Erőszak: Védekezzünk? Felkészüljünk?

A vakáció, a nyár a nagy kirándulások, barangolások, a hajnalig tartó bulik és fesztiválok időszaka. Kamasszá cseperedő lányaink meggyőző hadjáratba kezdenek, hogy márpedig ők már akkorák, hogy nem maradhatnak ki a jóból. De vajon tudatában vannak-e minden veszélynek? Annak is, amelyik a jóképű srác, a sulis haver, a kedves sofőr képében jelentkezhet?

A felvállalt fájó, nyílt titokKata évekkel korábban nemi erőszak áldozata lett. 15 éves lány volt, s mivel nem tudta volna azonosítani a tetteseket, az esetet nem jelentették. Családja és – ahogy ő mondja – saját habitusa segítette feldolgozni a történteket. „Elég sok embernek elmondtam, az sokat segített. A szüleim magukat is vádolták, furcsán hangzik, de ez is segített. Össze kellett szednem magam miattuk. Az idő változó tényező, úgy működhet talán, mint a gyásznál. Eleinte nagyon fáj, és kiabálnál, aztán tompul, elcsendesül. Néha nagyon eszedbe jut. Idővel talán annyival jobb, hogy el tudsz határolódni. Furcsa dolog az önsajnálat, mert segít újra »megszeretni magadat«, de egy idő után gátol, és nem engedi, hogy elengedd a történteket. Ma így tekintek erre. A Google-ről gyűjtöttem információkat a feldolgozáshoz, úgy kezeltem, hogy egy ideig nem foglalkoztam vele, amikor kicsit több erőm volt, akkor pedig teljes erőbedobással” – meséli.

Katát buliból hazafelé menet szólították le egy autóból, és felajánlották, hogy hazaviszik. Egyedül volt, fogyasztott alkoholt, és szeretett volna minél hamarabb otthon lenni. Csak később, az autóban ülve, a bezárt ajtókat látva tudatosult benne, hogy mi történik. Elvették a telefonját, lebénult, majd sírt, ordított, valami könyörületben reménykedett. Az arcok elmosódtak, arra emlékszik, hogy fájt, undort érzett, és már nem volt szűz.

Kata úgy gondolja, a nemi erőszak megelőzése azért szinte lehetetlen, mert az ember – jó esetben – nem úgy járkál az utcán, hogy őt itt most meg fogják erőszakolni. A szülőktől hall olyanokat, hogy ne menjen egyedül haza, meg legtöbbször nem is megy, de sokszor hazamegy mégis, és semmi baja nem lesz, szóval kezd nem félni.

Ha az ember nagyon figyel, észre lehet venni bizonyos dolgokat, ahogy Katának is feltűnt az erőltetett poénkodás meg a helyzet furcsasága. Az ember nem erre számít – ő régebb leginkább fiúk között érezte jól magát (mondhatni, az volt az egyetlen kamaszkori lázadása, hogy nem érdekelték a „lányos dolgok”), épp ezért sokat tekergett, és szinte mindig csak fiútársaságban. Ezzel együtt jártak az együtt alvások, sátrazások, de soha még csak a gondolata sem merült fel benne az erőszak lehetőségének – szóval a gondolat, hogy „én döntök a testem felől”, megalapozottnak tűnt. Emberinek, logikusnak. Tőle aznap mindenki úgy búcsúzott: „Vigyázz magadra!”

Nő a háborúban. Nő este, sötét utcán. Nő egyedül, turistaként például Indiában. Nő egyedül, tömegrendezvényen. Nő egyedül, mondjuk egy kávéházban vagy klubban. Kölnben, szilveszterkor. Veszélyeztetés, verbális zaklatás, zaklatás, bestiális erőszak – az ezen a skálán belüli árnyalatok nagy bizonyossággal bekövetkeznek. Az elkövetők minden esetben férfiak.

Margaret Mazzantini: Újjászületés. A könyv hosszú időre felkavart, megrázott. Egyszerűen, tényszerűen, mégis hatalmas drámai erővel, plasztikusan ábrázolja a nők kiszolgáltatottságát egy olyan világban, amikor elszabadul a pokol, és ebben a – többnyire férfiak által generált és művelt – káoszban a gyengébbik nemmel bármi megtörténhet. Bármi. Nem szükséges belemenni a szerb háború politikai, történelmi vetületeibe, az viszont tény, hogy a történet hónapokig beleégett a fejembe. Hónapokig kerestem a választ, hogyan mosódhat így össze a szex és agresszió, a hatalom és a nő sárba tiprása, a nőé, aki anya, lány, testvér, feleség is lehet. És ilyenből ugyebár majdnem minden férfinak van. Balkáni nyaraláson nem tudtam úgy nézni egyetlen negyven fölötti férfi arcába sem, hogy ne suhanjon át a fejemen: lehet, hogy te is ezt tetted? Te is erőszakoltál?

Igen, persze, a háború extrém helyzet. De az erőszak nem. A statisztikák szerint gyakran békében is annyira erős a harci gerjedelem a teremtés koronáiban(?!), hogy a gyengén vagy határozottabban kimondott nem, a tiltakozás, a sikolyok ellenére is enged állati énjének, és leigázza a nőt. Megtörténhet ez családon belül, az utcán, az autóban, a téren, a nyári fesztiválon, gyakorlatilag bárhol…

A férfi leigázza a nőt. Mert az erőszak mélységében a hatalomról szól. A férfi megteheti, mert erősebb, mert nem tud és nem is akar parancsolni a vágyának, mert bosszút akar állni, mert tetszelegni akar „kantársainak” stb. De könyörgök, már elég rég homo sapiens sapiens a fajunk neve! Értelmes ember. Gondolkodásra képes ember. Agykéreggel rendelkező ember. És a hímneműek között minket, nőneműeket ma is ugyanaz a veszély fenyeget bizonyos helyzetekben, mint gyűjtögető ősanyáinkat, akikre rárohantak a szomszéd törzs férfi tagjai.

Asztalos Ágnes

Most kaján vigyorral beszólhatnak nekem, hogy persze, mert a nő ugyanolyan felhívó jelleggel bír ma is, mint ezer évekkel ezelőtt. A nőstény… Ezzel a felhívó jelleggel viszont az a baj, hogy gyakran ellenünk fordítják. Az áldozathibáztatás klasszikus és – számunkra – vérlázító jelenségére gondolunk. Ha egy nő egy kicsit csinosabb, szebb, esetleg szívesen hangsúlyozza előnyös oldalait, és a férfi prédaként néz rá, a nő kapja meg: úgy kell neki, miért vett magára miniszoknyát! Miért nem viselkedett szerényebben?

Olvastam én elég szakirodalmat a témában, pszichológiától etológiáig, néha megértem a jelenséget, néha nem tudom érzelemmentesen befogadni a különböző elméleteket. Mégis azt mondom: nem lehet, hogy legalább a világ civilizáltabb, kulturáltabb felén ne változzon a helyzet a nők elleni erőszakos cselekedetek frontján! Nem lehet, hogy ne jusson el már a férfiak mindenikéhez – vagy legalább legtöbbjéhez, hogy nekünk is ugyanolyan jogunk van a testünk fölött rendelkezni, mint nekik! Akkor is, ha köldökig kivágott blúzban mosolygunk egy bárszéken! Nehogy már azt a több ezer éves koreográfiát várják el ma, a 21. században is tőlünk, hogy vigyázzunk magunkra, ne viselkedjünk/öltözködjünk/beszéljünk kihívóan, mert felébresztjük a fenevadat, a férfit, akire – tulajdonképpen – nekünk kell vigyáznunk, hogy ne veszítse el a fejét. Óvjuk meg őket magunktól? Vagy óvjuk meg őket – önmaguktól? És ki mondja meg, hogy mi a kihívó? A férfiak, ugye?

Nemrég azon képzelegtem, hogy mi lenne, ha társadalmi szinten, egyszerre több oldalról próbálkoznánk meg valamiféle jobbító beavatkozással. Például levelet írnánk minden fiús anyának, amelyben elmondanánk, próbáljon mindent megtenni azért, hogy empatikus, a nőt tisztelő, figyelembe vevő férfit neveljen (tudom, tudom, egy brutális családapa mellett ez elég nehéz feladat lenne). Beszéljen kisfiának arról, milyen, hogyha minket bántanak, hogy tényleg nem szép visszaélni a másik gyengeségével, hogy nekünk mit jelent a testünk, a méhünk, a vaginánk.

Mi lenne, ha minden szórakozóhelyen, fesztiválokon, tömegrendezvényen szórólapon, plakátokon hívnánk fel a figyelmet arra például, hogy a nemi erőszak bűncselekmény. Hogy kezdjük már el ezt is tudatosítani a fejekben, mivel jár, mit von maga után, és igen: tegyük közbeszéd tárgyává, hogy a potenciális elkövető bizonytalanodjon el, a potenciális áldozat pedig nyerjen erőt, mert – mint tudjuk – ha az erőszak mint aktus rémálom, a feljelentés után következő időszak nem egy leányálom.

Mi lenne, ha már egészen óvodáskortól és nem csak kampányszerűen foglalkoznánk az agresszió kezelésének hatékony lehetőségeivel? Ovisokkal is el lehet beszélgetni, hogy mit gondolnak arról, amikor egy kisfiú megüt egy kislányt, meghúzza a copfját stb. Később már célzottan lehetne beszélni a nemi erőszakról, a zaklatásról, mert – bármennyire is hihetetlen – a fiatalok közül sokan nincsenek tisztában ezekkel a fogalmakkal, a várható következményekkel. És itt nemcsak a jogi következményekre gondolok, hanem a hónapokig, évekig, netán egy életen át hurcolt lelki sebekre is!

Szóval tegyük a közbeszéd témájává ezt a problémát! Addig viszont, amíg közeledni kezdünk egy számunkra is biztonságosabb világhoz, amíg még vannak lélektelen hímek, akik kihasználnak minden vélt vagy véletlen gesztust, minden helyzetet, ha éppen úgy adódik, nem marad más, mint a „vigyázz magadra, lányom”. (Asztalos Ágnes)

Az erőszak hamarabb kezdődik és tovább tart a nemi aktusnál

Amit az erőszak esetében átélünk, mindenkinél változó. Például nem kezdődik még el, de tudatában vagy, mi fog történni, és az agyad nagy fordulatszámon azon pörög, hogyan kerülhetnéd el. Utána meg haza akarsz jutni, meg még fel is kell dolgozni. Kata úgy emlékszik vissza, közben kétségbeesett volt, végig hitte, hogy nem fog megtörténni, és hazakerül épségben. Arra, hogy mi volt közben, nem igazán emlékszik, és ez ellen nincs is kifogása. A tehetetlenség volt számára a nehéz, az, hogy nem volt más választása (ha lehetett volna, kiugrik az autóból, hogy ne történjen meg).

Később úgy tekintett a történtekre, hogy van egy probléma, amit meg kell oldani, és mivel nem akarja emiatt zokogva leélni az életét, akkor gondolkozzunk róla. Bosszúvágya meglepő módon nem volt. Nem akart semmilyen pluszérzést, ami nehezebbé teszi a felejtést. A feldolgozás azért is nehéz, mert nem tudni, ilyenkor mi a teendő. Ha eltöröm a lábam, felhívom a mentőket, és elmondják, mi fog történni velem. De ha megerőszakolnak, akkor nagyjából annyit tudok, hogy a filmekben ilyenkor hazarohannak zuhanyozni, és dühödten sikálják a testüket. Valamint nagyon megviseli őket. Kata minden tulajdonságát (jókat is, rosszakat is) a feldolgozás szolgálatába állította, például a hiúságot („Olyan jó nő vagyok, hogy levadásznak az utcáról is!”), de a makacsságot is („Az én életem aztán nem teszi tönkre két ilyen vadbarom!”). Mégis leszögezi, hogy a feldolgozás kemény dió. Szerencsésnek érzi magát, hogy akárkinek beszélt róla (pontosabban, hogy tudott is róla beszélni), képes volt őt meghallgatni, és senki nem mondta, hogy az ő hibája lenne. „Valószínű, hogy az megsemmisített volna. Minden érv, amit az áldozathibáztatás mellett hoznak fel, számomra primitív és semmitmondó. Illetve bármilyen olyan érvet, hogy „igazából biztosan akarta”, meg „megérdemelte”, első kézből tudok cáfolni. Aki valaha képes volt szeretni egy nőt (ha mást nem, az anyját), ilyent nem mond. Ha mégis, akkor azt jelenti, hogy »nők« címszó alatt egy tömeget lát, amelynek nincs arca. A tömeget lehet személytelenül kezelni. De ha arcokat látunk, már nem olyan egyszerű” – véli a lány.

Ügyészt és orvost felkeresni mielőbb

Bár nem könnyű folyamat elé néz az erőszak áldozata, Marosi György ügyvéd azt tanácsolja, hogy az ügyészségre, valamint az orvoshoz vezessen az első útja az érintettnek. Ilyenkor a szokásos menetrend zajlik: orvosi vizsga/szakvélemény, nyilatkozat, meghallgatás, tanúk kihallgatása, helyszíni szemle, ha emlékszik az áldozat. Ha sikerül az elkövetőt azonosítani, akkor sor kerül annak kihallgatására, a szembesítésre az áldozattal, aztán meg újabb meghallgatás. Az ügyvéd elismeri, nehéz ezt a hercehurcát végigcsinálni egy ilyen megrázó eseményt követően, főleg azért, mert nagy eséllyel megkérdezik tőle, biztos, hogy nem provokálta, vagy biztos-e, hogy tiltakozott. Viszont a nyomozással járó nehézség, kellemetlen érzés nem kell(ene) elriasszon egyetlen áldozatot sem, vállalni kell a feljelentést. Ha az erőszak megtörtént, jelenteni kell a hatóságoknak, és nem agyonhallgatni az esetet, az áldozatnak fel kell vállalnia a történteket. Az, aki egyszer elkövet egy erőszakot, és nem derül ki, másodszor is meg fogja tenni – figyelmeztet az ügyvéd. Marosi György olyan esetről is mesélt, amikor egy megerőszakolt lány édesapja elutasította a feljelentés lehetőségét arra hivatkozva, hogy az áldozat nem tudja azonosítani a tettest, nem látja értelmét az eljárás elindításának. Így csak annyi lenne, hogy meghurcolnák a lányát, el kellene mesélnie az egészet százezerszer. Gyakorlatilag annyit tehettek, hogy segítettek a lányuknak, hogy túltegye magát a dolgon, és tovább tudjon lépni.

A társadalmi hozzáállás is meg kellene változzon, mondja Marosi György ügyvéd

Az ügyvéd egyébként hangsúlyozta: valójában nem a jogszabály vagy a kilátásba helyezett büntetések hiánya a probléma, hiszen egészen 18 évig terjedő börtönbüntetést is kaphat az erőszakoló. Rámutatott, furának hangzik, de az egész társadalom hozzáállása meg kellene hogy változzon; legyünk őszinték, amikor felröppen a hír egy nemi erőszakról, sokan felmordulnak: miért ment oda? sőt, miért tartotta oda? Bármennyire is „megkönnyíti” az áldozat az elkövető dolgát, attól még súlyos bűncselekményről és aljas cselekedetről beszélünk. Változás csak akkor lesz, ha minden tett kiderül, és minden erőszakoló börtönbe kerül. De a világ összes büntetőtörvénye, börtöne nem tudja egy megerőszakolt fiatal (lelki, fizikai) sebeit begyógyítani. Meg kell tanítani őket az önvédelemre, például beíratni egy önvédelmi tanfolyamra, beszélgetni kell azokról a veszélyekről, amelyek rájuk leselkednek.

Bizalmas viszony szülő és gyermeke között

Ma már sok szülő óvatos, és beszél a gyermekeivel a drogfogyasztás veszélyeiről, a saját biztonságuk érdekében szükséges óvintézkedésekről, viszont beszélünk-e lányainknak az erőszak lehetőségéről? Nyáron bulik sorozata várja őket, ahol megsokszorozódnak az ismerkedési lehetőségek, és az éberséget fenntartani, a jeleket észrevenni nehéz. Meg lehet tanítani őket a „biztonságos” szórakozásra? A veszélyes helyzetek kikerülésére?

„Ha elengednek fesztiválra, azt jelenti, hogy megbíznak benned a szüleid, és ha ez így van, neked is ennek megfelelően kell viselkedned. Sajnos sokan ezt nem értik meg, csettintenek egyet, s oda mennek, ahova akarnak. Nincsenek határok, nekik bármit szabad” – így vázolta a bulikat kóstoló kortársak hozzáállását a 18 éves Vivi. A háromgyerekes család legnagyobb kamaszáról az elsőszülöttekre általában jellemző kiegyensúlyozott, kiszámítható, szavatartó lányként beszél édesanyja, Andrea. Kettőjük kapcsolatát elsősorban a kölcsönös bizalom jellemzi.

Évekkel ezelőtt a fiatal édesanyának kézenfekvőnek tűnt kivinni Vivit is egész kicsin a Félszigetre napközben. Bár maga a rendezvény sokat nem jelentett a kislánynak, szülei megkóstoltatták vele a hangulatát: találkozás a szülők baráti körével, zene, lazulás. Aztán fokozatosan kezdték „elengedni a gyermek kezét”, amit Andrea szoktatási fázisként emleget. Hagytak neki szabad órákat, az „itt leszünk, itt megtalálsz, egy óra múlva még nézzél vissza, hogy jelezd, minden rendben, a telefon legyen nálad” típusú mondatok következtek. S itt megemlíti azért, hogy a nagy rendezvények átka, amikor foglalt lesz a telefonhálózat, a szülő pedig nem éri el a gyermekét. Aggódás forrása lehet.

Vivi legelőször négy évvel ezelőtt fesztiválozott a Félszigeten úgy a szüleivel, hogy egy-két óra erejéig elengedték külön a barátnőjével lötyögni, és a megbeszélt időben, helyen találkoztak ismét. Tavaly szintén családilag utaztak Torockóra, a Double Rise Fesztiválra. Az itt töltött napok forgatókönyvét úgy találták ki, hogy közösen megérkeznek a helyszínre, mindenki szétszéled, bulizik, szórakozik a maga módján és saját társaságával, de a szállásra ismét csak együtt mentek vissza. Szülői kíséret nélkül tavaly mehetett először a Forgatag Fesztiválra, idén pedig megvehette a jegyeket a Vibe Fesztiválra. Andrea elve az, hogy szülőként ismerni kell azt a helyet, rendezvényt, ahova a gyermek készül. Számára az nyújt biztonságot, ha ismeri gyermeke baráti körét, illetve egy-két közeli személy telefonszáma is megvan. 

Védekező mechanizmusok

Vivi egyébként mindig tartotta magát a hazajövetel időpontjához. Nyolcadik osztályig este tízig haza várták, két évvel később ez a határ tizenegy órára kitolódott. Mostanában a „jóérzés határán belül gyere haza” szöveg vált be. A hazatérés, elsősorban nagyobb rendezvények alkalmával, közösen történik – meséli a lány. Az az egyezség, hogy nem szotyognak egyenként haza taxival vagy gyalog, hanem a kintlakó osztálytársak egyikénél gyűlnek össze éjszakára, ott alusznak, majd reggel mindenki hazatér. Így ők is nagyobb biztonságban vannak, a szülők is nyugodtabbak. Akárhova mennek bulizni, többen vannak. Tudják azt, hogy ha bármelyikük rosszul lesz, számíthatnak a társukra. Vivi szerint ez a személy nem feltétlenül kell, hogy fiú legyen, a biztonságot a barátok, a társaság nyújtják. Úgy gondolja, bárki rossz szándékkal fordulna hozzá, ha többen vannak, ezt nem tenné meg, meghátrál. Kidolgozott olyan taktikákat, amelyekkel már többször távol tartott magától kétes alakokat: telefonbeszélgetést mímel, a készüléket a füléhez teszi, hogy a bajkeverő arra gondoljon, a vonal végén lehet valamelyik szülő, tehát az esetleges áldozat nem védtelen, de azt is eljátszotta már, hogy taxira vár, vagy ismerősre, aki érte jön. Megesett, hogy a Hidegvölgy (szerk. megj.: többnyire romák által lakott negyed) felől jöttek valakik szembe vele, és bár távolabb volt az otthonától, idegen kapuzárba dugta a kulcsát, mintha hazaért volna. Az is megesett, hogy öccseit hívta a tömbház elé, mert ők a jelenlétükkel is megoldottak egy-egy kötekedős helyzetet. Vivi egyébként magabiztosan mondja, hogy ilyen helyzetekben feltalálja magát.

A gyermekek már elég korán megtanulták anyjuk telefonszámát, kívülről fújják azt. De mai napig létezik a telefonos ellenőrzés, vagyis szabály az, hogy legyenek elérhetők, és válaszoljanak a hívásra, üzenetre. Táborok, utazások alkalmából bejáratott szokás most is, hogy az érkezéskor visszajeleznek valamilyen formában a szülőnek.

Andrea fontosnak tartja tehát az otthoni csomagot. Az útravalóban legyen benne az, hogy ha a gyermek elvesztené a szülőt, forduljon valamely szervezőhöz, kísérő tanárhoz, illetve azt is kell tudnia, ha gondja akad, mit tegyen. A gyerekei tisztában vannak azzal a csomaggal, amelyet tőlük kaptak, nem érzik közben a folyamatos megszorítást, a szülők engednek és húznak is néha. 

Az óvatosság segíthet észrevenni a figyelmeztető jeleket, de nem mindig felismerhető formában jelentkezik a veszély. Amit tehetünk, beszéljünk erről a jelenségről, és álljunk ki az áldozatok mellett. Az erőszak létezik, mindenféle környezetben, életkorban, álruhában.

 Fotó: pixabay.com, Csedő Attila 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. júniusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>