Égből pottyant csoda – Másként is lehet szülővé válni

Egyre több olyan kapcsolatról hallunk, amelyben hosszas küzdelem árán lesz közös gyermeke a párnak. De azon házasságok száma is megnőtt, amelyekben örökbe fogadott az utód. Bár ennek az elhatározásnak a hátterében komoly lelki munka van, az elfogadó környezet és az új családtagnak a léte segít az aggályokon meg a félelmeken túllépni. A szülővé válás ezen vetületéről három marosvásárhelyi örökbe fogadó családdal beszélgettünk.

A szülővé válás folyamata jóval a gyerek világra jövetele előtt kezdődik. A születést a ráhangolódás, a testi-lelki felkészülés előzi meg, s ez az érzés az újszülött- és babakorban tovább csiszolódik. Az egymásra hangolódás eltart tehát. A várandósság biológiai folyamatát leszámítva az örökbefogadás útján szülői szerepbe lépett pár ugyanezeket a mozzanatokat járja végig.

Közös élmények és szeretet kell

Szomorú tekintetű kisfiú néz vissza a fényképről. Ő Alex, kétéves volt akkor. Egy másik fotón pedig egy alig három hónapos kisbaba, Andris. Ennyi idősek voltak, amikor lemondtak róluk a szüleik, összesen 26 hozzátartozó írta alá a lemondó határozatot. Alex egy alapítványhoz került, Andrist pedig egy néni fogadta be. „Ahogy megláttuk a róluk készült fotókat, rögtön tudtam, hogy hozzánk tartoznak – gondol vissza Iza az akkor feltörő érzéseire. – Március 5-e volt, pénteki nap, amikor hívtak a gyermekvédelemtől, hogy szeretnének két gyereket bemutatni nekünk. Kilencedikén találkoztunk velük először személyesen, és április 20-án már törvényesen a mi gyermekeink voltak. Ez az út gyors volt, az előtte levő időszak azonban nem volt zökkenőmentes” – vallja be töredelmesen.

Izának és Csabának nem lehetett közös gyereke, és bár sokat próbálkoztak, a lombikbébiprogramot is elkezdték, végül Iza ezt a módszert teljesen kizárta. Az örökbefogadás mellett döntöttek, ez az elhatározás azonban Csabának nehezebb volt. Hosszú idő telt el, míg az első kikötéseit megfogalmazta „Csak egyet fogadjunk örökbe, kislány legyen, és legtöbb féléves!” Ezzel már megtették az első lépést, és felkeresték a gyermekvédelmi igazgatóságot, hogy megérdeklődjék, mi az eljárás. Csak egy év múlva mentek vissza. Kellett még az az egy év, főleg Csabának, hogy teljesen biztos legyen döntésében. Részt vettek egy olyan felkészítőn, amelynek végén már úgy gondolkodtak, két gyereket szeretnének, testvéreket.

„Alexet az alapítványnál látogattuk meg. Nagyon izgult, állandóan rendezte a frizuráját, ekkor hároméves és nyolc hónapos volt. Játszottunk, beszélgettünk, akkor még románul, mert csak románul tudott. Velünk tanult meg magyarul. Hozzá mindennap mentünk. Azok a találkák nagyon fájdalmasak voltak. Minden este egyre erősebben sírt az elválásnál, és persze utána mi is a kapu alatt. Az örökbefogadási folyamat szerencsére meglepően gyors volt. A papír leadásától az egész nem tartott annyit, mint egy terhesség. Andris még pici volt, egy néni fogadta be, egyéves és három hónapos korában került hozzánk.”

Az első év volt a legnehezebb, vallják be a szülők, főleg a kicsivel, mert még nem beszélt. Nem tudtak megfelelően kommunikálni, és még nem ismerték annyira, hogy tudják, mit szeretne. Iza szerint szép volt ez az időszak, de fárasztó is egyben. „Volt, amikor azt éreztem, hogy rám zuhant ez az egész, hogy nem bírom. Egyféle depressziót is megéltem, mint sok anyuka szülés után. Előfordult, hogy nagyon nehéznek éreztem a helyzetet, két munkahely mellett hirtelen lett két gyerek, akire figyelni kell, vigyázni rájuk, szeretni őket. Az első fél év volt igazán nehéz, azóta ez megszűnt. A bizalom nehezen alakult ki Alexszel, hisz ő már nagyobb volt, de amint ideköltöztünk, és megengedtem neki, hogy velünk aludjon, óriási összhangba kerültünk. Sokkal nyitottabb lett, jobban megbízik bennem. Akkor vettük meg a házat, amelyben most lakunk, minden akkor újult meg. Teljesen új élet kezdődött számunkra” – fogalmaz az örökbe fogadott gyerekek édesanyja.

A nevelő család mintája visszaköszön

Piroska és Endre több mint tíz éve ismerik egymást, öt éve házasok. Piroska nagycsaládban nőtt fel, és ehhez hasonlót kívánt magának. Abban mindketten biztosak voltak, hogy gyerekeket szeretnének, csakhogy az évek teltek, s bár a mesterséges megtermékenyítés útján is próbálkoztak, nem adatott meg nekik, hogy babájuk szülessen. Izáék esetéhez hasonlóan a gyermekvédelmi igazgatóság segítségéhez folyamodtak. Várakozás, remény, egymás után kínálkozó, majd „visszatáncolt” lehetőségek sora következett, amely lelkileg megviselte őket. Három ízben is karnyújtásnyi távolságra kerültek attól, hogy örökbe fogadjanak egy-egy kisbabát, míg végül egy segítő alapítványtól érkező telefonhívás jelentette a negyedik, de igazi utat a szülővé válásuk felé. „Amint értesítettek az újabb örökbe fogadható babáról, mindent megtettem azért, hogy mielőbb hazautazzam a munkahelyi kiszállásomról, mert látni akartuk a kicsit. Izgalommal tele, lelkesen mentünk. Bár kikötéseink között szerepelt, hogy kisbabát és lányt szeretnénk, a hét hónapos Tamáska látványa szerelem volt első látásra” – így emlékszik vissza a másfél évvel ezelőtt történtekre az anyuka. Az elsőgyerekes anyákra jellemzően Piroska is túlaggódta a kezdő heteket, lefogyott, el kellett telnie egy kis időnek, amíg higgadtan és felelősségteljesen, de lazábban kezdte venni a gyerekgondozással járó akadályokat.

Hogy mit rejtenek a gének? – mélyrehatóan nem foglalkoztak ezzel a témával. Amit látnak és tapasztalnak Tamással kapcsolatban, elég bizonyíték arra, hogy megbizonyosodjanak: igenis van jelentősége az otthoni, szülői mintának. Mert mi másnak tudható be az, hogy a nem vér szerinti kétéves gyermeknek jó a hallása, és tisztán kiénekli a hangokat, türelemmel és kíváncsian követi a zenés-táncos előadásokat, és szeret a figyelem központjában lenni, szerepelni? „Apósom és a férjem is zenetanár, én pedig hivatásos táncos vagyok. Tamás picikora óta kapcsolatban van a zenével, rengeteget énekelünk neki, beszélgetünk és magyarázok neki mindent, ekképpen reagál ő is, nyitott és barátságos. Csak úgy szívja magába a szeretetet. Mozdulatai arra utalnak, hogy a génjeiben hordozza a táncot. Roma származását nem titkolnánk el, szoktuk is emlegetni neki – meséli őszintén Piroska, akinek az édesapja annyira kreol bőrű, hogy Tamáska megszólalásig lehetne vér szerinti unokája is. – Ebben látom a sorsszerűséget. Ennek így kellett történnie. Nem véletlen, hogy nem én hordtam ki ezt a gyermeket, de neki köztünk van a helye. Hiszek ebben!” – mondja meggyőződéssel.

Úgy érzi, a jót előbb-utóbb bevonzza az ember az életébe. Tamás örökbefogadási folyamatának végső szakaszában tavaly kiderült, hogy lánytestvére született, és mivel az anyuka, illetve a rokonság ezúttal is lemond az újszülöttről, a fiúcskát örökbe fogadó családot illeti meg az elsőbbség, ha igényt tartanak a kis testvér felvállalására. Egyértelműen és nagy örömmel elfogadta ezt Piroska és Endre, annál is inkább, mert lányról álmodtak korábban. Így került az öt hónapos Eszter is a marosvásárhelyi kiscsaládhoz. A két testvér ránézésre és természetét tekintve is különbözik egyelőre egymástól. Tamásnak barna, göndör fürtjei vannak, és egy csupa mosoly gyermek, míg Eszter fehér bőrű, szőke és kék szemű, komoly kislány.

A szülők úgy érzik, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattak volna. „Számomra abszolút nem teher ez a gyerekes lét. Megváltozott az életünk, az tény, átértékelődtek bizonyos dolgok, de nem mondhatom, hogy felborította az életemet ez a két csöppség. Nem értek egyet azzal a megfogalmazással, hogy a gyerek az élet értelme. Nekem előttük is volt értelme az életemnek. Nyilván más jellegű kiteljesedés például a színpadi élet, a karrier...” – így látja Piroska. A kétgyerekes anyuka szerint nem szabad csak a munkával beérni, végigdolgozni egy életet, ha nincs, akinek átadjuk az értékeinket.

A legtermészetesebb boldogságforrás

Elsősorban a munkájuk, a mindennapok, a közös projektek, a kirándulások foglalkoztatták huszonévvel ezelőtt Elvirát és Istvánt. A gyermekvállalás témájának nem tulajdonítottak különösebb figyelmet, mígnem egy továbbképzőn Elvira barátnőjének szerencsésen alakuló esete be nem ültette a bogarat a fülükbe. Mivel ők a babatémához korábban nem ragaszkodtak görcsösen, nem érezték sürgetőnek. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor kiderült, viszonylag rövid idő alatt örökbe fogadhatnak ők is egy gyereket. Az első próbálkozásra sikerrel jártak. „Égből pottyant ajándék – olyan hirtelen érkezett közénk ez a kis költemény. Szinte euforikus állapotként éltük meg a vele töltött első időszakot. Szabolcs leírhatatlanul aranyos kisbaba volt – az első perctől ilyennek láttam őt” – idézi fel huszonéves emlékeit az édesanya.

Elviráék szerencsésnek érzik magukat, hisz az örökbefogadás adminisztrációs része könnyű lefolyású volt. A támogató környezetért is nagyon hálásak. Gyerekorvosuk a kezdetektől nagy segítségükre volt, a munkaközösség szeretettel és érdeklődéssel fordult hozzájuk, a család is spontán módon, a lehető legtermészetesebben kezeli a mai napig ezt a kérdést. Humoros, de jó szándékú, néha esetlen megjegyzések elhangzottak az örökbefogadással kapcsolatban, mégsem tudtak ezekre haragudni. „Sokat válogatták, hogy ilyen szép gyermekük lett?” – kérdezte valaki, de az is elhangzott, hogy anyukája vonásait örökölte, és az édesapjára csak azért nem hasonlít, mert nincs szakálla.

Elvira egyébként a nevelés hosszú távú erejében hisz. Szerinte a szülők tulajdonságai, természete, sőt az intő, nevelő szavak is visszaköszönnek a gyerek megnyilvánulásaiból. Szabolcs felnőtt már, tisztában van származásával, eldöntheti, hogy mit kezd ezzel az információval. Elviráék ezt a lehető legnyugodtabban mesélik, hiszen első perctől a világ legtermészetesebb dolgaként kezelték az örökbefogadás témáját. „Több mint két évtizede ráálltunk egy útra, amelyről nem térünk le egy életen át. Ezt nevezem a gyerek csodájának: neki köszönhetően tesszük ezt. Hiszem, hogy ezt a közös utat választotta nekünk a Fennvaló” – mondja meghatottan Elvira a fiától kapott karkötője gyöngyszemeit szorongatva.

Fotó: Pixabay

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. májusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>