Böjte Csaba: Ne féljetek!

Mikor és miként dőlt el, hogy a papi hivatást választja?

Ha gondot látunk magunk körül, akkor három dolog között választhatunk: az első az, hogy pakolunk, s elhúzunk jó messzire. A másik megoldás az, hogy a fejünket a homokba dugjuk, és úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne. És a harmadik mód az, amikor az ember bevallja magának, hogy azért itt vannak gondok, bajok, nem ártana egy meszelés vagy nagytakarítás, beöltözik, s elkezd dolgozni.

Hirdetés

A nyolcvanas években a legtöbb ember úgy érezte, hogy Erdélyben elég sok baj és gond van. Én azt éreztem, hogy elfutni nem akarok, s a feketére sem akarom azt mondani, hogy fehér. Nagyon kicsinek éreztem magam, s úgy döntöttem, hogy elmegyek és tanulok, képzem magamat, és keresek egy jó társat, akivel szebbé lehetne tenni ezt az erdélyi világot. Sok ember felé orientálódtam, emlékszem, megkerestem írókat, művészeket, tudósokat, megnéztem, mennyi erejük van, mennyi hatalmuk van, mit tudnak ők ténylegesen tenni. Nagyon sok jó emberrel megismerkedtem, de éreztem a korlátaikat és határaikat, és úgy gondoltam, hogy akkora a gond, hogy valami nagyobb, fajsúlyosabb szövetségest kellene keresni. Aztán végül a magam egyszerű fejével úgy döntöttem, Jézus lenne a legjobb társ nekem, és így mentem teológiára, így lettem szerzetes pap.

Hogyan alakult az út a teológiától odáig, hogy mára mintegy 5000 nehéz sorsú gyerek felkarolója lett?

Huszonöt éves voltam, amikor a teológiára elmentem, én akkor már elég sok mindent láttam, foglalkoztam alpinizmussal, meg sok minden egyébbel, tehát egy felnőtt döntése volt ez a részemről. Amikor felszenteltek 1992-ben, itt, Csíksomlyón, volt egy állami árvaház, és sokszor találkoztam itt a gyerekekkel. Volt, hogy elvittem őket moziba, bejöttem ide, ebbe az udvarba, s az igazgatónak mondtam, hogy megyek kirándulni az Egyeskőhöz, és szívesen elviszek 4–5 gyereket. Hatot adtak, fel is tarisznyálták őket élelemmel, tehát elengedték őket, s bejártuk a Gyilkos-tó környékét. ’89 előtt a szamosújvári árvaházba is rendszeresen bejártam, tehát volt kapcsolatom a gyerekekkel. Aztán ’89 után megnyíltak a lehetőségek, Dévára kerültem mint főállású lelkipásztor, majd plébános lettem, és akkor tényleg szomorúan láttam, mennyi koldusgyerek van. Aztán jött egy fiúcska, aki munkát keresett nálunk, kérdeztem, miért nem megy az iskolába? Azt mondta, az apja meghalt, az anyukája beteg, kistestvérei vannak, neki dolgoznia kell. És akkor döbbentem rá, hogy mennyi sok olyan nyomorúság van, ami a gyerekeket arra orientálja, hogy bűnözők legyenek. Aztán volt egy táborunk ’93 nyarán, ahol utcagyerekeket fogadtunk egy hétig, mintegy harmincat, és nagyon nagy élmény volt nekem is. Akkor voltam egy hétig először így együtt utcagyerekekkel. Tudtam már korábban is, de itt láttam meg, hogy Isten selejtet nem teremtett. A legelesettebb ember is valamilyen módon Isten csodája. Ha itt a templomtoronyban előkerülne egy Rembrandt-festmény, azon lehetne bármennyi légypiszok, pókháló, az attól még egy eredeti Rembrandt. És ha ez előkerülne, a világ legnagyobb művészei jönnének, és fehér kesztyűvel, milliméterről milliméterre megpucolnák ezt a képet, mert az egy eredeti Rembrandt. Az utcagyerek is egy eredeti mennyei atyai alkotás, felbecsülhetetlen érték, és lehet, hogy van rajta néhány réteg pókháló vagy légypiszok, meg ez-az, de nekünk nem az a dolgunk, hogy eldobjunk egy ilyen felbecsülhetetlen értéket, hanem az, hogy fehér kesztyűvel, térden állva, milliméterről milliméterre azt a gyereket segítsük kibontakozni, hogy az ő eredeti színei, formái, értékei felragyogjanak.

Akkor ez a tábor volt a meghatározó élmény, amikor eldőlt, hogy szeretne a hasonló sorsú gyerekeken segíteni?

A tábor végén mondta az egyik kislány, hogy csináljunk egy egyéves tábort… Tudtam, hogy ha hazaviszem őket, nem fognak iskolába menni. Nem hittem, hogy ezt meg lehet Romániában csinálni, mert akkoriban nagyon kemény falak voltak, hiszen állami monopol volt a gyereknevelés, és én civil voltam a pályán. Ráadásul Déván 6–7 százalék alatt volt a magyarság, én magyar vagyok, még katolikus pap is, ennyi bűnnel elképzelhetetlen volt, hogy gyerekek közelébe engedjenek, szóval volt egy csomó derbi. Nem is derbi volt, hanem ők kiabáltak, és mi próbáltuk őket szeretni. A Nagyfőnök ezt a parancsot adta.

Azt hogyan éli meg, hogy Erdély vagy a világ összes nehéz sorsú gyerekét nem tudja befogadni, megmenteni, és az összes gondot orvosolni?

Soha nem tekintettem úgy, hogy meg kell oldani ezt a szociális kérdést, mert én úgy gondolom, hogy nekem egyetlen egy dolgom van: megmutatni azt, hogy jó dolog bízni egy gyerekben. Jó dolog rámosolyogni, jó dolog a hóna alá nyúlni, felemelni, jó dolog jónak lenni. Én igazából reklámot szeretnék csinálni ennek a munkának: hogy merjünk befogadni egy-egy gyereket, merjünk szóba állni egy bajban lévő emberrel. Én ezt csinálom 22 éve, de mai napig nem értem, hogy annyi magányos, depressziós ember van, annyi ember van, akinek szüksége lenne segítségre, miért nem merik befogadni őket?

Úgy gondolom, a világot az tenné jobbá, ha mindenki ott, ahol él, a maga utcájában, tömbházában merne nyitni a szomszédai, rokonai felé. Merné segíteni, ha bajban van. Szerintem ez menthetné meg a világot. Nem az, hogy van egy hülye szerzetes, aki megmenti a világ összes árva gyerekét. Ha kérdezik tőlem, hogy mit kérek a Jóistentől az idei évre, azt mondom, hogy konkurenciát. Ez olyan jó dolog, miért ne csinálná más is? Nem feltétlenül ilyen nagyban, de kicsiben, egy-két gyerekkel. Sokkal gazdagabb lenne mindenki élete, hogyha merne nyitni a bajban lévő gyerekek felé.

Erdély egyik legismertebb emberévé vált, ezt az ismertséget felhasználja tudatosan, hogy népszerűsítse a jót tevést?

Belefér egy rövid prédikáció? A Szentírás úgy írja, miután a nyilvános működését Jézus elkezdte, összeszedi az apostolait, a tanítványait, és azt mondja nekik, menjetek, vigasztaljátok a szomorúakat, bátorítsátok a csüggedőket, legyetek jók, tegyetek sok jót. Jézus otthon marad, s a tanítványok elmennek kettesével. Aztán idővel visszatérnek Jézushoz, s beszámolnak arról, hogy mekkora jót tett általuk az Isten, s lelkesednek nagyon. Jézus hallgatja egy ideig őket, s egyszer csak feláll, ujjong örömében, és azt mondja, hogy magasztalja a mennyei Atyát, mert kinyilatkoztatta a kicsinyeknek ezt. Jézus nagyon szeretné megosztani a saját örömeit velünk. Mert csodálatos öröm látni azt, hogy egy gyerek elkezd kibontakozni, növekedni, az életadás örömét, az élet fölnevelésének az örömét, az alkotás örömét, ezeket az örömöket szeretné Isten megosztani velünk. Tehát ő nem azt akarja, hogy fejlesütve énekeljük a hozsánnát, és menjünk sorban a mennyországba piros szőnyegen, tehát ő nem biorobotokat akar, hanem azt szeretné, hogy kibontakozzunk, hogy felnőjünk oda, hogy vele egy asztalhoz üljünk az utolsó vacsorán, és jó vicceket meséljünk egymásnak. Többféleképpen lehet egy férfiből férfi. Van, aki a test és a vér kívánságából lesz a gyerek apja. Szent József úgy lett a kis Jézus apja, hogy a mennyei atya szólt neki, hogy ne félj feleségül venni Máriát, fogadd ezt a kis Jézust, és neveld föl. József így lett apává. Ilyen, józsefi értelemben érzem én is magamat apának. A tanév utolsó napjai voltak Déván, szentmise volt, a templom tele kétszáznál is több gyerekkel, szépen fel voltak öltözve, tiszták, jókedvűek voltak, hosszú sorokban álltak hátul gyónni, s tudod, hogy mindössze kettő bukott meg az egészből. Ilyenkor előjönnek szépen sorban, megáldoztatod őket, megáldod. Utána bementem az ebédlőbe.

Zokogó asszony telefonja szakítja meg a beszélgetésünket, ma temette el a fiát, vigasztalást remél, és adományozni szeretne az egyháznak. Nem lehet könnyű hozzászokni a hasonló telefonhívásokhoz – mondom. Igen, de gyakran hívnak keresztelni is – mutat rá teendői naposabbik oldalára Csaba testvér.

Ott maradtam el, hogy bementem az ebédlőbe, körülöttem a sok gyerek, párolgott a húsleves, elmondtam az asztali áldást, leültem, s olyan férfibüszkeség töltött el, hogy itt ülök az asztalfőn, gondoskodom a családomról, szépek, jókedvűek, a legtöbbet sikerült megvédeni ebben a tanévben is minden hülyeségtől. Legtöbbször saját maguktól nehéz megvédeni őket. Olyan jó dolog az asztalfőn üli, mi a francért nem akar minden férfi az asztalfőre ülni? Nem az a dolgom, hogy az összes férfit sarokba állítsam, s katonaságot csináljak nekik, hanem valamilyen módon megtapasztaltatni velük azt, hogy neked ott a helyed, fiú, gondoskodj a feleségedről, gyermekedről, gyönyörködj a családodban. Nekem nem az a dolgom, hogy minden gyereket összeszedjek, és neveljek, mert az egyesek számára nagy nyűg. Szerintem a gyerek nem nyűg, hanem egy nagy ajándék, egy lehetőség. Minden egyes gyerek egy csoda. Nemrég találkoztam a régi magyartanárnőmmel, s kérdezte, írok-e mostanában. Mondom, igen, s kérdezte, hová? Mondom, a gyerekek lelkébe. Egy-egy gondolatot beírni oda nem  könnyű dolog, de annál izgalmasabb.

Nemrég ért haza amerikai körútjáról, ott milyen felkérésnek tett eleget?

Tíz éve voltam először Amerikában, miséztem is ott, s a katolikusoknál van egy jó szokás, hogy raknak a perselybe pénzt. És abból vettük a tusnádfürdői házat. Illett azt megköszönni, illetve tanulmányút is volt, meg kicsit kíváncsi is voltam, milyen Amerika.

És megértette, hogy miért emigrálnak oda a fiatalok?

Igen. Mert naivak. Mert azt hallják, hogy tíz dollár egy órabér. Az nagyon jól hangzik, de ezerötszázért bérel egy lakást, vagy ezer dollár alatt nem erőst kap betegbiztosítást. Van olyan, aki harminc éve ott él, de semmiféle papírja nincs, és esélye sincs, hogy legyen. Hogy ezt miért kell csinálja? Ha nagyon ügyes vagy, sokat kereshetsz, persze, és akkor abból a pénzből azt csinálsz, amit csak akarsz. Vehetsz magadnak betegbiztosítást, nyugdíjalapot fizethetsz, lízingelhetsz házat, autót, babám fülét, de nyakig el van adósodva mindenki, hihetetlen terhek alatt vannak. Mivel órabérre vannak fizetve, senki sem nyolc órát dolgozik, hanem 10–12 órát. 8–9 szabadnap van egy évben hivatalosan, ennyit ír elő az állam, de ezt sem veszik ki, sokan azalatt is dolgoznak.

De volt-e olyan, ami tetszett, és ami követendő lenne itt, Erdélyben?

Volt egy férfi, Miamiban nála aludtunk. Erdélyből ment ki. Egyszer fájt a foga, elment az orvoshoz. De közben elromlott a gép, amivel kezelték, s panaszkodott a fogorvos, hogy nincs egy becsületes szakember, aki megjavítaná ezeket. Ő gondolt egyet, s egy óra múlva ki volt váltva az engedélye, hogy egészségügyi berendezéseket javíthasson, karbantartson. Na, ezt kellene nálunk megtanulják az „elvtársak”. Ez az, amit Amerikából elhoznék, hogy bármit meg lehet ott csinálni tíz perc alatt. Vagy voltam egy plébánián, ahol több mint 500 embernek főznek minden szombaton. Kérdeztem, milyen gyakran ellenőrzik ezt a konyhát. Azt mondták, 24 év alatt egyszer volt ellenőr, bement, s megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Amerika nem cseszteti az embereit, hagyja, hogy dolgozzanak…

A hétköznapjai mivel telnek mostanában? 

A beszélgetés folytatását a Nőileg májusi lapszámában olvashatják.