Csibi László: Nem a fióknak, a nézőknek dolgozom

A színház felől érkezett a film világába. Saját maga örömére kezdett el dokumentumfilmeken dolgozni, aztán ő csodálkozott a legjobban, hogy a Lakiteleki Filmszemlén tavaly és idén is díjat nyert. Úgy érzi, dolgozni csak ráérősen, nyugodtan, nem pénzért, nem határidőre, hanem a részletekre figyelve érdemes. És az emberekre.

– Azt hiszem, minden filmedet végignéztem az interjúra készülve. Engem A kastély árnyékában ragadott meg a leginkább, amely a bonchidai Bánffy-kastély körül élő falusiakról szól. Arról, hogyan látták ők a grófi családot, miként hordták szét az értékeiket az államosítás után, s hogyan emlékeznek Bánffy Miklósra. Mi adta az ötletet?

– Miután a román állam visszaszolgáltatta a Bethlen -családnak a keresdi kastélyt, 2011 nyarán szerveztek ott egy médiatábort. Azt a feladatot kaptuk, hogy a helyi lakosoktól tudjuk meg, hogyan élik meg ők a kastély visszaszolgáltatását. Simonffy Kati (televíziós szerkesztő – szerk. megj.) ötlete volt, hogy évente szervezzenek médiatábort mindig más-más erdélyi kastély körül. Következő évben Bonchidára mentünk három napra, nagyon sok vagány embert megismertem a faluban. Ez augusztus végén történt, és én attól kezdve áprilisig hetente visszajártam ide. Rengeteg anyagom gyűlt össze – adta magát, hogy ebből készítsem az államvizsgafilmemet is.

– Székelyudvarhelyi vagy, az ottani színháznál is dolgoztál, és említetted, hogy az udvarhelyi Művelődési Ház fontos állomás az életedben…

– Igen, több okból. Például: Kós Károllyal készült 1973-ban egy hanglemez, Vallomások a címe. Ez a lemez ott hányódott az udvarhelyi Művelődési Ház padlásán. A 2000-es évek elején, egyik nyáron ott takarítottunk, és megtaláltam. Hazavittem, átmásoltam kazettára. Pókhálós lett, mire 2011-ben eszembe jutott, hogy hátha használni tudom a bonchidai filmemhez, hátha mondott valamit Kós a barátjáról, Bánffyról. Végighallgattam: nem mondott, de ez jó alkalom volt, hogy ismét elkezdjek foglalkozni a Varjúvár egykori urával.

A hangját átalakítottam mp3-asra, közben elkezdtem azon gondolkodni, milyen jó lenne egy olyan filmet készíteni, amelyben végre nem mások mesélnek Kós Károlyról, hanem ő beszél saját magáról. Xantus Gábor, aki vezető tanárom volt, azt mondta: tegyél félre mindent, és ezzel foglalkozz.

– Kós Károly rajongott Isztambulért, hosszasan tanulmányozta a bizánci és török építészetet, kötete is jelent meg Sztambul címmel...

– Éppen ezért ragaszkodtam hozzá, hogy ha filmet készítek róla, mindenképpen forgatnom kell Isztambulban is. Ez sikerült, hála egy kedves támogatónak, aki úgy szavazott bizalmat nekem, hogy már sikert aratott a bonchidai filmem. Ebben a szakmában így történik ez: az első alkotással résnyire kinyitsz egy ajtót, de sok-sok embert meg kell ismerned, hogy tovább tudj haladni. Aztán az egyik munkád adja a továbblépési lehetőséget a másik felé.

– A filmjeidet nézve feltűnt, hogy nincs riportered, szerkesztőd, nem is használsz narrációt, csak az interjúkból kerekíted ki a történetet. Magányosfarkas- típus vagy?

– Próbálkoztam csapatban dolgozni, de nagyon nehéz. Sokszor megégettem magam. A csapatmunka akkor működik, ha alkalmazni tudod az embereket, és a pénzedért cserébe elvárásaid lehetnek. De én mindig passzióból fogok egy munkába, költségvetés nélkül, amikor időm van. Ilyen körülmények között pedig, szívességből, az sem jön el biztosan, aki előző nap megígérte.

– Tavaly A kastély árnyékában és a Kós Károly különdíjat kapott a Lakiteleki Filmszemlén, idén pedig legújabb filmed, az Édes Erdély, itt voltunk fődíjas lett.

– Megosztott első díjat kaptam Vargyasi Levente és Kinda István Szenesek című filmjével...

– Ez utóbbi filmedben is idős embereket szólaltatsz meg. Célul tűzted ki, hogy megörökítsd őket, a „két lábon járó történelemkönyveket”?

– Az ötletet Zsidó Feri (író – szerk. megj.) barátom adta, aki sokat foglalkozott a bécsi döntés nyomán határon innen és túl szakadt magyar közösségekkel. Riasztó volt azonban rádöbbenni, hogy már az ő interjúalanyai közül is sokan meghaltak. A huszonnegyedik órában kezdtem el a forgatást. Például Karcsi bácsi, aki bánffyhunyadi volt, de Váradon akadtam rá, két héttel azután halt meg, hogy elkészítettem vele az interjút.

– Amikor már megtaláltad az alanyokat, milyen módszerrel dolgozol?

Hagyok időt az ismerkedésre. Juci néninek például (aki a bonchidai filmben elmondja, hogy majdnem eltüzelte Bánffy Miklós könyvét) fát is vágtam az udvaron. Az úgy nem működik, amit sok tévéstúdió vár el az embertől: hogy reggel kirohanunk, gyorsan kifaggatjuk az alanyokat, aztán kapkodva kivágunk belőle két-három mondatot. Ez nem az én műfajom.

Habár én is televíziócsatornánál dolgozom vágóként, a dokumentumfilmek készítését szeretném megőrizni úgy, mint egy hobbit: ne kényszerítsen senki, ne legyen határidő. Akkor alkothassak, és arról, amikor és amiről kedvem van.

– Sokat jelentenek neked a díjak?

– Jólesnek, persze. De fontosabb, hogy minél többen lássák a filmjeimet. Ezért küldöm be a legkisebb szemlékre, rendezvényekre is. Ha ott csak öten nézik meg, az is örömmel tölt el. Vannak, akik a fióknak dolgoznak, én nem. Nekem az a célom, hogy minél több embert megszólítsak.

Csibi László 2017-es Nussbaum 95736 című dokumentumfilmje számos fesztiválon tarolt több díjat is bezsebelve a tavaly novemberi, Kolozsváron tartott hivatalos bemutató óta.

Fotó: Angyalosi Bea

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2015. decemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>