Bocskor Bíborka: Álmodunk és alkotunk

Talán nem sokaknak kell bemutatni itthon sem Bocskor Bíborkát, a Magashegyi Undeground zenekar simogató hangú énekesnőjét. A fiatal csíkszentmártoni lány 2006-ban vált szélesebb körben ismertté a Megasztár harmadik évada révén, de igazi karrierje a Szeplős váll című slágerrel kezdődött Budapesten. Az ízig-vérig székely Bíborka nem szállt el a sztárgyárral, hanem kiszállt belőle, mint ahogyan néhány évvel korábban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész osztályából is. Azon kevés művészek egyike, aki nem vállal olyan feladatot, ami értékítéletével nem egyezik.

Talán nem sokaknak kell bemutatni itthon sem Bocskor Bíborkát, a Magashegyi Undeground zenekar simogató hangú énekesnőjét. A fiatal csíkszentdomokosi lány 2006-ban vált szélesebb körben ismertté a Megasztár harmadik évada révén, de igazi karrierje a Szeplős váll című slágerrel kezdődött Budapesten. Az ízig-vérig székely Bíborka nem szállt el a sztárgyárral, hanem kiszállt belőle, mint ahogyan néhány évvel korábban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész osztályából is. Azon kevés művészek egyike, aki nem vállal olyan feladatot, ami értékítéletével nem egyezik.

– Mikor kezdődött burjánzani a fejedben az ötlet, hogy énekesnő legyél? Művészeti szakközépiskola ének szakára jártál, az operaéneklés nem vonzott soha? 

– Nem az fogalmazódott meg bennem először, hogy milyen formáját választom az önkifejezésnek, hanem az, hogy szeretném megmutatni másoknak is azt a világot, amit kaptam vagy szereztem. Gyerekkoromban sokat álmodoztam, érdekesnek találtam a dolgokat, a világot, ami körülvesz, énekeltem, játszottam, táncoltam… Bennem minden játszott, ahogy most is teszi, ezt a játszó embert, a homo ludenst szeretem magamban, ez énekel, ez táncol az életben és a színpadon egyaránt.

– Aztán színművészetire felvételiztél.

– A színház olyan összművészeti közeg, ami mindarra lehetőséget ad, amit én a legjobban szeretek. Ha jó társaságot tud összegyűjteni, ha az alkotó közeg bátor, kíváncsi, befogadó, akkor hatalmas, katartikus hatást tud kifejteni – ennél többet alkotó nem kívánhat magának.

– De nem ízlett. Másodéves korodban otthagytad, és országot váltottál. Miért?

– Összetett ez a kérdés nagyon… Akkoriban ismerkedtem meg azzal az emberrel, akivel most is együtt élek, közösen akartuk ott és azonnal kibontani a világot. Az akkori színházi világ, amivel közvetlenül nap mint nap érintkeztem, nem mindig volt az a vágyott közeg, amiről az imént beszéltem. Szóval sok minden összejött, ki akartunk próbálni egy visszavonultabb, spirituálisabb életet, önmagunk megismerését a természet és egymás tükrén keresztül. Jól tettük, életre szóló élmény, és hihetetlen, hogy ezt akkor meg tudtuk és meg mertük lépni. Hála!

– Milyen volt akkoriban Budapestre költözni, ismeretlen erdélyiként? És ehhez képest miben más most ott élni, ismert énekesként?

– Budapestre is így jöttünk ki, egy hirtelen elhatározásból. Egyik este eldöntöttük, és azonnal jöttünk is. Első, pillanatnyi tapasztalatom az volt, hogy nagy ez a város, túl nagy, azt éreztem, hogy abban a pillanatban elveszek benne, ahogy csak megjelentem. Fura érzés, nem ismersz senkit és semmit. Nem igaz az, hogy nem voltak itt barátaink, mert voltak, akik nagyon sokat segítettek mindenben, de nincs igazi otthonérzeted… Nincs háziorvosod, nincs ismerős zöldségesed, nincsenek melletted a testvéreid, a szüleid, nem ismerősek a szomszédok, az utcák, az üzletek eladói, más íze van a víznek… Szóval ez ilyen.

És hogy miben más ez most? Két otthonom lett, mindkettőt szeretem, mindkettő jó nekem. Úgy érzem, mindkettő szeret is engem, és ezt köszönöm. Erdély az otthon, Magyarország az itthon, ha nem túl közhelyes, ahogy ez hangzik.

– Elindultál 2006-ban a Megasztárban is, jól szerepeltél a kereskedelmi tévés tehetségkutatóban. Az lendített egyet a pályádon? Vagy visszadobott?

– Minden dolog, amit az ember tapasztal, pozitívan beültethető egy életútba. Nekem segített a tehetségkutató az elindulásban, és abban is segített, hogy mutatott egy „mihez képest”-pontot. Ettől a ponttól én természetesen eltávolodtam, de ahhoz kell egy pont, hogy tudd, merre indulj.

– Hogyan született a Magashegyi Underground?

– Volt egy virtuális zenekar elképzelése, amelybe a tehetségkutató után behívtak a fiúk, nekem pedig volt kedvem, úgy éreztem, ez lesz az a közösség, amellyel érdemes szövetséget kötni. Izgalmas emberek, nem fogok unatkozni, és azt is éreztem, hogy a közös esszencia, a lélek dinamikája összetett, kísérleti, szellemi, világi fúziókat fog megfogalmazni. Most is így gondolom, és nagyon szeretem.

– És miként születik egy dal?

– Egy dal születése is pont olyan, mint minden születés: egy darabig forrong, mozgolódik valahol valamelyikünkben, majd ölt egy kezdetleges formát, amit a tágabb közösség, jelen esetben a zenekari család szépen felöltöztet, megtanít erre-arra, majd elengedi a nagyvilágba, és reméli, hogy sikeres lesz. Ezek a mi alkotott gyerekeink.

– Általában pazar látvány is társul a fellépéseiddel, ami a színpadi megjelenésed illeti. Ezt ki találja ki? És a fellépőruháidat ki készíti? 

– A Magashegyi nem igazán koncentrál arra, hogy nevesítse mindig azt a tagot, akinek több ötlete van erre vagy arra… Mindannyian igyekszünk beletenni azt, amihez a legjobban értünk, ezzel lesz egy közös színpadi kép, hangzás, ami minket jellemez. Gábor (Fűrész Gábor basszusgitáros – szerk. megj.) figyel a látványvilágra, de dalokat is ír, jelenleg is dolgozunk ötletein. Miki (Toldi Miklós dobos – szerk. megj.) nagyon sok slágert írt a zenekarnak, Matyi (Szepesi Mátyás gitár – szerk. megj.) összefogja a dolgokat. Én beszélek a sajtóban és a színpadon, amellett, hogy énekelek, én válogatom ki a ruhákat. Van olyan, hogy tervezek is, szöveget is írtam néha, de a lényeg az, hogy ezek egy olvasztótégelyben összekeveredve adják a zenekar saját hangját és képi világát is.

– Hogyan tartod magad formában fizikailag, pszichésen és hangilag? Jársz énektanárhoz, edzésre?

– Nagyon figyelek magamra, amiket felsoroltál, mind részei a felkészülésnek. Amikor nyaranta, havonta 20–25 fellépés is van, az megedzi a testet és a pszichét is, erre fel kell készülni. Nekem a hangszerem a hangom, ebből nincs kettő, nem tudom lecserélni, nem tudok mást vásárolni, szóval erre vigyáznom kell. Vigyáznom kell arra, hogy én uralkodjam fölötte, de ehhez szeretnem is kell. Szeretnem kell a testemet is, ezért igyekszem megtenni mindent, ami ezt elősegíti.

– Mikor volt utoljára „polgári” állásod? És mi?

– Hm… „polgári” állás… Szerintem nekem az soha nem volt. Gyerekként, falusiként sokat dolgoztam édesapámék mellett, tudom, mi a munka, majd a párommal közösen volt egy üzletünk, amit csak ketten vittünk. Majd itt, Magyarországon dolgoztam egy CD-boltban is. Ezek kemény munkák voltak. Van, amikor hiányzik a biztonság érzete, az, hogy tudjam, hogy mikor mit kell tennem ahhoz, hogy anyagilag fenntarthassam magam. És van, amikor köszönöm, és hálát adok, hogy azzal keresem a kenyerem, amit a legjobban szeretek.

– Mindig érdekli az embereket, hogy mivel telik egy művész napja, mert érdekesnek tűnik az a világ, ahol nem 9-től 5-ig megy az irodázás. Mivel telik egy átlagos napod?

– Az iroda valóban nem 9-től 5-ig megy, hanem 9-től legalább 22-ig. Ilyen, amikor próbálsz napi nyolc órát, megkeresed a fellépőruhád, gyakorolsz, sportolsz, táncolsz, olvasol, megnézed, hogy épp milyen hangzás érdekes mostanában, kezeled a közösségi oldalaidat, megírod az interjúkat, dalötletekkel, videoötletekkel foglalkozol, és még van magánéleted is. Nyaranta, amikor 20–25 fellépés van egy hónapban, és általában hajnali 5-re érsz haza, akkor rájössz, hogy nem ez a legkönnyebb életforma, amit választottál. Egyáltalán nem panaszkodom, mert gyönyörű is egyben, de nem vakáció, az egyszer biztos.

– Hiányzik bármi itthonról?

– A családom közeli jelenléte hiányzik a legjobban, és a borvíz.

– El tudod képzelni a közeljövőben, hogy Erdélyben élj?

– Igen, el tudom képzelni, és szépnek képzelem…

– A magánéletedről mit engedsz tudni?

– Amit a széles közönségnek elmondok, az már nem a magánéletem, viszont amivel segíthetem a közösséget, amivel felhívhatom a figyelmet egy-két számomra fontos dologra, például állatvédelemre, gyógyítási lehetőségekre, azokat szívesen megosztom. De nem bújok ki semmilyen kérdés elől általában. Bár azt hiszem, ami mégis kényelmetlen, az alól igen.

– Mire vagy a legbüszkébb? Van ilyen?

– Nem, azt hiszem, nincs ilyen.

– Körülbelül hány koncert lehet mögötted? És melyik volt a legkülönlegesebb? 

– Nagyon sok, szerintem lehet ezer is. A legkülönlegesebb… Ha ezt megtaláltam volna, már nem folytatnám. Váratlan esemény minden pillanat, mindig új és új tapasztalat. A Magashegyi épp attól önazonos, hogy nem egy bejáratott, megszokott mezsgyén belül aratja le a megérdemelt sikert, hanem folyton mozog, alakul, kísérletezik – ez az, ami különlegessé teszi mind az alkotónak, mind pedig a befogadónak ezt a világot.

– Most min dolgoztok éppen? A tél azért csendesebb, gondolom, mint a nyári koncertszezon.

– A tél természetesen koncertek szempontjából csendesebb, de épp most fejeztem be egy komolyabb színházi bemutatót a Trafóban, amit Lakatos Márkkal, Lengyel Annával, Urbanovics Krisztinával, Gulyás Annával, Darabont Áronnal, Asztalos Dorkával, sound designerekkel, multimédiásokkal, képzőművészekkel hoztunk létre. A zenekar télen is folyamatosan aktív, attól, hogy nincs épp annyi koncert, mi még dolgozunk: ilyenkor készülnek az új dalok, új lemezek, idén hárommal is készülünk, szóval nem alszunk téli álmot, de álmodunk és alkotunk. Decemberben egy nagyszabású szimfonikus koncertet is adunk a budapesti Kongresszusi Központban.

– Az éneklésen túl mi az, ami feltölt, kikapcsol?

– Az emberek és az állatok közelsége, közössége. Nagyon szeretem figyelni, ahogy létezik az élet, ahogy kibomlik, mosolyog, bezárkózik, feloldódik, eszik, tágul, szóval minden, ami él, és minden él. Jóga, önkéntesség, kortárs tánc, olvasás, menni egyedül bicajon… ilyenek.

– Ha egy rég nem látott székelyföldi ismerőssel vacsorázhatnál most, ki lenne az?

– A gyerekkori énemmel szívesen leülnék egy asztalhoz, és megsimogatnám, hogy ne féljen: jó és szép lesz minden!

Kiemelt kép: Dancs Enikő Bianka /fotó: Arató Vivien

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. novemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>