Dicsértessék a Jézus Krisztus! Én elmentem a zárdába

Székelyudvarhely egyik legismertebb műemléke a Ferencesek-, vagy ahogyan a legtöbben ismerik, a Barátok temploma. A rendszerváltás óta a 18. századi épület közvetlen szomszédságában élnek a MallersdorfiSzegény Ferences Nővérek. Életterük a kolostor,  sajátos, szigorú szabályokkal, ennek ellenére a nővérek nem élnek hermetikusan elzárva a külvilágtól. Sőt! Óvodát és befogadó házat működtetnek, délutáni foglalkoztatót tartanak. A rend székelyudvarhelyi főnöknője, Margit nővér, Boros Erzsébet és a speciális teendőkkel megbízott Imelda nővér, azaz polgári nevén Péter Mária mesélt hivatásáról.

Hirdetés

Kora reggel érkezünk a Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek közösségének erdélyi központjába, a székelyudvarhelyi kolostorba. Az épületegyüttes által közrezárt udvaron üde sziget a jól felszerelt játszótér, árnyas fákkal és a hatalmas ugrálóval.  A garázsok rollerekkel, kismotorokkal és biciklikkel tele - látnánk az udvart jó időben, amikor száz gyerek izeg-mozog egyszerre - mondja mosolyogva csillogó szemű kalauzunk, Margit nővér. Ő és Imelda nővér is 1990-ben jelentkeztek ferences nővérnek. Igaz, Imelda nővér akkor még csupán kilencedik osztályos volt - mesélik a kezdeteket. Tizennyolc nővér él jelenleg a székelyudvarhelyi közösségben, ugyanakkor fiókházaiknál, Kézdiszentléleken négy, Brassóban és Nagyváradon három-három nővér tevékenykedik. Fő anyaházuk Németországban van, emellettDél-Afrikában is jelen van a tevékeny hitre és önfeláldozó szeretetre épülő ferences rend.

Fotó: Csedő Attila

Székelyudvarhelyen a nővérekkel együtt összesen harmincöten dolgoznak azért, hogy mintegy százhetven gyermeknek kicsit jobb legyen az élete, ne csak testi, de lelki táplálékkal is induljanak iskolába, s a szociálisan nehéz helyzetű családok számára ételcsomagot és főtt ételt biztosítanak. Naponta átlagosan mintegy 250 személyre főznek, s ehhez a bevásárlást is zömmel maguk intézik. Igaz, az is előfordul, hogy rántottát vesznek - teszi hozzá nevetve Imelda nővér. Nem sokkal ezelőtt ugyanis sikerült még a nagybani lerakatban összetörni mintegy 60 tojást - mesél kacagva egy korábbi esetet. Közben a rend alapítójáról, a Paul Josef Nardiniról elnevezett óvoda is megtelik élettel: a 4 vegyes csoportba jönnek a gyerekek. A délután a kisiskolásoké: a nővérek felügyelete mellett tanulnak, emellett számos kézműves foglalkozást szerveznek számukra. Az udvar végén kapott helyet a Názáreti ház: otthonról elmenekült családanyák, nehéz helyzetű lányanyák, eldobott vagy halmozottan hátrányos helyzetből kiemelt gyerekek otthona. 

Fotó: Csedő Attila

- Hogyan merült fel önökben, hogy jelentkezzenek a ferencesekhez?

Imelda nővér: - Én már nyolcadik osztályosként mély vágyat éreztem, ami nem hagyott nyugton. Amikor jelentkeztem, még csak Ágota nővér volt itt, egyedül, aki azzal fogadott, hogy mivel még nagyon fiatal vagyok, öt évet kell várnom. Mert legalább húszévesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki megkaphassa a nővérruhát. Így először 2-3 hetenként jártam be, vakációkban, segítettem a nővéreknek, aztán ‘92 nyarán mondta az akkori főnöknő, hogy beköltözhetek, ha akarok. Székelyszentkirályi vagyok, hazamentem a fél 12-es busszal, nem volt senki otthon, a szüleim a mezőn voltak, s akkor leírtam egy lapra szó szerint:  „Dicsértessék a Jézus Krisztus, én elmentem a zárdába, többet nem jövök haza.” És azzal sarkon fordultam, és jöttem vissza. Édesanyám úgy gondolta, túl fiatal vagyok egy ilyen döntéshez. Volt bennük egy félsz, hogy mi van, ha ez most csak egy múló fellángolás.

- De ahogyan bejöttek, ugyanúgy bármikor ki is léphetnek. Vagy nem?

Margit nővér: - Elég hosszú a próbaidő. Először van egy jelöltidő, fél év posztulátus a beöltözés előtt, utána két év noviciátus. Azután is először csak ideiglenes fogadalmat teszünk, két évre, utána három évre, és ha valaki úgy érzi, lehet kérni hosszabbítást az ideiglenes fogadalmakra. Olyan is van, aki tépelődik, hogy ki tud-e majd tartani? Sok esetben félnek. Volt olyan lány is, aki szerelmes lett, és azért ment el. Az örök fogadalom letétele után is el lehet menni, igaz, az már nagyobb procedúra, mert püspöki engedély kell hozzá.

Fotó: Csedő Attila

- Margit nővér milyen indíttatásból jelentkezett a rendbe?

Margit nővér: - Nagyon vallásos családban nőttem fel. A szüleim imádságos emberek voltak, amikor együtt volt a család, hétvégeken, a déli meg az esti ima közös volt. Aztán mégis, amikor a serdülőkorba léptem, nálam is volt egy olyan időszak, mint minden fiatal életében, próbáltam ellenszegülni a szülőktől látottaknak. Elkerültem szakiskolába Sepsiszentgyörgyre, és megmondom őszintén, szeptembertől novemberig nem is érdekelt, hol a katolikus templom. Valamikor novemberben javasolta az egyik osztálytársam, hogy menjünk el a templomba. Tizennyolcan voltunk a hálóban, mind együtt mentünk a rórátékra, a vasárnapi szentmisékre, és a más vallású szobatársaknak is megjött a kedve tőlünk. Aztán egyszer kaptam a testvéremtől egy rózsafűzérgyűrűt. Addig sosem láttam olyant, s a hálótársak is mind csodájára jártak. Mi az, és hogy kell arra imádkozni? Mondtam nekik, hogy rózsafüzért kell mondani, de mivel az igen hosszú, megegyeztünk, hogy mindennap elmondunk egy tized rózsafüzért. Minden este együtt imádkozott az egész háló. Ez biztos, hogy nagyon sokat segített a döntésemben... Elég csintalan lány voltam, szerettem mindent kipróbálni. Első alkalommal például koromfekete, festett hajjal mentem haza, ettől édesanyám kiakadt, s amikor megtudták, hogy van egy református barátom, ezt szintén nem tudták elfogadni. Otthon, Zetelakán is nagy bálba járó voltam, amíg az utolsó nótát el nem húzták hajnalban, haza nem mentem, voltak hosszabb-rövidebb kapcsolataim is. Nehéz elmondani egy hivatás kialakulását, mert az hosszú folyamat. Komolyan készültem családot alapítani, imádkoztam minden nap azért, hogy egy jó férjet rendeljen nekem a Jóisten. Én is próbáltam keresni, ismerkedni, szórakozni jártam, nagyon adtam a divatra, a változatosságra. Ezt egyik napról a másikra eldobtam, mert ezek a dolgok számomra elveszítették az értéküket.

Fotó: Csedő Attila

- Hogyan kapják a nővérneveiket?

Margit nővér: - A névváltoztatás is szimbólum: elhagyom a régi életemet. A civil nevünk továbbra is szerepel hivatalos helyeken, a nővér nevünket mi kértük. Ami érdekes, hogy a közösségünkben két egyforma név nincs: tehát Németországban, Afrikában, Erdélyben több százan vagyunk, de két azonos név nincs. Egy Imelda nővér van, és egy Margit.

- Mi a legnagyobb különbség a régi és a jelenlegi életük között?

Margit nővér: - Én például dolgoztam azelőtt, hogy ide kerültem. Saját pénzzel rendelkeztem, az nagy váltás volt, hogy tudtam, ha bejövök, nincs anyagi javam, semmi a nevemen. Saját pénzünk nincs, nem kell gondoskodnunk magunkról, a közösség gondoskodik mindannyiunkról. De én is megteszek a közösségért minden tőlem telhetőt. Ha szükségem van valamire, elmegyek az elöljáróhoz, és kérek. Megpróbálunk mi is a segélyből élni, csak a legszükségesebbet vásárolni. Felvesszük azt is, amit más letett, amiből kihalt, vagy a németországi nővértársaink dolgait.

- A hátrányos helyzetűek segítése, az evangélium hirdetése és a szegény, szerény életmód mellett még mik a rend alapelvei?

Imelda nővér: - A javainkhoz nem ragaszkodunk, megosztjuk egymással, kérnem kell mindent, amire szükségem van. Ma már nem úgy van, mint régen, hogy a kolostorokban a négy falon kívül szinte semmi  nincs, a szegénységet mi már így, a kérés által éljük meg.

- Könnyű nem ragaszkodni a dolgokhoz?

Margit nővér: - Ezen azért mi is el-elbotlunk a hétköznapokban. Ez küzdelem,  és egyben feladat. Néha egymást is figyelmeztetjük, ha ragaszkodunk valamihez, legyen az bármi. Például, hogy ez az én munkaterületem, a másik ne szóljon bele.

Fotó: Csedő Attila

Imelda nővér: - Amikor az embert egyik filiáról áthelyezik a másikra, nagyon meg lehet élni a szegénységet. Valamit felépítettem, és továbbadom. Ennyi. Ott kell hagyjam. Fájdalmas. És mindenkinek van személyes álma, akár a közösségen belül is, és néha ezeket is fel kell tudni adni. Nem könnyű. Keményen meg kell szenvedni ezért. Hogyha az ember nem lát egy nagyobb értéket, mint a saját víziója, akkor nem tud továbblépni. És akkor tényleg  örökös fájdalom lesz az egész közösségi élet.

- Mi a napirend a kolostorban?

Margit nővér: - Reggel fél 6-kor kelünk, közös elmélkedéssel kezdünk. Fél 7-kor elimádkozzuk közösen a zsolozsmát, 7 órára megyünk szentmisére, azután reggelizünk. Aki korábban kell menjen, az korábban megy dolgára. Este 9 órától a reggeli végéig csendes silencium van, nem zajongunk a házban. Ez a reggelivel szabadul fel, s akkor mindenki megy a munkahelyére. Aki az óvodában dolgozik, az oda, aki délutános, az virágot locsol, vásárolni segít, rendben tartja a kápolnát, előkészít a foglalkozásra, ilyesmik. Délben, 12-kor megállunk imádkozni, elmondjuk az Úrangyalát, elimádkozzuk a napközi imaórát, és ebédelünk. Este 6 órakor elvégezzük közösen a rózsafüzért, fél 7-től az esti zsolozsmát, és utána közös vacsora van. Az már ritka, hogy valaki a vacsoráról hiányozzon. Hetente kétszer még találkozunk, ún. rekreáción, mindenki kézimunkát visz, amivel ott elfoglalja magát, közben beszélgetünk. Vasárnap este társasjáték vagy közös tánc van. Kártyázunk, römizünk, két nővértársunk sakkozni szeret. Színházba, táncházba is el-elmegyünk, bérletünk van például a filharmóniába. Vagy farsangban például rendesen táncolunk, keringőt, csárdást, nyáron sétálni megyünk, autóval kicsit kiruccanunk a városon kívül, s akkor onnan még 1-1,5 órát gyalogolunk. Egész napos természetjárást is beiktatunk a programba, például május elsején, húsvét hétfőjén, néha szombati napokon, olyan is volt, hogy tudtuk előre, hogy zuhogó eső lesz, de úgyis mentünk.

Fotó: Csedő Attila

- Mennyire szigorúak az öltözködésre vonatkozó szabályok?

Margit nővér: - Szentmisére, rendezvényekre és hivatalos helyekre fekete ruhát veszünk, ez a hivatalos viseletünk, óvodába, betegekhez fehér vagy szürke ruhába öltözünk. Mi civil ruhában nem járunk. Én például nagyon sokat járok a hegyekbe, fátyollal, ruhával bárhova el tudtam menni, a legmagasabb sziklákra is. Én azt vallom, hogy ahová így nem tudok elmenni, ott nincs keresnivalóm. Tavaly például Riminiben voltunk május elsején, én ebben a ruhában mentem bele a tengerbe. Nem strandra indultunk, és én először láttam tengert, pedig víz bolondja vagyok. Azt mondtam, engem nem érdekel, bemegyek.

Imelda nővér: - Én nagy előnyt látok abban, hogy van egy szerzetesi ruhánk, így nem kell azon gondolkodjak, hogy ide vagy oda mit vegyek fel.

- Hiányzik valami a szerzetesi életből? Az anyaság?

Margit nővér: - Belénk van kódolva a gyermek utáni vágy, de van lelki anyaság is. Én úgy élem meg, hogy mindenkié vagyok, és senkié sem… Istené. Igyekszem nem ragaszkodni túlzottan személyekhez, ugyanúgy, ahogy dolgokhoz sem. A gyerekek is, akik hozzánk járnak, egy ideig a miénkek, aztán elmennek. A Názáreti házunkban vannak pici babáink is, az ember megszereti őket... Ezzel a vággyal kell leginkább megküzdeni.

- A szerelem nem?

Margit nővér: - Én vágytam mindig komoly kapcsolatra, családra. De itt a közösségi életben az, hogy a nővértársaim mellettem vannak, sok emberrel lehetek kapcsolatban, az valahogy pótolja. A Jóistennel való szoros kapcsolat, az ima, a szentmisék, ez van első helyen. A novíciátban megtanítanak, milyen imamódok vannak, de utána kialakul, hogy ki milyet használ. Az imádkozásnak nagyon sok formája van, s ebből az ember kiválasztja magának a megfelelőt. Mert nem vagyunk egyformák. Az imában sem. A szemlélődés és személyes elmélkedés mellett nagy szerepe van a közös imának is.

- Ha valaki jelentkezni szeretne a rendbe, annak mi a feltétele?

Margit nővér: - Hivatástudata legyen, tudja felvállalni a közösségi életet, pszichésen egészséges legyen. Ha csak azért jönne, mert szerelmi csalódott, ne jöjjön. Ha engem annak idején ide küldtek vagy hoztak volna, kimásztam volna még a kert tetején is. Mert a közösségi életnek megvan a szépsége, de megvan a nehézsége is.

Fotó: Csedő Attila

Dr. Paul Josef Nardini a XIX. század közepén élt Németországban, Pirmasens-i plébánosként alapította a közösséget. Meg volt győződve arról, hogy a lesüllyedt, szegény nép felemeléséhez az evangélium hirdetése szükséges, de nemcsak szavakkal, hanem a tevékeny hit és az önfeláldozó szeretet gyakorlásával is. 1864-ben érkezett meg az első hat nővér Nagyszebenbe, Batthyány Julianna grófnő meghívására. 16 erdélyi településen nyitottak fiókházakat, 1948-ban azonban a nővérek iskoláit államosították, és a kommunista államhatalom beszüntette a szerzetesrendek működését. Aztán 1990-ben kezdhették el újra a közösségi életüket Székelyudvarhelyen, a ferences atyáktól kölcsönkapott kolostorban. Az újrakezdés után fiókházaik működtek Déván, Szépvízen, Székelyudvarhelyen van a szerzetesközösség erdélyi központja, és itt van az idősebb nővérek otthona is. Emellett Kézdiszentléleken öregotthont működtetnek,  Nagyváradon sérült gyerekekkel foglalkoznak egy óvodában,  és 2014-ben, fennállásuk 150. évfordulója alkalmából, megnyitottak egy lánybentlakást fenntartó filiát Brassóban is.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg Magazin 2016 júniusi lapszámában jelent meg.