Gyenes Emánuel – mindig is szerette a benzingőzt

Két-három éves korában a szülei kezdték Maninak szólítani, azóta rajta ragadt ez a becenév. A Dakar-hősként is emlegetett, szatmárnémeti születésű Gyenes Emánuel mozgalmas hónapokon van túl: januárban részt vett a Dél-Amerikában szervezett 40. Dakar-ralin, utána pedig megkezdte a felkészülést a márciusban kezdődő 2018-as bajnoki szezonra. Sokat van távol a családjától, a hazatérés pedig mindig felüdülést jelent számára.

– Hogy lesz valakiből a motorozás szerelmese?

– Eleinte gokartoztam, valahogy mindig is szerettem a benzingőzt. Amikor csak lehetett, motor- és autóversenyeket néztem a tévében, közben meg arról álmodoztam, hogy én is ugyanúgy fogok versenyezni. De akkor nem gondoltam volna, hogy majd az egyik leghíresebb megmérettetésen veszek részt, és ott az élmezőnybe kerülök.

– Azért nem mindegyik rajongó válik hivatásos versenyzővé. Mi hajtott az álmod felé?

– Mindig volt bennem versenyszellem. Gyerekkoromban rendszeresen bringáztam a haverokkal, és kijelöltem egy pályát, ahol versenyezhettünk. Mindenben vetélkedni akartam, szerettem volna, ha az életem része lesz, és szerencsére sikerült is.

– Mikor váltottál át a gokartról motorra?

 – Amikor KTM-képviselet (egy főként motorkerékpár-gyártásra szakosodott osztrák cég) nyílt Szatmárnémetiben. A képviselettől többen is jártak versenyekre, és jó párszor engem is magukkal vittek, ami jó ugródeszka volt számomra. 

– Hol volt az első motorversenyed?

– 2001-ben, tizenhét évesen neveztem be egy brassói versenyre. Egy elég gyenge, 125 köbcentis Kawasakival indultam, még rendes felszerelésem sem volt. Hiányzott a térdvédő, a motorosnadrág és a motoroscsizma, abban versenyeztem, amiben tudtam. Szerencsére így is nyertem, ami önbizalmat adott a folytatáshoz. Szilveszter Zsolt vitt magával Brassóba, és a győzelem után anyagilag is kezdett támogatni, életem első Dakar-ralijára is ő kísért el.

– Hogy fogadták a családtagjaid az új életmódot?

– Mindig mellettem álltak és biztattak. Egy-két kisebb baleset után kicsit megijedtek, és le akartak beszélni róla, de mivel sohasem volt komolyabb sérülésem, végül belenyugodtak.  

– Hol készülsz a versenyekre? Szatmárnémeti nem a nehéz terepről ismert…

– Otthon minden sima, de a motoros-pályafutásom legelején, amikor még nem voltam ezen a szinten, tökéletesen megfelelt. A komolyabb versenyekhez már nehezebb pályára volt szükség. Eleinte Nagybányára jártunk, ahol nagyon jó helyek vannak, de Érmihályfalván is van egy homokos pálya. Minden hétvégén 60–70 kilométert utaztunk autóval, de szerencsére meglett az eredménye.

– Többek között az, hogy idén januárban ismét indultál a Dakar-ralin, amelynek a végén azt nyilatkoztad, hogy ez volt életed legnehezebb Dakarja. Mi nehezítette meg ennyire?

– Az idei volt a 40. Dakar-rali, és 10. alkalommal zajlott Dél-Amerikában. A kétszeres jubileumi év miatt a szervezők nehezítettek rajta: két nappal hosszabbra nyúlt, mint a tavalyi, és a pálya is jóval nehezebb volt az eddigieknél. Nemegyszer úttalan utakon mentünk végig, ami a navigálást is nehezítette. 

– Mivel volt körülményesebb megbirkózni: a sivatagi forró homokkal vagy az Andok hideg, hegyi útjaival?

– Három országban, Peruban, Bolíviában és Argentínában jártunk. Peruban rengeteg homokdűne volt, majd Bolíviába érve a magassággal és a hideggel kellett megküzdeni. Argentínában időnként 42 °C-ban motoroztunk, de szerintem Bolíviában volt a legnehezebb. Amikor fent vagy 4700–4800 méteren, 2 °C-os a hőmérséklet, és közben esik az eső, úgy érzed, hogy szétfagytál. Meg is fáztam ott, és két nap lázasan kellett motoroznom. 

– Fel sem merült benned, hogy feladd?

– Egyáltalán nem. Számomra ez a legfontosabb verseny az egész szezonban, és nagy butaság lett volna feladni egy banális megfázás miatt. Szerencsére a verseny közepén volt egy pihenőnap, amikor úgy döntöttem, hogy Bolívia fővárosában, La Pazban keresek egy szállodát. Szobát foglaltam, és ki sem mozdultam onnan, igyekeztem kipihenni magam. A pihenőnap végére visszamentem a táborba, hogy felkészüljek a folytatásra. Újra sátorban aludtam, mert másnap hajnali 4-kor keltünk, és 5 órakor volt az első rajt, nem akartam megkockáztatni, hogy lekésem.

– Milyen a kapcsolat a riválisokkal?

– Az eddigi nyolc Dakar-ralim alatt sok szervezőt és versenyzőt megismertem, elég jó a kapcsolat közöttünk; ha tényleg baj van, segítjük egymást. Persze ha valakinek technikai problémája van a mért szakaszon, nem állok meg, de amikor baleset történik, köteles vagyok megállni és segíteni a másik versenyzőnek.

– A versenyt végül a 23. helyen fejezted be. Mennyire voltál elégedett ezzel a helyezéssel?

– Korábban többször is voltam a Top 20-ban, a legjobb eredményem a 2016-os 14. hely, tavaly 17. lettem. Most is szerettem volna bejutni az első húsz közé, de nem sikerült.

A versenyt nehezítette a megfázás, illetve az is, hogy sokan újabb generációs motorokkal indultak, amelyekkel a nehéz terepen is könnyebben tudtak haladni. Bízom benne, hogy jövőre sokkal jobb eredményt érek el, mint idén.

– Hogy fogadtak itthon? Mielőtt hazaértél volna Szatmárnémetibe, Bukarestben is időztél egy keveset. 

– Mint minden évben, most is vártak a reptéren Bukarestben, ami nagyon jólesett. Az eddigi nyolc Dakar-raliról egyszer jöttem úgy haza, hogy nem sikerült befejezni a versenyt, és akkor kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de idén szerencsére nem volt ilyen probléma. Szatmárnémetiben a főszponzoromnál, az Autonet Motorcycle Teamnél ismét ünnepeltünk, tortával fogadtak, vagány volt a hangulat. Köszönöm, hogy minden évben megszervezik ezt az összejövetelt!

– Sokan Dakar-hősként emlegetnek. Te is hősnek tartod magad?

– Nem mondanám, hogy az vagyok. Persze egy nagyon nehéz versenyről van szó, másként nem lenne ennyire híres. Valószínűleg nem tudná mindenki megcsinálni, de akaraterővel, kitartással sokaknak sikerülhet. Azokat pedig, akik a különféle fórumokon lekicsinylik az eredményeimet, megkérném, hogy induljanak el, és próbálják meg befejezni a versenyt, utána beszélhetünk.

– Mesélj a családtagjaidról! Hogy bírtad ki nélkülük ezt a megerőltető versenyt?

– A feleségemmel mindennap beszéltem telefonon, édesapámat és a testvéremet a pihenőnapon hívtam fel. Hiányoztak a hozzám közel állók, szerettem volna velük beszélni, de nem volt mindig erőm és időm, hogy mindenkit felhívjak. Mindenképpen megpróbáltam valamilyen formában életjelt adni magamról. 

– Muszáj megkérdeznem: szerinted milyen az ideális nő?

– Olyan, mint a feleségem: megért engem, és a hobbimat is tolerálja. Sajnos gyakran vagyok távol, amit sok türelemmel és szeretettel lehet elviselni, enélkül nem menne. Majdnem minden hétvégén versenyem van, az elmúlt években pedig szilveszterkor sem voltam itthon, sőt tavaly és tavalyelőtt karácsonykor is hiányoztam, mert pont akkor kellett elutaznom. Az ideális nő megérti és elnézi nekem ezt.

– Milyen férfinak tartod magad? Romantikus típus vagy, aki gyakran lepi meg virággal a feleségét?

– Nem vagyok romantikus alkat. Hangulatembernek is nevezhetném magam, mert sokszor egyik pillanatról a másikra megváltozik a viselkedésem. Nem veszekszem az emberekkel, inkább hallgatok; a családtagjaim többször megjegyezték, hogy keveset beszélek magamról és a problémáimról. Tudom, hogy nem túl szerencsés magamban tartani a gondokat, de egyelőre nem sikerült változtatnom ezen. A feleségemre visszatérve: nem viszek túl gyakran virágot neki, pedig tényleg megérdemli. Igyekszem egy kicsit másabb lenni ezen a téren és javítani magamon. 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. márciusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>