Enélkül boldogtalan lennék

– Hová nyúlnak vissza pályafutásod gyökerei?

– Egyetlen professzionális zenész sem volt a családban. Apai nagyapám ügyvédként dolgozott, de zenekedvelőként amatőr szinten zongorázott és hegedült. Volt egy zongorája is, aminek látványa nagy hatással volt rám, olyannyira, hogy már kiskoromban ezen a hangszeren akartam játszani. Anyukám kissé meglepődött, amikor előjöttem ezzel az ötlettel, és arra gondolt, hogy majd elmúlik ez a gyerekes álom. Végül elég későn, nyolcéves koromban kezdtem zongorázni.

Bartal Zsuzsanna

– A temesvári Ion Vidu Zeneművészeti Kollégiumban tanultál, ki figyelt fel először a tehetségedre?

–  Az 1–4. osztályt német iskolában végeztem, ahonnan nem akartak elengedni, de amikor ötödikes lettem, dönteni kellett. A zongorázást választottam. Már tizenegy évesen két országos versenyen nyertem, tizenkét éves koromtól önálló előadóestem volt, nemzetközi megmérettetésen lettem első helyezett, egy év múlva először léptem fel zenekarral, és sorban figyeltek fel rám a szakmabeliek.

– Hogyan kerültél Franciaországba?

– Miután külföldön is kezdtek megismerni, nyaranta különböző mesterkurzusokra kaptam meghívást. Tizenhatévesen, dél-franciaországi sikeremet követően újabb képzésen vettem részt, amikor egy párizsi tanár azt javasolta, hogy a középiskola befejezése után a francia fővárosban folytassam tanulmányaimat. Húszan voltunk egy helyre, de sikerült. Franciaországba költöztem, és egy év elteltével már ott is versenyeket, ösztöndíjakat nyertem, koncerteztem. Hat év múlva az Egyesült Államokba, a Yale Egyetemre kerültem, ott doktoráltam, és tanítottam is. Ez ismét olyan fantasztikus lehetőségeket nyújtott, melyekről nem is mertem álmodni azelőtt. Közel egy éve költöztem vissza Párizsba.

– Mit adott neked Franciaország és az Egyesült Államok?

– Sajnos, a művészetben is nagyon sok függ a pénztől. Otthon nem tudnak ugyanolyan körülményeket biztosítani egy tanulni vágyó fiatalnak, mint Amerikában vagy Nyugat-Európában. Amikor tizenkilenc évesen Párizsba kerültem, és végre élő koncerteken hallgathattam a legnagyobb művészeket, majdnem kicsordult a könnyem, hisz sosem gondoltam volna, hogy egyáltalán eljutok oda. Később közelebbről is megismertem őket, mesterkurzusokon vettem részt velük, kollégaként kezeltek, ami, ha otthon maradok, nem sikerülhetett volna. Örülök, hogy Európán kívül Amerikában is élhettem, így most mindkét kontinensen vannak fellépéseim, és a látóköröm is szélesebb lett.

– Melyik a legemlékezetesebb koncertélményed?

– Egy január 30-i fellépést emelnék ki. Aznap délben épp Londonból érkeztem haza, amikor felhívtak telefonon. Megkértek, hogy este lépjek fel az avignoni zenekarral, mert a szólistájuk megbetegedett. Miután elfogadtam a meghívást, három órát vonatoztam, majd hétszáz ember előtt egy olyan hangversennyel léptem színpadra, amit több hónapja nem játszottam. Hála istennek, nagyon jól sikerült, örülök, hogy belevágtam.

– A magánéletedről el lehet árulni valamit;

A választ a Nőileg áprilisi számában olvashatják.