Elveszett életek

Elvetéltem. Elment a baba. Abortuszom volt. Megöltem a gyermekem. Milyen lett volna Ő? Szégyellem magam. Nem voltam képes kihordani. Nem volt más választásom. Hibáztam. Mások döntöttek helyettem. Gondolatok, amelyek évek múlva is marcangolják azokat a nőket, akik elvetéltek vagy abortuszon estek át. Nem beszélünk erről az élményről, mint sok más, ez is tabu…

Kinga 17 évesen, első szerelmétől esett teherbe. Érettségi, egyetem és nagy remények előtt állt, szinte természetes volt akkor, hogy nem tartják meg a nem tervezett magzatot. Mint meséli történetét húsz év távlatából, őt már akkor, tizenévesen is nagyon megviselte lelkileg a dolog, évekig gyásznapként tekintett vissza a terhességmegszakítás napjára. Aztán felnőtt, elvégezte az egyetemet, ahogy „kell”, férjhez ment, s várta a gyermekáldást. Kinga és férje közel tíz éve nem védekeznek, kimutatható szervi oka nincs, a nőgyógyásza nem lát egyértelmű összefüggést a húsz évvel ezelőtti abortusz és jelenlegi helyzete között, azonban mégsem fogant azóta gyermeke…

Ágnes, Enikő és Anna az egyetemi éveik alatt, huszonévesen estek át abortuszon. 

Anna azt meséli, benne akkor fel sem merült, hogy a gyermeket meg is tarthatná, elsőéves egyetemistaként, vallásos család gyermekeként teljesen kizárt volt, hogy hajadonként szülje meg és nevelje fel gyermekét. Utólag visszatekintve azt mondja, akkor nem volt más lehetősége. Harmincas szingliként az örökbefogadást fontolgatja, hamarosan elindítja a szükséges papírok beszerzését. 

Enikő beismeri, roppant felelőtlen életet élt fiatalon, neki három abortusza is volt. Ráadásul az egyik közvetlenül a másik után. Amikor ment vissza felülvizsgálatra, már ismét várandós volt. Nem büszke erre, sőt, de nem is emésztette sokat magát emiatt. Mint magyarázza, ő nem az az önmarcangolós típus. Igaz, szerencsés: azóta két gyönyörű kislány édesanyja. 

Ágnes szintén az egyetemi évei alatt maradt terhes, az akkori párjától. Szerette volna megtartani a gyermeket, de családja vehemensen ellenezte, korainak tartották, és az apa alkalmasságáról sem voltak meggyőződve. Ezért lányukat rábeszélték az abortuszra. Mint mondja a húszas évei végén járó nő, náluk, a családban sokkal inkább elfogadott az abortusz – hiszen édesanyjának is volt –, mint az, hogy egyetemi tanulmányait megszakítva, egy, a család szerint nem megfelelő apa gyermekét szülje meg. „Mára már bánom, hogy megszakíttattam azt a terhességet, biztos vagyok benne, hogy közrejátszott a heves lefolyású depresszióm kialakulásában. Az életem egészen másképp alakult volna, ha akkor szembe merek szállni a családommal” – mélázik el a történteken.

Ha beleszóltunk az élet rendjébe, nem biztos, hogy vissza is áll majd a rend, mondja a pszichológus

Négy nő, négy döntés, négy különböző élettörténet, és valami mégis közös. Elveszítettek egy gyermeket. Ők döntöttek így. Azt választották, hogy nem tartják meg a magzatot, ez a döntés azonban egyiküknek sem volt egyszerű. Becsky Borbála pszichológus, pszichoterapeuta szerint hosszú évekig, néha életünk végéig kiható lelki következményei is vannak ezeknek a döntéseknek. Abban a pillanatban nem mérjük fel ezt, sokszor elbagatellizáljuk a helyzetet, elhárítjuk a felelősséget, sokan úgy érzik, belső engedélyük van arra, hogy igen, ezt megtehetik. Bár úgy születünk – és ezt filozófusok is alátámasztották –, hogy bennünk van egy morális gát, rátevődnek erre a narratívák (tisztelet, becsület, emberség, kapcsolatok fontossága stb.), amelyek vagy megerősítik, vagy teljesen elhallgattatják azt, amit akár lelkiismeretnek is nevezhetünk.

Szóval ezt a morális gátat el lehet „némítani”, ki lehet ölni. Egy ilyen döntéssel, bármilyen indokból történjen az, visszaszorítjuk azt az ösztönt is, hogy mindenki anyává tud válni, és előjöhetnek később olyan érzések, hogy beleszóltunk az élet rendjébe, és nem biztos, hogy ez valaha vissza tud rendeződni. Mindez nem a mi kontrollunk alatt van, tudatalattinkban zajlik. Vetélésnél is hasonló a helyzet, mert olyan gondolatok kereszttüzébe kerülnek a nők, amelyek után a gyerekvállalás nagyon nehéz tud lenni – teszi hozzá a pszichológus.

 

 legtöbbször nem egyszerű meghozni a döntést

Egy abortuszt, vetélést követően a férjek nagyon nehezen tudnak helytállni, vagyis nem tudják, hogyan segíthetnek, ezért van szükség a szakemberre. A gyászmunkát el kell végezni, és az nem egyszerű, sok ága-boga van, főleg ha abortuszról van szó – javasolja a szakember. Sok esetben annyira nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, hogy egy-egy terápia során csak nagyon soká jön elő, bukik ki, hogy bizony, volt egy abortusz, egy vetélés, amely megtépázta lelkünket. 

Orvosi szemmel

Előreszaladtunk egy kicsit. Fejest ugrottunk a közepébe, de mindenképpen tisztáznunk kell, hogy mi az abortusz. Dr. Zsigmond István kolozsvári szülész-nőgyógyász főorvos többféle abortuszt sorol fel. Létezik a spontán abortusz, amikor az embrió kilökődik, és ilyenkor az orvosok már csak a maradékot távolítják el, illetve van a terapeutikus vagy a kérésre történő abortusz, amikor egy csőszerű eszközzel leszívják az embriót. Vannak a nagyobb abortuszok is, a második-harmadik trimeszterben, de ezek különálló esetek és ritkák, inkább egy szülésre hasonlítanak. A kisebb, első trimeszterben történő abortuszok esetében, ha nem komplikálódnak, hamar regenerálódik a szervezet, csakúgy, mint egy menstruáció után. Inkább a pszichés sérülések miatt ajánlanak egy-két hónapos várakozási időt a következő terhesség vállalásáig. A később végzett, nagyobb abortuszoknál is két-három hónap ajánlott a következő terhességig, a méhnek ugyanis regenerálódnia kell.

 Orvosi szemmel nem következményei, hanem komplikációi lehetnek az abortusznak, mondta Dr. Zsigmond István

A terapeutikus céllal történő terhességmegszakításokra akkor van szükség, amikor a magzatnak vagy az anyának valamilyen betegsége van. Az anya betegségeit általában előre ismerik, vannak például olyan szívbetegségek, amelyek mellett nem lehet terhességet vállalni, vagy esetleg egy rák miatt halasztódhat a gyermekvállalás. A magzati betegségek esetében az abortuszok leggyakoribb oka a kromoszóma-rendellenesség, ezt az első harmad végén ismerik fel, az úgynevezett genetikai szűrésnél. A legtöbb ilyen esetben egyébként a szervezet felismeri a rendellenességet, és leállítja a terhességet, ezek alkotják az úgynevezett megállt terhességek (vetélések) nagy többségét. Ha ilyen terhességről van szó, azt a felismerés után el kell távolítani a méhből, mert előbb-utóbb mindenképpen spontán abortusz lenne belőle. Egy tovább hordott terhesség véralvadási zavarokkal is járhat akár.

Milyen következményei lehetnek az abortusznak? – faggattuk tovább Zsigmond István főorvost, aki szerint nem következményekről, inkább komplikációkról beszélhetünk. Léteznek szövődmények, például a fertőzések, de ezek nagyon ritkák. Vérzéses szövődmények is jelentkezhetnek akkor, ha nem távolodik el egészen a terhesség, marad egy kis darab méhlepény, ami elhúzódó vérzést okozhat, probléma lehet a méhnyakzáródással, és lehet egy komplikáció az elhúzódó pecsételő vérzés is az első menstruációig. Komoly szövődmények nem szoktak lenni – teszi hozzá. A méh átfúrása lenne egy ilyen, de mint mondják, ez egy nőgyógyásszal egyszer történik meg életében. Az abortuszt követően egyébként figyelni kell a test jelzéseire, főleg a fertőzés tüneteire: ha lázat, hidegrázást, rosszullétet, elhúzódó alhasi fájdalmat, elhúzódó vérzést észlelünk, feltétlenül vizsgálatra kell jelentkezni. Ezek általában teljesen kezelhetők, akkor van probléma, ha valaki elhanyagolja, és egy ilyen fertőzés krónikussá válik, mert akkor meddőséghez is vezethet.

Kiskorúaknál egyébként rendkívül ritka az abortusz, általánosságban pedig egyértelműen csökkenő tendenciát mutat, egyre kevesebben jelentkeznek művi megszakításra – világosít fel a nőgyógyász.

„Azokkal, akik ilyen kéréssel érkeznek, próbáljuk megbeszélni, hogy mennyire eldöntött dolog, nem gondolja-e meg magát, és főleg ha valaki a termékeny periódusa vége felé van, vele próbáljuk hangsúlyozni, hogy a gyermekvállalás nem olyan dolog, amit bármeddig lehet halasztani. A nők egyre gyakrabban a gyógyszeres terhességmegszakítást választják, amelynél az első tabletta megállítja a fejlődésben a terhességet, a második beindítja a méhösszehúzódásokat és ezáltal a magzat kilökődését. Az esetek 95 százalékában mi csak megállapítjuk, hogy tényleg kiürült-e teljesen a méh, illetve 5 százalékban szükséges kiegészíteni egy leszívással.” Ezt a típusú terhességmegszakítást a 6-7. hétig lehet alkalmazni. A művi terhességmegszakítások törvény szerint csak a 13. hétig hajthatók végre, a 13. hét után csak terapeutikus abortuszt végezhetnek az orvosok. Ez akkor is lehetséges, ha erőszak után történik a teherbeesés, de ilyenkor törvényszéki határozat dönt erről. 

A gyászmunkát el kell végezni

Andrea harmadik gyerekét veszítette el, s bár terhessége rövid idejű volt, néhány hetet tartott, még mindig nehezen beszél róla. Kis vérzés – ez volt a jele annak, hogy valami gond van. Aztán egy nőgyógyászati vizsgálat és még néhány nap után egyértelművé vált, hogy nem életképes a magzat. „A hír bizony megríkatott, mivel tervezett babáról volt szó. Az még nehezítette a helyzetet, hogy a közeli családtagoknak elmondtuk a terhességet, aztán be kellett jelenteni, hogy hát mégse...” – emlékszik vissza Andrea. A spontán vetélés után művi beavatkozásra is szükség volt.

„Nagyon sokáig senkinek nem beszéltünk a történtekről. Akik tudtak a terhességről, azoknak csak annyit mondtunk, hogy most nem jött össze. Magunkat azzal vigasztaltuk, hogy nem is volt még magzat, csak egy kis sejthalmaz, nem is élet volt, nem dobogott a szíve, jobb is így, hogy nem hallottuk dobogni...” Legalább fél év kellett ahhoz, hogy erről a barátnőinek, rokonoknak beszéljen. Most úgy látja, jobb volt, hogy ilyen hamar és így történt, és persze az is segített, hogy már volt két gyereke. Nagyobb arculcsapásként élte volna meg, ha az első terhességgel történik ez – vallja be, de rögtön hozzáteszi, hogy azért egy kicsit mégis elbizonytalanodott, hogy vállaljon-e még gyereket. Félt, hogy újra elvetél. „Átlendülni ezen a saját hozzáállásom, és a vágy segített, hogy legyen még egy gyerekünk. Nem éreztem annyira súlyosnak a problémát, hogy szakemberhez forduljak. Tudtam, hogy megbirkózom vele.

 

A legrosszabb rész lejárt, amikor az orvostól kijöttem azzal az információval, hogy nem él az embrió bennem. Akkor megsirattam nagyon, utána még párszor, és elmúlt. Teljesen akkor voltam túl rajta, amikor az újabb magzatot kihordtam, és egészséges gyerekem született. Ott zárult le a dolog. Bár azért néha még mindig előjön az a rossz érzés, a kérdések, hogy milyen lett volna, fiú-e vagy lány... Kicsit nehéz szívvel beszélek most is róla.” Andreának a vetélést követően született még egy gyereke, a negyedik, és mint mondja, ha a harmadik megmarad, nem lett volna Zalán, a legkisebb, aki imádnivaló, és bizony nagy kár lett volna!

Nagyon sok nő érintett a kérdésben, a nők mintegy 80 százaléka életében legalább egyszer átesik abortuszon vagy vetélésen. A spontán vetélés sokkal nagyobb lelki válságba sodorhatja a nőket, mint a tervezett, eldöntött terhességmegszakítás. „Sokan úgy vélik, bár szintén sokan vitába is szállnának velem ebben a kérdésben – mondja Becsky Borbála pszichológus –, hogy egy nő teljesítményként éli meg a terhességet. Ebben teljesedik ki igazán, ekkor válik igazán nővé, elégedett lesz. Akinél ez nem sikerül, akkor elég valószínű, hogy ez valahol előtör. Azt érezhetik, hogy nem képesek megtartani, kihordani a gyereket, megjelenik egyfajta csökkentértékűség, amiben nagy küzdelem van. A spontán vetélést talán könnyebben átvészelik azok a nők, akiknek már van gyerekük, ők talán valamivel könnyebben fel tudják dolgozni ezt a veszteséget, annak ellenére, hogy ugyanúgy megszenvedik, és ugyanúgy szégyent, bűntudatot éreznek.”

Nagyon fontos szavakba önteni érzéseinket. Abban az esetben, ha egy olyan párkapcsolatban élünk, amely ezt megbírja, akkor a felek meg tudják ezt egymással beszélni, kibeszélik az érzéseiket. „Nem problémát kell megoldani, hanem érzéseket feldolgozni, merni bevállalni, hogy szégyenlem magam, bűntudatom van, fáj, a legjobb esetben pedig mindketten elmennek szakemberhez és a gyászmunkát feldolgozzák.” Van, aki egyáltalán nem beszél róla, és van, aki segítséget is kér, hogy feldolgozza a történteket. Elég gyakran előfordul, hogy egy másmilyen problémával keresnek fel egy pszichológust, és csak pár hónap után bukik ki, hogy de hát ez is volt. Ez lehet azért, mert nem tulajdonítanak akkora jelentőséget neki, hogy erről beszélni kellene, vagy egy másik esetben nagyon sok szégyen, bűntudat, tehetetlenség meg olyan érzések kapcsolódnak ehhez, amelyet az ember nehezen tud megragadni. Pont ezért nem is kezdeményezi az erről való beszélgetést, sőt hárítja azt. Vannak ugyanakkor olyan személyek, folytatja a pszichológus, akik pont ezért mennek el szakemberhez, mert ezek az érzések nagyon gyötrik, illetve megjelennek a kapcsolati működésben, elfogy a türelem, vádolni kezdenek, sőt a fájdalom miatt, hogy elvesztett egy gyermeket, néha paranoid irányba is elferdülhetnek az érzések, ugyanakkor a békétlenség, a csökkentértékűség is beköltözik az életükbe. Feltétlenül beszélni kell ezekről az érzésekről, hangsúlyozza, még a gyerekeknek is, ha tudtak a baba érkezéséről, hiszen ők ösztönösen feldolgozzák ezt, megragadják, formába öntik, és elengedik ezt az élményt, eljátsszák például úgy, hogy eltemetnek egy kis bogarat.

Általában a férfiaknak nehezebb ezen túllépni, hiszen nehezebben deklarálják érzéseiket, de sokszor kiderül, hogy ők is nagyon megszenvedik a vetélést. Ellenben előfordulhat az is, ha a tolerancia hiányzik, hogy agresszió formájában jön elő ez a dolog, vagy nem megy haza a férj a munkából, mert otthon nincs jó hangulat. Mindenképpen a kapcsolatokat megrázza, megviseli, sőt válások is vannak belőle. A bűntudat az, amitől nehéz szabadulni, meg a szégyenérzet. A bűntudat az is, ami megnehezítheti a szülőpárnak, hogy beszéljen erről a gyerekével, és egy titok, egy tabu marad a családi kapcsolatban. 

Felejteni nem, gyógyulni lehet

Csilla mindig is felelős szexuális életet élt. Mint meséli, harmincas korára sem talált társat, de elméletben úgy volt vele, ha jön a gyerek, bárkitől, örömmel felneveli, hiszen lassan kifut az időből. Istenhívőnek és abortuszellenesnek vallotta magát, mindig tett a nem kívánt terhesség ellen, pontosabban 35 éves kora után már csak a termékenynek hitt napokon védekezett. Azt hitte, az ő korában már nem esik olyan könnyen teherbe. És mégis. Bár nem élt kapcsolatban, volt szeretője. Kissé riadtan, de örömmel fogadta a terhességét, úgy érezte, elég erős ahhoz, hogy – talán utolsó lehetőségként fogant – gyermekét egyedül is felnevelje.

Az apa – családos férfiként – nem örült a házasságon kívül fogant magzat hírének, s bár Csilla fogadkozott, hogy soha senkinek nem fedi fel a kilétét, a férfi választás elé állította: ha megtartja a magzatát, viszonyukat muszáj felfednie, aminek beláthatatlan következményei lesznek. Az, hogy elhagyja Csilláért a családját, fel sem merült. „Nem akartam tönkretenni egy család életét, elvenni három gyermek apját. De tudom, hamarabb kellett volna erre gondolni” – korholja magát utólag az egyedülálló nő. „Hetekig tartó töprengést és sírást követően, annak tudatában mentem az abortuszra, hogy nagy eséllyel soha többé nem lesz már gyermekem. Szerettem őt, nem akartam ellehetetleníteni az életét. Ha úgy tetszik, az ő gyermekei érdekében mondtam le a sajátomról. Akkor úgy tűnt, ez a »kisebbik rossz« megoldás. Akkora áldozatra pedig, hogy feladjam a lakásom, a remek munkahelyem, más városba költözzem, csak hogy megtarthassam a gyermekem, nem voltam képes. Ahhoz nem akartam eléggé ezt a gyermeket. Ha igazán akartam volna, valószínűleg tűzön-vízen keresztülmegyek érte – meséli zavarba ejtő őszinteséggel. – Semmi sem csak fekete vagy fehér. A terhességmegszakítás sem – hangsúlyozza szomorú szemekkel. – Ítélkezni könnyű, de abban a helyzetben, egyedül nem tehettem mást. És tudtam, hogy meg fogom bánni, de késő. Nem tudok változtatni rajta, ezzel kell élnem: lehetett volna, de megöltem a(z egyetlen) gyermekem.”

Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint mintegy 40–50 millió abortuszt végeznek évente a világban, ami napi 125 ezret jelent. Romániában a statisztikai mutatók szerint 1958 és 2016 júniusa között több mint 22 millió törvényes abortuszt hajtottak végre az állami kórházakban. Jelenleg naponta 250–400 terhességmegszakítást végeznek, ami éves szinten a 150 ezerhez közelít.

Az abortusz körül évek óta óriási viták vannak. Egyes szemléletek szerint ugyanis az új élet – attól függetlenül, hogy akarták azt, vagy sem – élet már a megszületés előtt, így az abortuszt gyilkosságnak nevezik. Egyébként ezt az álláspontot követi a keresztény egyház is. Más meggyőződés szerint minden nőnek joga van ahhoz, hogy saját teste fölött döntsön, így arról is határozhat, hogy akarja-e a gyermeket vagy sem.

Gyilkosság az abortusz? Mikortól számít a magzat élőnek? A fogantatástól, az első szívdobbanástól, az első megmozdulástól? Határozott állásfoglalások, vélemények vannak ezekben a kérdésekben. Az életet óvni kell, ebben egyetérthetünk, ugyanakkor ítélkezés helyett talán érdemes belátni, hogy nem tudjuk, milyen lehet a másik bőrében lenni. „Azt minden érintett nőnek jó tudnia, hogy önismereti munkával, minőségi kapcsolatokra való törekvéssel oldhatók a negatív érzések, amelyek egy vetélés vagy abortusz után jelentkezhetnek. A kapcsolatokban elromlott dolgokat pedig kapcsolatokban lehet gyógyítani, javítani – tanácsolja a pszichológus. Nem kellene megzavarnunk az élet természetes és ösztönös dolgait, folyamatait, viszont a rossznak vélt döntések vagy a veszteségek után az érzések felismerése, megélése és elfogadása segíthet. Ha ez megtörtént, újra rendeződik az élet, görcsök, elakadások nélkül.  Felejteni nem lehet, de gyógyulni igen.”

 Fotó: Angyalosi Bea, Shutterstock 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. októberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>