Fehérek közt két európai

Közös nevező az irodalom, és sok a közös állomás. Marosvásárhelyen születtek, Székelyudvarhelyen nőttek fel, a Tamási Áron Gimnáziumban érettségiztek. Kolozsváron, a BBTE-n szereztek tanári oklevelet. Most Budapesten élnek, dolgoznak. Márciusban mindketten József Attila-díjat kaptak. Farkas Wellmann Endre költőt és Nagy Koppány Zsolt írót, műfordítót a halhatatlant (meg)idézve kérdeztük.

Hirdetés

Anyám szájából édes volt az étel,/ apám szájából szép volt az igaz.”

FWE: A név, a közös nevező (köztem, a díj és József Attila között), hála istennek nem utal közös sorsra, bár A Dunánál sorai arról a kozmikus hiányról beszélnek, ami az ember lelkéből kitörölhetetlen. Végtelenül szeretem a szüleimet, ők is engem, hiszen már több mint negyven éve elviselnek. Egy örökös lázadó mellett nehezebb szülőnek lenni, pláné úgy, hogy ennek a sajátos lázadásnak a logikája érdekeljen, és soha ne tántorítson el a gyermekedtől. Ahogy az idő telik, s amióta magam is apa vagyok, egyre jobban felértékelődnek ezek a természetes és természet adta kapcsolatok. A test és a szellem táplálékai egyre nagyobb területről gyűlnek össze, és állaguk, ízük, tápértékük változó, de az otthonosság érzését valahogy ugyanott keresi mindig az ember: a szülei mellett. Sok mindenben nem vallunk azonos nézeteket az apámmal, de mégis az ő igazságai maradnak a legfontosabbak, hiszen ezek állandó referenciák az életemben, ismerős, stabilitást jelentő elvek, amelyekhez a saját döntéseimet, elképzeléseimet viszonyítani tudom. Vagy rövidebben: a szülők, a család tisztelete és szeretete alapérték az életemben.

NKZs: Marosvásárhelyen születtem, Maros megyéből költöztünk Udvarhelyre. Hírhedten büszke nép az udvarhelyi, de befogadott (ejszen). Édesanyám magyartanár, édesapám gyermekorvos: megbecsült tagjai immár az udvarhelyi társadalomnak. Remélem, többször van okuk büszkének lenni a gyermekeikre (húgom fuvolista), mint ahányszor szégyenkezniük kell miattuk. Ők adták az első könyveket a kezembe, és ők engedték meg, hogy akkor is olvassak, amikor más kölyök egészséges gyermekverekedés közben edződött az udvaron.

Nagy Koppány Zsolt

Fotó: Szőllősi Mátyás

„Ifjuságom, e zöld vadont/szabadnak hittem és öröknek”

NKZs: Sok időt töltöttem nagyszüleimnél, ez nagy hatással volt rám. Nem csak azért, mert nagyapám, aki megjárta a második világháborút („honvéd” volt, azon belül pedig tüzértiszt) és az orosz fogságot, hihetetlen mesélőtehetséggel rendelkezett, és úgy tudott történetet mondani, hogy tátott szájjal hallgattam a kisszéken ülve, nagymamám pedig mindent tudott és tud a mai napig az emberről – hanem azért is, mert a szelíd domborzati viszonyokkal rendelkező Maros megyei táj mélyen belém égett. Ez a természetemet is befolyásolta. Udvarhely ezt egészséges mértékben hetykésítette, és így alakult ki a saját hangom, amit Kolozsvár, majd Budapest polírozott véglegesre. Gondtalan, szép gyermekkorom volt. Nyomasztóan vége van.

FWE: Ifjúságom, e zöld vadon szabad és örök marad. Ha kaptam valaha valamilyen rejtett használati utasítást a Fentiektől az életemhez, az ez volt: szabadnak lenni és fiatalnak. Ha ez nem is egyenlő az örökkévaló létezéssel, mindenképp bármilyen életfelfogást felülíróan közelebb visz hozzá, mint bármi más. Világéletemben lázadó voltam, az is maradok: nem vagyok hajlandó megvénülni sem, ahogyan képtelen voltam általában bármilyen normakövetésre. Azt gondolom, az embernek legyen saját értékrendje, amely őróla szól, a saját életéről, s amelynek szabályait nem a társadalom, az egyház, nem egyéb intézmények szabják, hanem saját maga, hiszen neki kell otthon lenni a saját életében. Nyilván, a fiatalsághoz és a szabadsághoz való ragaszkodás egyedül a biológiai öregedést nem tudja felülírni, de a döntés joga a mienk: a kereteket ismerjük, és ezen belül mit akarunk kezdeni saját életünkkel.

Farkas Wellmann Endre

„Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal”

NKZs: Írni nagyon korán kezdtem, és közölni is: 1987-ben, kilencévesen publikáltam először, a Brassói Lapokban, egy rövid verset. Írásaimat kisiskolás koromban a tanító nénim elküldte Fodor Sándor úrnak, aki értő és kedves kritikát fogalmazott meg róluk, és további írásra biztatott. Egyszer kiszámoltam, milyen hihetetlen mennyiségű, publikált betűt gépeltem már le eddig: milliós nagyságrendű tételről van szó. Hosszú regényeket és félperces novellákat egyaránt szeretek írni, egyszerre nyomaszt és dob fel az alkotás. A legtöbb könyvemet Udvarhelyen írtam, édesapám rendelőjében. Persze, van polgári foglalkozásom, (nem csak angol)tanárkodással, fordítással, újságírással és szerkesztéssel is keresem a kenyeret.

FWE: Irodalmár lettem, költő és tanár. A fentebb említett nonkonformizmusom okán szinte adva volt: bár nem erre a pályára készültem. A diákkoromban megjelent verseim, később köteteim valahogy előrevetítették mindezt. Időnként akartam költő lenni, időnként pedig nem, de az irodalom bűvöletéből nem tudtam sosem szabadulni. Lázadásként éltem meg az első perctől- ahogyan a mai napig is- a versírást, ma már lassan az olvasást is. Egy idő után pedig természetes volt, hogy olyan pályát fogok választani, ami ehhez a legközelebb áll. Tanítani nagyon nehéz, akárcsak tanulni, de hiszek abban, hogy mindkettőt kellő alázattal jól lehet csinálni.

„Mikor az uccán átment a kedves/ galambok ültek a verebekhez”

FWE: Mikor az uccán átment a kedves, még buzgón hittem a szerelemben. A galambokban, s a verebekben is; abban, hogy létezik, létezhet emberek közti viszony, szerelem, párkapcsolat abban a formában, ahogy ezt elképzelni szoktuk, vagy beszélünk róla. De egy ideje nagyon óvatos vagyok, bár úgy érzem, hogy közelebb kerültem ahhoz, hogy saját magamnak megfogalmazzam a szerelem és a párkapcsolatok lényegét. Van néhány közhely a témában, de ha komolyan vesszük, sokat segítenek: ne bízz meg senkiben, ne legyenek elvárásaid stb... Utóvégre: csak egymagad maradsz.

NKZs: Feleségemet Magyarországon ismertem meg (de/pedig csíki illetőségű!), aztán itt ragadtunk. Nem jobb, és nem is rosszabb itt, mert nincs „mi lett volna, ha?”, vagyis van, csak értelme nincsen. Két pompás gyermek (Zselyke és Marci – olyanok, mint két folyton nyüzsgő, ennivaló, de közben okos kismacska) teszi széppé és mindig felidézhetővé a napokat, és felelősségteljessé a bús férfi aggodalmaskodó homlokráncolását.

„Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején.”

NKZs: Lassabban írok, lassabban vezetek, kevesebbet dohányzom, többet motyogok magamban, mint régen, és olykor meg-megállok. Szeretném azt hinni, hogy ez megfontoltság, hiszen időm lassan elszivárog. De bármennyire is földhözragadt a mindennapok nyűge, és riasztó a lét felsejlő vége, ott van az írás meg az olvasás (csodálkozom is olykor, mivel érdemeltem ki ezt az enyhet adó kegyet), habzó ég a valódi világ tetején, működő varázslat letört ágból faragott gyerekvarázspálca végén.

FWE: Az előbb elmondottak után, ha versben kellene fogalmaznom most, valami ilyesmit mondanék ... Ha az a kérdés, milyen felnőtt lettem, úgy nem tudok válaszolni rá ... A magas vérnyomásom és a cukorbajom ellenére is csak húszéves vagyok, s ez így is marad. Mindig is ugyanannyira realista voltam, mint földtől elrugaszkodott, ami azt jelenti, hogy ha muszáj, tudok kompromisszumokat kötni, öltönybe bújni, komolyan viselkedni a megbeszéléseken, fegyelmezetten dolgozni, meg ilyenek. Tudok felelősségteljesen dönteni is, ha kell, és felelősséget vállalni is. Épp annyira, amennyire ez szükséges. De mindig ott van bennem a lázadó, de az életet alázatosan szerető és az élet parancsait követő ifjú, aki húsz éve is voltam.

„S szivében néha elidőz/ a tigris meg a szelid őz”

FWE: A nagy hitvallások ideje nem most van, azt gondolom. Harmadik személyben sem lehet tán összefoglalni. De ott van, kétségtelenül mindkettő. Talán, ahogy mindenkiben. De egyre erősödik a tigris, és napról napra mérgesebb...

NKZs: De sajnos „ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”.