Falun lakik a jövő

A homoródalmási Sándor Hubáéknál, vagy ahogy arrafelé is mondják, Hubáékni’ jártunk. Portát csodáltunk, sajtot kóstolunk, s azt éreztük, a letűntnek hitt életforma, az önfenntartó gazdálkodás újra megvalósítható és fenntartható, fiatalként, 2015-ben is. 

Bágyadt naplementében hazafelé ballagó tehéncsorda, gálickék, tornácos parasztház, a rekkenő hőségben is szívósan helytálló kukoricatábla. Csak néhány kép, ami a falusi életből sokunknak gyermekkorából bevillan. 

Hirdetés

Aztán előjön a frissen kaszált nyári mezők illata, a széna otthonos szaga a nagyszülőknél az udorban, s már érzem is a számban a zsíros kenyérmellé mosatlanul, almaként harapott, kerti paradicsom ízét, s a rendszerint maszatos államon végigcsorduló édes levét. Bár gyermekkorom szinte észrevétlen elillant, és a falusi nagyszülők képe is egyre halványul, a sok-sok idilli emlék megmaradt, s azóta is romantikus nosztalgiával vágyom vissza falura.

Fotó: Mihály László

Sajtósok a sajtosoknál

Fent, a homoródalmási dombok tetején, sárga, kék és lila virágtenger közepén legelészik a csorda. Minden irányba messzire ellátni innen, talán még a Fennvaló is kedvtelésből időzik el tekintetével olykor e dimbes-dombos, virágillatú tájon.  Mellettünk farkcsóválva heverészik hét-nyolc bozontos juhászkutya. Szükség is van rájuk – mondja a pásztor –, szinte nem telik el úgy hét, hogy ne látna medvét ólálkodni a határban. A majdnem vadvirágillatú, zsíros tej innen, a dombról érkezik le naponta a faluba, Sándor Huba sajtkészítő műhelyébe. A 27 éves fiatalember ugyanis a térség egyik legügyesebb kézműves sajtkészítője, noha mindössze négy éve, véletlenül keveredett el az első sajtkészítő tanfolyamra. Mint meséli, annak köszönheti a szakmáját, hogy az édesapja jelentkezett egy képzésre, ám nem tudott elmenni, így őt küldte el maga helyett. Az első tanfolyamot persze még jó néhány képzés követte, s Huba mostanra már főként érlelt tehénsajtokat készít, de ízesített, gyúrt, félkemény, penészes, kecske- és juhsajtok is kikerülnek kis műhelyéből.

 

Fotó: Mihály László

Istállóból látványműhely

Sándorék parasztházának udvara olyan kövekkel van kirakva, amilyenek csak a háborítatlan hegyvidéki patakokban „teremnek”, s ahogyan Székelyföldön szokás, terebélyes diófa az udvar dísze és árnyékolója. A házigazdák először bemutatóüzletet terveztek az utcafrontra, de mivel ahhoz ki kellett volna vágni a fát, hát inkább üzlet nélkül, de a diófával maradtak. A fa alatt, az asztalon, újságpapírra kiterítve gyógynövények száradnak, jelezve, a háziak már készülnek a közelgő télre. Odébb, de ugyancsak az enyhet adó árnyékban, békésen szunyókáló keverék kutya – már-már idilli a kép, minden pontosan úgy van, ahogyan annak falun lennie kell. Takarosan kosarakba, fatörzsekre elhelyezett muskátlik és árvácskák mutatják az utat az egykori csűr felé. Nemrég itt alakították ki a sajtkészítő látványműhelyt. Ahol pár éve még a szénás szekér állhatott, most hosszú asztalnál házi bort kortyolgatunk a háziakkal, s mellé zöldfűszeres, paprikás, köménymagos ízesítésű, vagy éppen vörösborban érlelt tehén- és juhsajtokat.  Közben egy üvegfalon át nézzük, a beoltás és hosszas kavargatás, hevítés után miként különül el a sajt a savótól, s a rögtönzött súlyok nyomása alatt hogyan préselődik a tej friss sajttá. Az inoxból készült üstben mintegy 200 liter tehén-, a kis rézüstben pedig közel 40 liter kecske- és 25 liter juhtej melegszik. Nyári hónapokban nagyjából ennyit dolgoz fel naponta a fiatal sajtmester és párja. Miután elkészült, egy ideig a homoródalmási sóskút vizébe áztatják. Ez a természetes sós víz a kézműves sajtok egyetlen tartósítószere. A legjobb sajtok a rézüstből kerülnek ki. „Hogyha ugyanazt a sajtot elkészítem inox- és rézüstben is, utóbbiban mindig jobb lesz” – avat be a szakma alapvető fortélyaiba Huba.

 

Fotó: Mihály László

Nem gáz a biogáz

A csűr előtt méretes tartályok, ezekbe kerül a melléktermékként megmaradt savó. Nem megy kárba semmi: a sárgás levet elviszik, megitatják a disznókkal. Ahogy a tehenek trágyáját is többszörösen felhasználják. Nem csupán a földeket „ganyézzák”, de a trágyából nyert gázzal főznek is a nagyszülők, kísérletképpen a konyhában. „Így is, úgy is kellene érlelni a trágyát, mielőtt a földre kiszórja az ember, és metán is szabadul fel belőle. Sokkal környezetkímélőbb, hogyha ezt így hasznosítjuk és elégetjük” – magyarázza Huba. Mivel a jelenlegi tartály viszonylag kicsi, egyelőre csupán kis mennyiségű biogázt hasznosítanak. De kitapasztalták, nagyobb léptékben is működne, s így spórolhatnak is a földgázzal.

 

Fotó: Mihály László

Egy fazék, és más semmi

Lépésről-lépésre fejlesztette sajtműhelyét a fiatal gazda, a látványműhely és az érlelő csak röviddel ezelőtt készült el, korábban Huba a nagyszülei házában gyúrta a sajtokat.  „Ahhoz, hogy elindulj ezen a pályán, nem kell valami óriási befektetés, vagy sok gép, drága berendezés. Első körben csak fazék kell és tej” – magyarázza, hogy székelyföldi fiatalként miért volt ideális a szakmaválasztás számára. Amit a vásárokon eladott sajtjaiért kap, mindent visszaforgat, most például egy hűtőkocsi vásárlása a rövid távú célja.

 

Fotó: Mihály László

Háló az udorban

Az emeletre kedves falépcső visz. Huba és párja, Flóra, ott lakik, ahová egy éve még villával hányták fel az állatoknak a télire való szénát.  A huszonnégy éves lány mintegy 9 hónapja költözött Dévaványáról a székelyföldi faluba. „Debrecent szoktam mondani, ha kérdik, honnan jöttem, mert ott végeztem agrár szakon, de az otthoniak mindig „kikérik maguknak”, hogy valójában dévaványai vagyok” – magyarázza mosolyogva. „Ami kimaradt az egyetemről, gyakorlat, azt itt mindent lehet és kell csinálni. Önellátásra törekszünk. A kenyérsütéstől a zöldségtermesztésig, a lekvárfőzéstől az uborkaeltevésig mindent magunk csinálunk. Ami a falusiaknak nem új, nekem viszont igen. Itt mind lehet gyakorolni” – mondja őszinte lelkesedéssel a szemében. „Nincs még kész teljesen a korlát, a konyha, és a szobák sincsenek teljesen még belakva, de majd idővel mindent megcsinálunk” – szabadkozik a székelyföldivé lett Flóra, s amikor megköszönjük a kedvességét, amiért körbevezetett a házban: „Hát igazán nincs amit!” – jön azonnal a válasz, s ezt már valódi udvarhelyszéki dallamossággal mondja.

 

Fotó Mihály László

Falun a jövő?

 

Az igényesen felújított, panzióként használatos parasztház egyik gerendáján 1837-es felirat: akkor épülhetett a falusi porta. A kapuk újak, de régi fotók segítségével rekonstruálták olyanra, mint fénykorukban voltak. Benézünk a hely(iség) szelleméhez illően berendezett szobákba, s úgy tűnt, bizony jó az elképzelésük a falusi turizmusra vonatkozóan. Bár azzal egyelőre inkább Huba szülei foglalkoznak. A fiatalok álma, hogy tehenészetükkel együtt kiköltözzenek egy közeli tanyára, valahová a homoródalmási dombok árnyékába.

 

Ritka hosszasan időzünk a homoródalmási családi gazdaságban. Nézzük a tettre kész huszonéves fiatalokat, s ha naiv városi idealizmussal is, de megirigyeljük a munkás, de szabad életmódjukat. Önfenntartók, azaz azt esznek, amit megtermelnek, vagy az erdő-mező asztalukra ad, a hulladéknak számító melléktermékeket hasznosítják, mi több, alternatív energiaforrással is próbálkoznak, s amellett, hogy az ő kertjük biztos zöldebb a mi nem létező udvarunknál, a Sándor Hubáékni’ „termő” sajt és kerti zöldség is minden bizonnyal természetesebb és aromásabb, mint amit méregdrágán kínálnak a nagyvárosi üzletláncok biorészlegén a magunk fajta „aszfaltbetyároknak”. Ha csak erre gondolok, talán nem tévedek nagyot: a jövő falun lakik.