Gumicsizmás királylány

Dr. Antal Lilla

Már az óvodás korszakában tengerimalaccal, macskával, hörcsöggel kellett megvesztegetniük a szüleinek, ha el akartak érni nála valamit. Csoki, szoknya szóba sem jöhetett. Alsós korában pedig, míg a legtöbb kislány a legújabb rózsaszín, pörgős ruháról álmodott, Lilla azt kérte, ő herélhesse ki az egyik malacukat. Ez tízévesen meg is történt, így nem volt kétséges, hogy útja az állatorvosi egyetem felé visz, nyílegyenesen. Bár azt mondja, ha jól emlékszik, már a pólyában is tudta...

- Milyen gyermek voltál? Nem hiszem, hogy órák múlva is ott ültél, ahová letettek...

- Iszonyatosan rossz leányka voltam. Anyukám egyszer azt mondta, azért nem lett testvérem, mert már babakoromban kiviseltem magam, kitettem öt fiúgyermeket. Az iskolában az év végi jutalomként kapott oklevelemre az volt írva, hogy „szorgalmáért“. Pont. Mindenki másnál az is szerepelt, hogy „jó magaviseletért“. Nálam ez lemaradt...

- Mikor kezdődött az állatimádat?

- Ó, amióta mozdulni, beszélni, járni tudok. Apukám, dr. Antal Vidor állatorvos, így én az állatok szeretetében, gyógyításában nőttem fel. Már gyerekkoromban rengeteget mentem vele. Lovon négyévesen ültem először, már korán megtanultam fogatot hajtani. Kicsiként rendszeresen valamilyen állattal vigasztaltak meg, kenyereztek le, ám a hörcsögök, halak, teknősök után eljött az idő, amikor már ilyen apróságokkal nem tudtak rávenni semmire, tehát kutyát kaptam, egy foxterriert, ez akkora szerelemnek bizonyult, hogy ma is két foxi boldog gazdája vagyok. Meg persze rajtuk kívül még egy tucat kutyáé.

Fotó: Mihály László

Mikor gyógyítottál, kezeltél először állatot?

- Tízéves voltam, amikor azért könyörögtem apukámnak, hadd heréljem ki én az egyik malacunkat. Mindig is érdekelt az ilyesmi, annyiszor láttam, hogyan csinálja, biztos voltam benne, hogy nekem is menni fog.

- Ha a kislányok kívánhatnának egyet a jótündértől, szerinted tízből hány kérné ezt?

- Jaj szerintem egy sem (nevet). Meg is mondták, a leányka alighanem nem normális. De nekem tízévesen ez volt a vágyam. Meg is adatott, hiszen apukám felügyeletével sikeresen megtörtént az első herélés. Majd egyedül voltam otthon, amikor hoztak egy beteg lovat. Apukám felhívott – még akkor vonalas telefonon –, elmondta, mit hol találok, és mit hogyan adjak be a lónak. Emlékszem, én annyira kicsi voltam, az a ló pedig annyira nagy, de megszúrtam. Beadtam neki a gyógyító injekciót. Ennél nagyobb motiváció nem is kell, hogy az ember céltudatosan készüljön az állatorvostudományi egyetemre.

- Nem akartak lebeszélni róla?

- Dehogynem. Egész gyerek- és kamaszkoromban azt hallgattam, hogy nem nőnek való szakma. Mert oda gumicsizma kell, mert oda erő kell, mert oda sok idő kell. Aki pedig gyereket fog szülni, az nem ér rá ilyesmire. Anyukám még 12. osztályban, amikor be kellett adni a jelentkezési lapot, és én csak egy helyre küldtem be, Kolozsvárra az állatorvosira, megpróbálkozott, hogy „kislányom, csak még egy földrajz-történelem szakot...“ Persze, földrajz-történelem. Bele is haltam volna, ha nem állatorvos leszek.

Fotó: Mihály László

Elvégezted az egyetemet, hazajöttél Felcsíkra, Jenőfalvára, a szülőfaludba, és kikerült a tábla a rendelőd falára, hogy dr. Antal Lilla állatorvos...

- ... és ez nem jelentett semmit. Volt olyan eset, hogy bejött egy férfi a rendelőmbe, én ott álltam köpenyben. Bejött, körülnézett, kiment. Majd hallottam a nyitott ablakon át, hogy mondja a kint álló társának: nincs bent senki. Senki... Vagy megtörtént, hogy fél óráig kérleltem a rendelőmbe érkező gazdát, hogy mondja el, mi a baja a lónak. Nem tette meg. Apukám pont beugrott hozzám, neki azonnal elkezdte mesélni. Vagy amikor hívásra mentem ki egy házhoz, és jött kifelé a gazda, és kezdett sopánkodni: jaj, maga jött?! Ó, voltak itt esetek...

Hogyan fogadtak el mégis?

- Nehezen... Egy időben teljesen komolyan nézegettem, hová lehetne kimenni külföldre, ahol emberszámba vesznek, és megbecsülik a szaktudásomat. Ugyanis a székely társadalom erősen férfiközpontú.

- Mégis mi hozta meg az áttörést? A szépséged?

- Jaj, itt mindegy, hogy szép, vagy nem. Fehérnép ne nyúljon a jószághoz! Aztán a sürgősségi esetek mentettek meg, hozták meg számomra a sikert, a bizalmat, az elfogadást. Amikor már nem tudtak mást hívni, és kénytelenek voltak rám bízni a beteg állatot. Én pedig meggyógyítottam.  

Fotó: Mihály László

A férfiak mit szólnak, amikor meglátnak gumicsizmában?

- Rájöttem, a gumicsizmával is lehet divatot teremteni, csak jópofát kell beszerezni. De értem, mire gondolsz. Nekem a kocsim általában nem jószagú, a csizmám sáros, és ha cseng a telefon, éjjel kettőkor indulok kiszedni a tehénből a kisborjút. Ha ezt egy férfi nem tudja megérteni, akkor nem mellém való. Nekem ez az életem. Ha valaki a szakmám nem fogadja el, engem nem fogad el.

Lehettél volna egy városi, cica-kutya, kisállatorvos is, aki a kövér teknősöket fogyasztja le jó pénzért. De nem lettél.

- Az engem soha nem vonzott. Nagyon szeretem a haszonállatokat, a szarvasmarhát kifejezetten. Mostanában ezen a téren vannak nagy sikerélményeim, ugyanis elkezdtem komolyabban foglalkozni szaporodásbiológiával.

Apukád büszke rád?

- Most már igen, de igazából én vagyok nagyon büszke rá, nekem ő a példaképem. Egyrészt a szüleimnek köszönhetem a modern, jól felszerelt rendelőmet, ami hatalmas dolog, mert rengeteg kollégám munkanélküli, pedig ugyanolyan eredménnyel végezték az egyetemet, mint én, olyan felkészültek, mint én. Hálás vagyok a családomnak, hogy biztosították számomra az elindulást. Másrészt apukám annyira türelmes és alázatos, ha például este 9-kor felhívja valaki, hogy bolhás a macskája, vagy három hete tüsszög a kutyája, indul. Én az ilyenen felmérgelődöm, mert ha idáig kibírta az a jószág a bolhákkal, már reggelig kibírja. Apukám mindig is az állatokért és a gazdáikért élt, nem is nagyon volt szabadideje. Persze, ha borjúzik a tehén, vagy vérzik el a ló, én is kelek az éjszaka közepén, és azonnal megyek. De próbálok egy egészséges határt szabni, hogy legyen magánéletem is.

Fotó: Mihály László

Apropó, magánélet. Megmondták neked jó előre, hogy ha majd gyereked lesz...

- ... akkor majd viszem babahordozóban magammal, és megkérem a jószág tulajdonosát, fogja meg a gyermeket, amíg megnézem a tehenet. Lássuk, majd ehhez mit szólnak a székely gazdák!