelen, szóval senki sem fog ráismerni magára. Ha már művészi célról beszélünk, az inkább az lenne, hogy arra provokáljam az olvasót: gondolja végig a saját blokkos életeit, próbálja meg kívülről látni magát, szóval – elméletben – írja meg a maga blokkregényét.

– Mi nők sokat kesergünk azon, hogy keveset tudunk a férfiról, mert nem nyílik meg, keveset beszél. A regényed olvastán úgy érzem, a férfilélekhez is közelebb juthatunk általa, így megkérdezném: miként jellemeznéd a mai negyven közeli – negyvenes erdmagyar férfit? Hogyan él, hogyan érez, hogyan gondolkodik?

– A főszereplő Vajda Gergely utálja a lelkizést, a „mélyfúrást”, ha csak meghallja a tudatalatti szót, már feláll a szőr a hátán. Ugyanakkor szereti, ha olykor van, akinek zsörtölődhet egy keveset, nem mintha tanácsot várna, csak a megkönnyebbülés végett. A feleségét szereti, de függetlenségét félti. Ellentmondások emésztik, ezért bizonytalan. Szeretne jól élni, szeretne letenni valamit az asztalra, ami érték, ami maradandó, de nem mindig találja az útját-módját. Ezért némiképp frusztrált, amit meg azzal kompenzál, hogy ő legalább megpróbálta, bezzeg mások... A családi béke érdekében kompromisszumokra is képes, de ez aztán visszaüt, mert a kompromisszumkötés élménye meghatározóbb lesz, mint a béke. Elméletben hűséges, gyakorlatban... Vagy fordítva: gyakorlatban hűséges (lásd kompromisszus tétel), elméletben azonban szárnyal. Mindennapi munkáját lelkiismeretesen, de lélektelenül végzi. Nem utasít vissza némi alkoholt, ettől megnyílni látszik, valójában inkább csak a moralizáló kedve jön meg. Nagy hobbis és örök játékos, de az is hovatovább inkább csak elméletben. És mindennél többre tartja a kényelmet (hűsége is inkább ennek számlájára írható). Na, ilyen is egy harminc-negyvenes erdmagyar férfi. Imádni való, nem?

– A Huszonnégyből kirajzolódó házasságok képe eléggé lelombozó. Miért lett ez így a regényben?

– Talán azért, mert ezt látom a való életben? (Ez csak egy kérdés!) De van néhány pozitív családkép is, na! Csak ezekről valahogy nehezebb írni, mert olyan szirupos, nem? A fájdalom, a szenvedés, a botrány érdekel minket, a csendes, nyugodt boldogság nem annyira, mert az nem látványos. Amikor kezdtem dolgozni a könyvön, az első pár fejezet után arra döbbentem rá, túl sok a szaftos, csámcsogós pletykasztori, már-már szappanoperásan fordulatos, erős érzelmi feszültségű helyzeteket ábrázolok. Aztán visszafogtam magam, mert nem a rendkívülit akartam hajszolni, hanem átlaghelyzeteket bemutatni.

S a hétköznapokban sokszor inkább az van, hogy úgy érezzük: nem történik velünk semmi érdekes. Csak úgy elélünk egymás mellett. Összetart a közös közöny… erősebb a betonvasnál, állapítja meg Vajda a lakók életét elemezve. A sajátjával nem szívesen foglalkozik, de a többiekét „kukkolva” minduntalan azon kapja magát, hogy önmagára vetíti a látottakat. Kerülő úton, önmagát becserkészve – úgyhogy a könyv legalább annyira Vajda életének regénye, mint a blokké.

– Magad is házasságban élsz, három gyermek apukája vagy. Tanár vagy, szerkesztő, író. Hogyan egyensúlyozol, mikor jut időd írni?

– Hogyan egyensúlyozok? Sehogy. Inkább csak kapkodok… Megpróbálok egyszerre férj lenni, apa meg az a sok marhaság, amit te is soroltál. S a legrosszabb az az egészben, hogy néha úgy elkap a gépszíj, hogy azt gondolom, az, hogy íróféle vagyok, meg szerkesztő, fontosabb, mint az apa- meg férjszerep. Pedig egy frászt! Igazából nem írok sokat. A Huszonnégy és korábbi prózakötetem, a Laska Lajos között öt év telt el. Azért mindegyre azon kapom magam, hogy agyalok valamin. Rossz szokás. Gyorsan lejegyzem a kósza ötletet, aztán este, miután a gyermekek szuszogása egyenletesre vált, esetleg nekifogok kidolgozni. S olykor az iskolai vakációk áldásait is igyekszem hasznosítani. Mindenesetre a www.eirodalom.ro szerkesztőjeként annyit megtanultam: nem mindenáron kell írni. Az írás megvár, a gyermekek nem. (És talán a feleség sem!) Miután az első könyvem megjelent, nagyanyám ekképp abszolválta íróvá avatásomat: jó ez, fiam, jó, jobb, mint ha innál. Na, én azóta is ehhez tartom magam. Mindent csak módjával…

Fotó: Mihálydeák Antal

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. áprilisi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>