Gyász a mindennapokban

Félek a haláltól, félek a gyásztól. Eszembe jut, hogy egyszer közel kerülök hozzá én is, de gyorsan elhessegetem a gondolatot. Próbálom távol tartani magamtól, közben tudom, hogy hibázom. A cikk megírása során rájöttem arra, hogy jobb minden apró gyászt megélni, mert ez is egy módja annak, hogy a halállal kapcsolatos érzéseim megváltozzanak.

Akkor kezdtem megállíthatatlanul zokogni nagymamám temetésén, amikor elindult a gyászmenet. Fájt, szerettem őt. Egyébként rá hasonlítok a leginkább. Piciny termetű, zömök asszony volt. Az az igazi nagymama, én viszont nem kaptam belőle eleget, mert nagyon fiatal, nagyon gyerek voltam még. Ezért fájt, hogy nem beszélgethetek többé vele, és úgy éreztem, nem beszélgettem vele eleget, nem kaptam belőle eleget, nem töltöttem vele elég időt. Haragudtam magamra emiatt. A gyászom azonban csak ennyi volt. Legalábbis ennyire emlékszem.

Felnőttem, gyerekem van. Érdekel, hogy hogyan gyászolnak a gyerekek, hogyan élik meg azt, ha valaki /valami egyik napról a másikra nincs többé? Olyan messze van tőlük a halál, de tőlünk, felnőttektől is – másképpen. Mert a mi kultúrkörünkben még mindig tabunak számít a halál. Tragédiához hasonlítjuk és képesek vagyunk elhitetni magunkkal: velünk nem történhet meg és a szeretteinkkel sem. Bakk Miklósi Kinga pszichológus szerint, ma mindent megteszünk azért, hogy ne lássuk és ne is láttassuk a halált. Nagyon sok szülő nem beszél a halálról, vagy csak később, vagy másképp, a valóság átírásával, mert szeretnék megóvni, megvédeni a gyermekeket. Túlféltés van e mögött. Miközben a gyermekeket meg lehetne kérdezni erről, lehetne beszélni velük. Törekedni kellene arra, hogy természetes módon avassuk be őket ebbe a témába.  De ehhez legelőször a szülőnek kell tisztázni a magában, hogy hogy áll ehhez a témához, a gyászfolyamathoz, és mi az, amibe be tudja vonni a gyermeket. Mert lehet mondani bármit a gyermeknek a halálról, hogyha az ellentétes azzal, amit a szülő érez.

Van értelme a gyászévnek, mondja a pszichológus

Mi, felnőttek jobban félünk beszélni erről, mint ők. Ha úgy adódik, azt is meg lehet velük beszélni, hogy a temetésen akarnak-e részt venni, hogyan szeretnének részt venni. Kinga úgy gondolja, nem szabad ráerőszakolni a dolgot, hogy de igen neki is szembesülnie kell vele és gyászolnia kell – ez a másik véglet, és egyik sem jó. Sem az, ha teljesen burokban tartjuk a gyermeket, sem, ha túl közel visszük hozzá. Ezt érző és empatikus kommunikációval fel lehet tárni, hogy mennyi az elég, mire van igénye, tudni lehet, mikor hárít, mikor van az, hogy ő sem tudja, és akkor hogyan tudunk segíteni neki. A legfontosabban az lenne, hogy hozzánk hasonlóan ők is a lehető legtermészetesebben viszonyuljanak hozzá 

Régen, ma 

Nem olyan rég még megvolt a gyász rituáléja – sok helyen ma is tartják a szokásokat –, nem társult ilyen jellegű félelem a halálhoz. Otthonában ravatalozták fel az elhunytat. Én is emlékszem, mikor kislányként lopva osontunk be nagytatám házának tiszta szobájába, ahol ő már a koporsóban feküdt. Gyermeki csínytevésnek tűnt megnézni őt, kicsit félelmetes is volt. De meg kellett tenni. „Meg KELL nézni a halottat” – súgták az unokatestvéreim. Sok ilyen kell épült nemcsak a halál, de a gyász köré is. Társadalmi elvárások voltak ezek, fogalmaz Barabás László néprajzkutató, hogy hogyan kell gyászolni. Erős szabályrendszer működött, amely mégis fogódzót jelentett, hiszen a szokások segítették a gyászolókat abban, hogy meggyászolják, majd el is engedjék szeretteiket. Mindenki tudta pontosan, hogy egy halottasházban ki kell nyitni az ajtót, az ablakokat, hogy az elhunyt lelke távozzon a házból, letakarták a tükröket, az órákat megállították, hírül adták a halálesetet, majd jöttek virrasztani a rokonok, ismerősök. A virrasztás nagyon fontos volt mint közösségi szertartás, de hasonlóképpen a siratók is, ez főnként a nők feladata volt, és a halotti búcsúztatók, melyet inkább a férfiak mondtak. A temetés szertartása ma is hangsúlyos, hiszen régen is, ma is elkísérik a halottat az utolsó útjára, olykor az egész falu beáll a gyászmenetbe. Ebbe a búcsúkörbe tartozott/tartozik még a temetést követően a tor, utána pedig a sír gondozása, a hallott emlékének ápolása szentmisék alkalmával, évfordulókkor stb.

Általában a gyerekeket hat hétig gyászolták, a nagyobbakat félévig, a felnőtteket és a szülőket egy évig. Összetett szokásrend volt tehát, és ezt ha valaki megszegte, nem úgy gyászolt, ahogy elvárták, megszólta őt a közösség. 

A rituálé kopása, főleg városon élőknek ma megnehezíti a gyász feldolgozását. Sokan dacból is úgy vélik, nincs értelme mindennek a nagy felhajtásnak. Bakk Miklósi Kinga pszichológus viszont egy érdekes dologra hívta fel a figyelmemet. Hogy bár könyvízű, de miért is fontos, hogy a gyászév be legyen tartva. Ez az egy éves ciklus azért van, hogy ez idő alatt a szerettek nélkül próbáljuk megélni az évszakok változását, a legfontosabb eseményeket, ünnepeket. Azt, hogy milyen az élet nélküle karácsonykor, a születésnapján, az én születésnapomon, milyenné válik a nyaralás nélküle stb. Persze ezt az évet érdemes relatívan kezelni, mondja, mert van úgy, hogy ez egy év, de van, hogy kevesebb vagy éppen több. Az viszont fontos, hogy bele kell menni a gyászba, nem lehet megspórolni, komolyan kell venni. A feltörő érzéseket nem szabadna hárítani, sem távoltartani, meg kéne élni a kínzó fájdalmat is.

Keressünk kapaszkodókat

Nem szabad összehasonlítani a mai világot a régivel. Ehelyett keressük meg a mában azokat a kapaszkodókat, melyek segíthetnek. Elsősorban a családban kellene kezdeni a keresést, mondja a pszichológus. A közvetlen hozzátartozók tudnak kapaszkodók lenni, akikkel megbeszélhetjük, hogy hogyan tovább, hogy mit tehetünk magunkkal, magunkért, egymásért, hogyan folytatjuk az életünket, kinek hogyan lehet segíteni. A barátok is igen fontos kapaszkodók vagy a kollégák is, hogyha támogató környezetben dolgozunk. És természetesen egy szakember is. Egy pszichológussal azonban nem lehet a gyászolást elintézni – szögezi le Kinga.

A segítő szakember vezet, támpontokat nyújt, de az igazi gyászfolyamatot az egyén önmaga végzi el.

Egyszer gyászoltam eddig igazán. A kisfiam születését követően, amikor kiderült, hogy sérült. Akkor még nem tudtam, hogy egy gyászfolyamaton megyek keresztül. Hogy gyászt vált ki belőlünk, szülőkből az, ha nem egészséges, hanem sérült gyermekünk születik. Gyászreakció indulhat akkor is, ha elveszítünk egy kedves tárgyat, házikedvencet, a nagy szerelmet, előző munkahelyet, sőt életszakaszokat, ciklusokat is elgyászolunk – világosít fel a szakember. Ilyen esetekben is hagynunk kell, hogy közel jöjjön hozzánk ez az érzés. Ne hadakozzunk ellene, ennek szabad fájnia, hiszen ez a legegészségesebb módja annak, hogy a veszteséget megéljük, hogy aztán tudjuk elengedni. 

Nem tudhatod, hogyan fogadod 

„Figyelj arra, hogy legyen egy szép fekete kabátod, fekete ruhád. Sosem lehet tudni…” –vágott a szavamba anyukám egy szép őszi turkálós napunkon. A legváratlanabb helyzetben sikerül beszélgetést kezdeményeznie komoly dolgokról. És ilyenkor mindig összeszorul a gyomrom, nemcsak azért, mert félek a haláltól, a gyásztól, hanem azért is, mert úgy gondolom, hogy a fekete ruha csak látszat. Nem tudhatod – vágott közbe a pszichológus.

Nem tudhatjuk előre, hogyan fogunk érezni, viszonyulni, hogy mi történik velünk abban a helyzetben, amikor bekövetkezik. Igen, olyan közegben élünk, ahol erősek az ilyen jellegű elvárások, nyomások, de lehet, hogy ez az elvárás mégis nagyobb, hatalmasabb, mint képzeljük. A fekete színnek azontúl, hogy divatos, jelzésértéke van. Ha valaki csupa feketében van, jelzi, hogy kiszolgáltatott állapotban, nagyon érzékeny periódusban van, és az ilyen emberekhez mi is másképpen viszonyulunk, kíméletesebbek vagyunk. Van úgy, hogy az ember egy ideig nem is tud más színt magára ölteni, mint feketét. Ezt magunkkal összhangban, belső ritmusra, sose kényszernek engedve tegyük. 

Gyújtsunk gyertyát 

A halottak napja nem kellene a bűntudat ünnepe legyen (hogy csak most foglalkozom vele), nem kellene a félelem ünnepe legyen (hogy azzal szembesülök: rám is az vár), a szorongás ünnepe sem kellene legyen (hogy viszem ki a gyermekem a temetőbe?), a megszokás ünnepe sem kellene legyen (azért megyek, mert mindenki megy, és minden síron ég gyertya – az én hozzátartozóim sírján ne égjen?) – az elvárásoktól mégsem tudunk teljesen eltekinteni, mondja Bakk Miklósi Kinga. Ellenben úgy érdemes ezt megélni, hogy tudatosítom, ez mégis a megemlékezésnek az ideje, a szeretteimre való kedves rágondolásra szánok több időt és lehetőséget. Sajnos a halottak napját mifelénk is már összekötik a Halloweennal. Nem kellene divatból ezt az időszakot derűssé tenni, bohóckodást építeni köréje, inkább tiszteljük az ünnepet, javasolja a pszichológus. 

Könyvek, melyek segíthetnek a gyász feldolgozásában:

Frank D. Ferris John D. Martin - Csak hull a könnyem; Todd Burpo: Igazából mennyország; Verena Kast: A gyász; Singer Magdolna: Vigasztalódás a gyászban; Szepes Mária: Harkály anyó; Polcz Alaine: Gyászban lenni, Ideje a meghalásnak; Müller Péter: Benső mosoly

Kiemelt kép: Rab Zoltán 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>