Falusi nyarak gyümölcse

Hihetetlen, de sajnos valóság, hogy a forró, szabad nyárnak vége, pedig simán kibírtunk volna még két turnust egymás után. Bevallom, az elején kicsit meg voltam szeppenve, hogy milyen érdekes elfoglaltságokkal tudjam lekötni két, izgalmakra, élményekre éhes porontyomat, hogy ne szippantsa be őket az elektronikai kütyük mocsara.

Egy televíziós beszélgető műsorból már felvilágosított egy ismeretlen kolléga, hogy felelős szülő megtervezi/szervezi gyermeke vakációs programját, úgy fogalmazott, hogy kulturális életét. (Innen tudtam meg, hogy van ilyenje is egy gyereknek – ezt a kurzust ellóghattam az egyetemen.)

Itt, a Küküllő menti Athénban is, több tucat gyermektábor, foglalkozássorozat, képességfejlesztő tábor, előadás ajánlkozott a nyári, heti programok összeállításához, de, ha őszintén magamba néztem, akkor nem egy ilyen agyonprogramozott, hiper-szuper képességfejlesztő, kiképző táborba szerettem volna elküldeni őket, hanem egy szabad, természetközeli, életszagú világba. Falura.

A szerző/ fotó: Dávid Botond

Természetesen elfogult vagyok, és saját emlékeim hatása alatt úgy gondolom, hogy még az átkosban, felnőtt gyermekként, a nagyszülőknél töltött több hetes vakációk alapvetően meghatározták az élethez való viszonyomat, kiolthatatlan szabadságvágyat, feltétel nélküli szeretetet, a munka fontosságát, huncutságra való éhséget, bajtársiasságot oltottak belém. Ott, ahol már az arcodról felismerik az öregek, kinek az unokája vagy, ahol játszótered a héthatár, és nem köröz fölötted egy-egy helikopterszülő, hogy nehogy piszkos kézzel edd meg a szilvát, egyáltalán nehogy megedd a fosókaszilvát, vagy vigyázz, nem mássz fel ide vagy oda, mert ez lesz, az lesz.

Szóval, ha előtted a mező, a kertek, és társnak még kapsz magad mellé két-három minden hitványságra elszánt pajtást, akkor ez maga a paradicsom!

Kicsit sírdogáltunk, az igaz, amikor a szülők lepottyantottak, és pár hétre leléptek, de Nannyókám tyúkanyó-szeretete kárpótolt a nagy szeparációban. Ahogy egy kicsit nőttunk, Pápó gondoskodott róla, hogy megtanuljuk, mi a munka, a kötelesség. Nehogy nyápic városiak maradjunk, menni kellett a mezőre, szénát csinálni: forgatni, takarni, buglyát rakni, majd pityókát szedni s hasonló képességfejlesztő foglalkozásokon résztvenni. Egy valamire való lábáztató patak sem volt a faluban, az udvaron a tekenyő vagy az állatok vályúja, na, az volt a mi strandunk. Szekeret is tudni kellett megrakni, technikája volt ám, és, ha úszni akartunk, akkor estefelé a megrakott szekér tetetején a szénaillatban megtehettük, miközben a szakadékok csípéseit nyalogattuk.

Ha pedig nem kellett mezőre menni, akkor jártuk a kerteket, barangoltunk, és, hát, nem szép, de rettenetesen izgalamas... loptunk. Veteményesből borsót, murkot, napraforgót, tejes törökbúzát, kertekből egrest, epret, almát, szilvát. Nem taroltuk le az egészet, azért nem voltunk annyira elvetemültek, csak ... megkívántuk. A legizgalmasabb az volt, hogy meg kellett lesni, hogy épp kint van-e a gazda. Volt, hogy nem vettük észre, vígan lakmároztunk, egyszer csak a kapálásból felegyenesedett Berta néni, és úgy elkezdett kárálni, hogy nagyon hálás voltam abban a percben az atlétika tanárnőmnek, hogy a gátugrással annyit nyaggatott, mert egy mozdulattal a kerítésen túl voltam. De a similabdám lebuktatott. Mert azt ott felejtettem a murokágyásban.

Este megkaptam azt is, s a magamét is, mert Berta néni volt olyan szíves és visszahozta egy nagy adag beárulásba csomagolva. És még hosszan tudnék írni a sötétedésig tartó bújócskázásokról, tulizásról, a cukros zsíros kenyérről, amit két játék között Nannyóval megkenettünk, a boldogságról, amikor csőszleány lehettem, és három selyemharisnyát rojtosra lovagoltam. Ezt, ilyent szerettem volna én is a gyerekeimnek – aki átélt hasonlót, tudja, miről beszélek.

Örök hálám ezért minden falunak, a nannyóknak és pápóknak!

Kiemelt kép: Shutterstock

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2015. szeptemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>