Marosvásárhelyhez képest Arad marad mindig számára a nagyváros, viszont előbbi jelenti a családi fészket, az otthont, ahol összeül a nagy Borbély- család, a négy unokával, a gyerekekkel, a barátokkal, és e körből nem maradhat ki a kutyapár sem.
- Majdnem negyven éve él Marosvásárhelyen. Mit jelent önnek ez a város?
- Azzal bosszantom a vásárhelyieket, hogy én vagyok a tizennegyedik aradi vértanú, mert lejöttem ide. A viccet félretéve, Marosvásárhely az otthonom, ahol jól érzem magam a megnövekedett családdal és a barátokkal. De azért úgy szoktam fogalmazni, hogy hazamegyek Aradra, majd visszajövök az otthonomba. A kettő most már kiegyenlíti egymást. Jóval kevesebbet éltem Aradon, mint itt. Az egyetemi éveimet Temesváron töltöttem, majd következett két év a Kolozs megyei Katona nevű helységben, ahol orosz-angol szakos tanárként tanítottam. Soha nem fogom elfeledni, amikor Kallós Zoltán néprajzkutatónak magyaráztam, mennyire rémes a mezőségi kék szín, de ő környékbeli lévén teljesen más szemmel tekintett a színvilágra és a motívumokra – ezek ősi dolgok, amelyeket tisztelni kell, mondta. Később egy érettségi találkozón az angol tanárom kérdezte, hogy lehet egy Katonán tanítani, erre azt feleltem, ahogyan Apácán is lehet.
Fotó: Boda L. Gergely
- Milyen volt a váltás, azaz elköltözni a nagyvárosból?
- Én alapvetően urbánus vagyok. Amikor kihelyeztek falura, és elhaladt egy traktor az ablakom alatt, kinéztem, annyira hiányzott a forgalom. Aradon egy emeletes üzlet fölött laktam a főtéren. Ott a villamos csengetésére ébredtünk. Emlékszem, amikor először jöttem Marosvásárhelyre, és a Transilvania Szállodában laktunk a főtéren, az volt az érzésem, ha feljövök a Bolyai utcán, ott folyik a Maros, mert Aradon egy dombra felérve jutunk el a folyóhoz. Aradon egy nagy bérházban laktunk, amilyeneket Nyugat-Európában látni lehet. De Marosvásárhelyen nincs ilyen. Kovács Levente rendezővel játsszuk azt, hogy akkor ismerem el Marosvásárhelyt nagyvárosnak, ha húsz olyan bérházat tud említeni, amely két emeletnél magasabb. Jelenleg tizenhétnél tart, természetesen a középületeket és az új tömbházakat nem számolta bele.
- Mit hiányol most is a nyugati országrészről?
- A fiatalkori társaságot, a volt osztálytársakat. Olyan remek osztályom volt, ahova a férjemet is tiszteletbeli tagként bevettük, hogy mindenikünket érdekli, mi történik a másikkal. Amikor tízévente találkozunk, mindig ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, szélesedik a köre a mindenféle történeteknek, amelyek persze vagy megtörténtek, vagy nem. De nagyon jellemző erre a társaságra, hogy állandóan a humorunknál vagyunk, rengeteget nevetünk. Ez különben a kamaszkorunkra is jellemző volt, hogy egy pohár víz mellett is röhögtünk, úgy, hogy estünk le a székről. Aradon engem többször kiraktak óráról, mert hátrafordultam, grimaszoltam (még grimaszversenyt is nyertem). Persze a tanulást sem hanyagoltuk, és rendkívül jó tanáraink voltak, akik embert neveltek belőlünk.
- Hogyan vált otthonná az a lakás, ahol most élnek?
A beszélgetés folytatását a Nőileg januári számában olvashatják.
