Egy és fél láb

Mit tesz egy huszonéves fiú, amikor hirtelen kiderül, hogy csontrákos? Pozitív hozzáállásával számos fiatal példaképévé válik. Keresztes Zsolt úgy gondolta, egy és fél láb is elég egy teljes élethez. Kercsó – ahogy becenevén szólítják – februárban egy London melletti kórházban hagyta a fél lábát, miután Ewing-szarkómát – a csontrák egyik fajtáját – diagnosztizáltak nála. Nem volt kérdés, hogy az amputáció mellett dönt, élni akart, és ez volt az egyetlen biztos út ehhez.

A 26 éves bélafalvi fiú (Kézdivásárhely melletti település – szerk. megj.) fiatalok tömegének lett példaképe az elmúlt fél évben, a betegségéhez való hozzáállásának, életakarásának köszönhetően. Kercsóval úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha jó tíz év barátság állna mögöttünk. Nyitott, mosolygós, az a fajta fiú, akivel könnyedén, jól érzed magad, megnevettet. Amit adunk, azt kapjuk vissza – ezzel kezdi Kercsó, mert meggyőződése, hogy a rengeteg támogatás, amit kap, azért van, mert ő is mindig emberséges volt társaival. S bár nem akarja mindenáron, nagy szüksége lenne egy olyan protézisre, amellyel szabadon, mankó nélkül mozoghat. „Nagyon nehéz nekem úgy kérni, hogy nem életmentő dologra gyűjtök. De ez a történet rég túlnőtt rajtam, megállítani már nem tudom” – szalad előre a történetben Zsolt, én meg csitítom, mert jó lenne néhány dolgot megtudni róla, mielőtt még a nehezebb napjairól kérdezem. 

– Megharagszol, ha először szeretnénk megismerni?

– Csíkszeredában voltam egyetemista, úgy mentem szociológia és vidékfejlesztés szakra a Sapientiára, hogy előtte meg kellett néznem, mit takar. Ezt azért fontos hangsúlyoznom, mert mutatja, hogy nem éppen az a gyerek voltam, aki céltudatosan megálmodta a jövőjét. Sok opcióm volt, de az egyetem nem játszott ezekben. Külföldön szerettem volna dolgozni, vagy katonának menni, esetleg próbálkozni az idegenlégióba.

Ekkor még nem látszott mekkora a baj /forrás: facebook

Ezeket a terveket egy komoly térdsérülés átvágta, maradt az egyetem, és milyen jó, hogy így döntöttem! Itt nyílt ki a világ. A gimiben nagyon szerény gyerek voltam, megfelelési kényszerben szenvedtem. Az egyetem adott egy kiváló közösséget, sok móka belefért a napjainkba. 2009 óta minden évben kinyílt 3-4 ajtó, amelyen bementem, és sokat tett hozzá a mostani énemhez. 

– Aztán úgy döntöttél, hogy kipróbálod Angliát...

– 2013-ban vettem a nyakamba a világot, még mindig céltalanul. Almaszedni indultam, készlet-nyilvántartó lettem, és lassacskán léptem fel a ranglétrán, most termeléstervezőként dolgozom. Nem mellesleg kimondom: az angliai munkának köszönhetem, hogy élek. Mivel bejelentett munkahelyem van, kijár nekem a betegbiztosítás, amelynek köszönhetően az összes költségemet fedezni tudtam. Másképp nem ment volna, hatalmas összegekről beszélünk. Az angliai kórházban úgy éreztem magam, mint egy vendég, minden kezelést, gyógyszert, vitamint megkaptam, amely a felépülésemet elősegítette. Európa legjobb szarkómaközpontjában kezeltek.

– Hogyan fedezted fel a daganatot?

– Volt egy dudor a vádlimnál, amely fokozatosan nőtt. Ekkor 2016 májusát írtuk. Nem fájt, csak ott volt. A púp kifelé nőtt, és tojás alakú lett. Egy lagzi után mintha rám dobták volna, kezdett nagyon fájni. Szakorvoshoz fordultam, de a röntgen és a CT nem mutatott semmit, az MRI-t nem volt, aki kiértékelje, eredményeit pedig úgy készítették el, hogy Angliában azt mondták, ez értékelhetetlen. Pihentetni kell, és szedjem az Ibuprofent – ez volt a végső kiértékelés. Augusztus végére az Ibuprofenből morfium lett, mert hatalmas fájdalmaim voltak. Elveszítettem a kontrollt a lábfejem fölött, amely folyamatosan húzta az ínszalagokat. Aludni csak úgy tudtam, ha felkönyököltem az ablakpárkányra, és teljes testsúlyomat ráhelyeztem a lábamra. Az angliai rendszerbe is nehéz bekerülni, három hét telt el, amíg komolyan vettek. Amikor ott elkészítették a CT-t, rögtön kiderült, hogy nagy baj van. A szövettanra szeptember végéig kellett várnom. Onnantól nagyon felgyorsult minden: elmondták, hogy Ewing-szarkómám van, s ez csontrákot jelent. Ennek a kezelési módja a kemoterápia, utána eldől, hogy eltűnik-e a daganat, ha nem, vagy műtenek, vagy amputálnak.

2016. október 3-án kezdtem a kemót, amelyet 16-féle vizsgálat előzött meg. Decemberben elmondták az opciókat, én döntöttem az amputáció mellett, mert biztosra akartam menni. Az orvosok meg akarták menteni a lábamat, de úgy csak 75 százalékos gyógyulást ígértek. Augusztus 7-én kaptam az utolsó dózist, de február óta nem tekintem magam rákos betegnek. 

– A környezeted hogyan fogadta a hírt?

– Mindenkinek elmondtam, hogy arra nem vagyok képes, hogy másban tartsam a lelket. Én nem törtem össze, de nincs energiám mást istápolni. Talán a legnagyobb gond az volt, hogy itthon a rákos beteget rögtön temetik. Pedig lehet kezelni. Ha mentálisan rendben vagy, menni fog. Amikor a doki szembesített azzal, hogy rákos vagyok, azt kérdezte, hogy akarok-e beszélni egy pszichológussal. Én erre azt válaszoltam, hogy csak abban az esetben, ha a pszichológusnak van valamilyen problémája, amit szeretne, hogy meghallgassak. Akkor azt mondta a doki, hogy ilyen hozzáállást kér mindvégig, és akkor minden rendben lesz. 

– Benned mi tartotta a lelket?

– Sokat segített, hogy poénként fogtam fel az egészet, és egy idő után ez ráragadt másokra is. A szüleimnek furcsa volt, nehéz volt felvenniük a ritmust. Mindig megvolt a fránya humorom, és a betegség alatt is ez tartotta bennem a lelket. Nekem sokat számított, hogy a körülöttem lévők is felvegyék ezt a ritmust, és humorosan fogják fel a helyzetet. Az amputációm előtt egy héttel itthon voltam, és megkérdeztem nagybátyámtól, hogy ha hozok egy nyakláncot a kislábujjamból, elfogadja-e. A mai napig megkérdezi, hogy a láncot mikor kapja meg. Lehet, hogy másnak ez morbidként hangzik, számunkra viszont ez volt az egyetlen formája a túlélésnek, a gyors feldolgozásnak. Néztem a jó oldalát: innentől fogva sosem fogok bal lábbal kelni (nevet).

– Nagyon sok fiatalnak viszont ettől lettél példakép.

– Sokat számít, hogyan viszonyulsz a helyzetedhez, a lelkiállapot mindig meghatározó egy betegség során. Nekem a humor lételemem, ettől maradtam erős.

Örülök, ha ezzel példát mutattam, és nem bánom, ha ettől lettem népszerű. Még az sem bánt, hogy más nevet rajtam. Mert nem rajtam, hanem velem nevet. 

– A fél világ első szóra melléd állt. Lehet, hogy ahogyan te kérsz, az szimpatikus és tettre sarkall?

– Nehezen emészthető, felfoghatatlan, hogy ilyen sokan segítenek. Én a mai napig nem kérem a segítséget, az elején határozottan elleneztem. Sokak szemében egy szerethető harcos vagyok, de kaptam egy olyan pofont, amiből nehéz volt felállni, még akkor is, ha ez kívülről nem így látszik. 

– Úgy érzed, hogy nem szolgáltál rá a segítségre?

– Az én érdemem legalább annyira, mint a támogatóké. De ettől még nagyon nehéz megemészteni. Hihetetlen, milyen összefogás alakult ki, úgy, hogy én tényleg nem kértem. Megtapasztaltam, hogy emberség van, és azt kapod, amit adsz. 

– Mégis, fele már összegyűlt az összegnek egy olyan protézisre, amellyel talán tényleg teljes életet élhetsz.

– Angliában minden amputált jogosult protézisre és tolószékre. A protézissel szervizbe kell járni, amíg optimálisra beállítják a csonkra. Egyik szervizkor hoztak be egy Geniumot, amely már az amputáció előtt szerelem volt első látásra. Elhatároztam: egy ilyenre vágyom, és egyszer meg is lesz. Csináltam egy fotót, amit feltöltöttem a profilomra, és odaírtam, hogy mennyibe kerülne, de nem kértem!

És elindult a lavina. Egy barátom rögtön rám írt, hogy kér egy bankszámlaszámot. Ezután három napig fel sem léptem az oldalamra, mert szégyelltem magam. De túlnőtt rajtam, és be kellett látnom, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy segítséget nyújthassanak, s ha van irányút, és a cél nemes, szívesen teszik ezt. Csak pislogok, hogy milyen adományok érkeznek: szaladnak értem, a fiatalok bulikon gyűjtenek, képeket árvereznek, hogy majd nekem ajánlhassák fel az összeget, a kézdivásárhelyi városnapokon is gyűjtöttek nekem. Nincsenek szavak, hogy megköszönjem. Vannak nemesebb célok ennél. Nem létfontosságú dologról beszélünk, ha mankóval kell járnom, és butított lábbal, akkor is megy az élet tovább. A Genium luxuscikk, ezért rossz érzés, hogy valami olyanra kérjek segítséget, amely nem életbevágó. De arról is van szó, hogy meggyógyultam, és vissza szeretnék lépni a teljes értékű életembe. Én igazodnék a határaimhoz, de tény, hogy ahányszor rágondolok a Geniumra és arra, hogy önállóan tudnék mozogni vele, célként lebeg előttem.

– A kézdivásárhelyi közönségtalálkozón azt mondtad, hogy szükséged volt erre a pofonra.

– Kóvályogtam az életben, jól éreztem magam a bőrömben, de nem volt célom. Amióta végigmentem ezen, másképp élvezem az életet, tudom, hogy fontos az egészség, hogy legyél jó ember. Nagyon szerencsés alkatnak tartom magam. Másnak tragédiának tűnhet ez a történet, de ahogy az angol mondaná: „on the end of the day, it’s just a leg” (a nap végén ez csak egy láb). A történtek hatására kezdtem újra hinni, hogy van emberség. És én továbbra is azt mondom, hogy ez csak egy fél láb. Ha agydaganatom lett volna, azt nem úsztam volna meg egy amputációval, vagy ha az egyik karomat veszítettem volna el, sokkal korlátozottabban élnék. Én így fogom fel. 

– Miért volt fontos, hogy édesapáddal létrehozzátok az Egy és fél láb egyesületet?

– Mert nem az emberek zsebéből szeretném kivenni a pénzt, hanem olyan cégek, vállalkozók segítségét kérem, akik törvényesen el tudják könyvelni a támogatást. Édesapámnak azt mondtam, hogy ha összegyűjtjük ezt a hatalmas összeget (70 000 fontra van szükség – szerk. megj.), nem állunk meg. Okosan szeretnék továbbra is építkezni és hasonló helyzetű fiatalokon segíteni. Nemcsak fogyatékos embereken, hanem rákos betegeken, akiknek nincs lehetőségük a továbblépésre.

Rengeteg információt kaptam, ezt át akarom adni. Mert a segítségre szükség van. Én is azt hittem, hogy egyedül menni fog, de nem megy. Lehet, csak vitaminra van szüksége az illetőnek, vagy egy olyan protézisre, amellyel legalább mankóval el tud indulni, de itthon ez sem adatik meg sok embernek. Vagy tolószékre, injekciókra, olyan gyógyszerekre, amelyek a gyors felépülést segítik. Kicsiből nagy lesz, ebben biztos vagyok. Ez a segítség sokaknak jól fog jönni. Most a láb az elsődleges cél, de itt nem állunk meg. Le akarom dönteni a korlátaimat, hogy aztán másokon segíthessek.

Fotó: Máthé Zoltán

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. októberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>