Hagyományok nélkül gyökértelen az ember

Tanítói tevékenység, közösségszervezés, hagyományápolás – mindhárom végigkísérte Khell Levente életét. Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium pedagógusát, a Mutass jó példát! programunk hetedik fordulójának 3. helyezettjét úgy emlegetik, mint Arad megye Levente tanító bácsiját.  Ő maga is azt vallja, hogy a tanítói munka kitölti az életét, sosem bánta meg, hogy erre a pályára lépett.

Khell Levente lelkes, őszinte és kitartó, szívén hordja iskolája múltját, jelenét és jövőjét, az Arad megyei magyar pedagógusok közösségének oszlopos tagja. Emellett számos bál és közművelődési rendezvény kötődik a nevéhez, miközben jelentős szerepet vállal a hagyományápolásban is. Két és fél évtizeden keresztül a pécskai Búzavirág néptáncegyüttes vezetője volt, ugyanakkor fáradhatatlanul igyekszik átadni a magyar hagyományokat és szokásokat tanítványainak is. Korán elszakadt Kovászna megyei szülőföldjétől, ahova ma is visszavágyik.

– Milyen érzésekkel hallgatta végig a Mutass jó példát! programban kapott méltatást? Mit jelentenek az ön számára az ilyen visszajelzések?

– Nagyon meglepett, hogy harmadik lettem Arad és Temes megyét tekintve. Meglepő az is, hogy aki elkészítette a jellemzésemet, az részletesen ismeri a munkámat évtizedekre visszamenőleg. Nem mondom, hogy rosszulestek ezek a szavak. Természetesen jólestek. Kicsit le is izzadtam.

– Kezdjük a legelején. Hogyan került Székelyföldről Aradra?

– Ez még az iskolából indult. 1977-ben végeztem a nagyenyedi tanítóképzőben, osztálytársak voltunk a feleségemmel. Diákszerelem volt. Ő az Arad megyei Pécskáról származik, én pedig Kovászna megyei, berecki vagyok. Feleségem állása biztosabb volt itt Arad megyében, én csak helyettesként helyezkedhettem volna el Székelyföldön. Ezért a katonaság után úgy döntöttem, hogy ide jövök, és itt ragadtam.

Fotó: Kiss Bea

– Utólag visszatekintve jó döntés volt-e?

– Nehéz volt megszokni, de természetesen ha a családra gondolok, és azokra a dolgokra, amelyeket sikerült itt megvalósítani, akkor igen, jó döntés volt.

Aradi élete Pécskán kezdődött a néptáncoktatással.

– Gyakorlatilag igen. 1977-ben végeztem, aztán jött azonnal a katonaság, és 1979-ben kerültem Aradra, a gáji kerületbe. 1980-ban kerestek meg Pécskáról, ahol létezett egy tánccsoport, és oda oktatót kerestek. Mivel én Nagyenyeden az iskolában táncoltam, úgy gondoltam, hogy szívesen átadom azt a néhány táncot, amit ott tanultam. Végül pedig az lett belőle, hogy huszonöt évig vezettem a tánccsoportot. Többnyire középiskolásokból állt, és nagyon jó csapat jött össze. Természetesen mindvégig nagy segítségemre volt a feleségem. Bár ő nem táncolt az iskolában, a zenekar tagja volt, így zenészként jól ismerte a táncokat, a lépéseket. Enyeden nem táncoltunk együtt, csak Pécskán, ahol együtt raktuk össze a különböző táncrendeket is. Minőségi ugrás volt, amikor megvettük a Trabantunkat. Azelőtt biza ingáztunk Pécskára. A próbák mindig kedden és csütörtökön voltak. A negyed ötös busszal mentünk ki, és este a féltízes vonattal vissza Aradra. Akkor már megvolt a lányunk, Noémi, de nem volt, kire bízni, hanem vittük magunkkal. Sokszor a nyakamban, az ölemben hoztam haza, mert elaludt útközben a vonatállomástól hazáig.

Huszonöt év hosszú idő. Mi motiválta?

– Valóban hosszú idő így visszatekintve, de amikor az ember benne volt, akkor egyik nap jött a másik után, egyik próba a másik után. Szerettem és jól éreztem magam. Abszolút nem esett nehezemre. Önszorgalomból csináltam, lényegében amatőrként, mert nem volt koreográfusi végzettségem. Hála Istennek, 1990 után megjelentek a profi táncoktatók, és amikor úgy éreztem, hogy ez a feladat meghaladta a tudásomat, akkor természetesen átadtam nekik a munkát.

A Trabant megvan-e még?

– Igen, megvan, pihen az udvaron. Nem használom, de tervezem, hogy talán felújítom, csak halogatom, úgyhogy nem tudom, mi lesz, de megvan. Nagyon hozzám nőtt. Az első Trabantomnak az volt a neve, hogy Nyüzüge, nagyon szerették a diákjaim is.

Fotó: Kiss Bea

Fontos szerepet vállal az aradi magyar közösségszervezésben. Mióta látja el ezt a tevékenységet?

– Közvetlenül 1990 után kezdődött, párhuzamosan a néptáncoktatással. 1990-ben egymásra találtunk a mostani barátommal, szervezőtársammal, Homolka Ervinnel, és eldöntöttük, hogy gyorsan összehozunk egy magyar bált. ’90 előtt évente csak egyetlenegy magyar bált szerveztek Aradon, amelyik mindig nagyon zsúfolt volt, és arra gondoltunk, hogy ezen változtatunk. Az Erzsébet–Katalin–András-bállal indítottunk. Azóta is minden évben megszervezzük megszakítás nélkül. Mi szervezzük a farsangi bált is, de tartottunk már anyák napi bált, Szent István-napi bált. Mivel az arad-gáji kerületben élek, ahova rengeteg székely költözött 1946-ban, megszerveztem tíz éven át az aradi székely bált is, ez sajnos később abbamaradt. De az Erzsébet–Katalin–András-, illetve a farsangi bál napjainkban is működik. Eleinte körülbelül kétszáz fő vett részt ezeken, de tíz évvel ezelőtt felmerült, hogy tartsunk egy nagy bált az Expó kiállítási csarnokban. Az ötletgazdák között volt Bognár Levente alpolgármester is, ő az elején attól tartott, hogy nem tudjuk megtölteni azt az óriási termet. Mi viszont biztosak voltunk benne, hogy sikerülni fog. És biza bejött, több mint hatszázan gyűltünk össze.

Ezek a rendezvények ma már annyira népszerűek, hogy nem is kell meghirdetni őket.

– Igen, nem hirdetjük újságban, nem népszerűsítjük, mert tudjuk, hogy a jegyek biztos elkelnek. Vannak úgynevezett falkavezérek, akik 25–30 meghívót is lefoglalnak egy-egy asztaltársaságnak. Két dologra vagyunk büszkék. Először is, hogy soha nem volt probléma, zűr, ami éppen annak köszönhető, hogy az úgynevezett falkavezérek felelősséget vállalnak az asztaltársaságukért. A másik dolog, hogy, ugye, batyus bálokról van szó, reggelre viszont a vendégek mindent összeszednek, szépen letakarítják az asztalokat. Mindig büszkén távozunk reggel, hogy jóformán még sepregetni sem kell a bálozók után.

Miért vállalják a bálok megszervezését?

– Hát ugye a szórakozni vágyás, valamint látjuk, hogy az emberek igénylik, szeretik ezeket a rendezvényeket. Ahogy vége az egyik bálnak, már kérdezik, hogy mikor lesz a következő. Nagyon fontosnak tartom, hogy itt a szórványban is legyenek olyan rendezvények, amelyek a magyarok szórakozását, kapcsolatait és a közösség megtartását biztosítják.

Fotó: Kiss Bea

Mindezek mellett nagyon eredményesen végzi a tanítói munkát is. Jól felkészült diákok kerülnek ki a keze alól. Miért választotta a tanítói pályát?

– Gyakorlatilag adott volt. Édesanyám óvónő volt, édesapám is jó pár évtizedet az oktatásban dolgozott műhelymesterként, tehát adott volt a dolog. Én remélem, hogy jól végzem a munkám. Éppen mondtam a szülőknek, hogy régebben gyerekeimnek tekintettem a diákjaimat, mert én tanítottam a saját fiamat is. Most a volt tanítványaim gyerekeit tanítom, miközben nekem is van négy unokám, úgyhogy most az unokáimnak tekintem a gyerekeket. Tényleg szoros kapcsolatot tudtam kialakítani velük. Úgy érzem, hogy jó a kapcsolat köztünk. A visszajelzésekből azt tapasztalom, hogy mai napig ragaszkodnak hozzám a volt tanítványaim, visszajárnak. Igaz, hogy mindig számíthattak rám. Nagyon jó érzés velük találkozni akár évtizedek múlva is. Bár már nem ismerek fel mindenkit, mert, ugye, negyedik osztályig tanítottam őket, aztán pedig sokat változik az ember. Amikor viszont bármelyikük megszólít, hogy tanító bácsi, mit csinál, hogy van, akkor jobban megfigyelve a szemét, azért mindig beugrik, mert a szem nem változik.

Mit gondol, mi a kulcsa ennek a szoros kapcsolatnak?

– Talán az, hogy nekem is van gyermekem, és nekem is van unokám. És bele tudom élni magam. Biza teljesen másképp néz egy olyan pedagógus a gyerekre, akinek nincs sajátja, mint az, akinek van. Meg is fogalmazódott bennem, hogy fontos lenne, hogy a pedagógusnak legyen gyereke, mire három év után leteszi a véglegesítői vizsgát. Teljesen más szemmel néz a kisdiákokra.

Tanítóként is nagy hangsúlyt fektet a hagyományápolásra, a hagyományőrzésre. Miért tartja fontosnak ezt?

– Hagyományok nélkül az embernek nincsenek gyökerei. Elementáris dolog, hogy az ember ismerje a népdalait, a néptáncát, enélkül nem tudom elképzelni egy ember életét, gyökértelenné válik.

Fotó: Kiss Bea

Öreg motorosnak számít a tanügyben. Milyen a kapcsolata a fiatalabb tanárokkal?

– Inkább a tanítókkal van szorosabb kapcsolatom. Itt, a Csiky Gergely Főgimnáziumban hatan vagyunk. Az előkészítősök és az elemi osztályosok termei a földszinten vannak, nem tudom megtenni azt, hogy miután kicsengetnek, felmegyek a tanáriba. Mi állandóan itt vagyunk a gyerekek között, hogy bármikor közbeléphessünk, ha valami probléma van. Ezért a tanári kartól mi picit elszigetelődtünk. A fiatal kollégák kérik a segítségemet és jó az, ha az ember megoszthatja a tapasztalatait. Viszont én is sokat tanulok tőlük, ők jártasabbak a számítógép kezelésében, a modern technikában, és így egymást segítjük. Nagyon büszke vagyok arra, hogy egy volt tanítványom éppen a tanítókollégám lett.

Mennyire zavaró az, hogy a felesége is tanító az iskolában, és így egész nap együtt vannak?

– Nem zavar, megszoktam. Már el sem tudnám képzelni, hogy reggel egyedül induljak el az iskolába, habár ez hamarosan megtörténik majd, mert ő már elérte a nyugdíjkorhatárt, és egy-két éven belül nyugdíjba megy. Aztán nekem még hátravan két-három év, és akkor lesz olyan, hogy reggel nem együtt indulunk. Lehet, hogy jó lesz ennyi év után, nem tudom.

Vannak-e önök között viták pedagógiai téren?

– Vita nincs, azonban nagyon sokat segítünk egymásnak. Jól kiegészítjük egymást. Ezt hozta az élet, nem is tudom, hogy lett volna másképp.

Milyen a kapcsolata a saját gyermekeivel?

– Két gyermekem van. A lányom, Noémi 40 éves. Székelyudvarhelyen él. Ő is, a hagyományokat továbbvíve, magyar-néprajz szakot végzett. Azt hiszem, nem véletlen, hogy a néprajzot választotta, hiszen őt hordtam a nyakamban táncpróbákra annak idején Pécskára. Minden bizonnyal megfertőződött. Sajnos a fiamat, Csabát nem sikerült megfertőzni. Negyedik éve Németországban él, ott keresi a boldogulását. Ez kicsit a szívfájdalmam. Nem nősült meg, ott még nincs unoka, tehát ő még keresi az útját. Van viszont négy gyönyörű szép unokám, a lányom gyermekei.

A távolság miatt viszont nem találkozhatnak túl gyakran.

– Igen, ez volt a szüleim szívfájdalma is, amikor idekerültem, sokszor mondogatták, fiam, csak az a távolság ne lenne. Hát én most visszakaptam ugyanezt, mert a lányom visszament. De azért próbálkozunk, hol ők jönnek, hol mi megyünk. A terv viszont az, hogy miután letesszük a lantot Aradon, visszaköltözünk Székelyföldre. Ott van a lányunk, az unokák, megvan a szülői házam Bereckben, úgyhogy ha megérjük a nyugdíjaséveket, akkor hazaköltözünk.

Fotó: Kiss Bea

Mire a legbüszkébb eddigi pályafutása során?

– Arra, hogy a tanítványaim, akik a kezem alatt formálódtak, mindig szeretettel vannak irántam, valahányszor találkozom velük. Ez azt jelenti, hogy tényleg azt tettem, amit kell. És ez jó érzés.

És mit tart a legnagyobb kudarcnak?

– A szívfájdalmam az, hogy a fiam nem tudott itt boldogulni. Személyes kudarcnak is érzem, de hát sajnos nem nagyon lehet beleszólni ebbe.

Mivel tölti a szabadidejét?

– Abból kevés van, de nagyon szeretek kertészkedni. Házban lakunk, egy jó nagy, csaknem félhektáros gyümölcsösünk van, amit végig kell kaszálni minden évben legalább háromszor. Emellett szeretek barkácsolni is, a Trabant volt a hobbim.

Mire vágyik még?

– Nagyon remélem, hogy a fiam is révbe jut, és ott is érkezik majd egy-két unoka. És hát a családi háztól, ami Bereckben van, soha nem tudtam megválni. Hiába, itt vagyok már 1980 óta, de a szívem mindig ott maradt. Megszoktam itt, de csak ott érzem magam otthon, ezért a szívem vágya az, hogy hazaköltözzünk. Közel lesznek az unokák, a gyerekek, ami nagyon jó lenne.

A jelölő véleményéből

„Arad megye Levente tanító bácsija. Éveken keresztül trabantozott hóban, sárban és napsütésben, hogy koreográfusként vezesse a pécskai Búzavirág Néptáncegyüttest.
Arad Gáj kerületi magyarságának lelkes, segítő tagja, az ottani Caritas Szeretetszolgálat segítője. Részt vesz, mint szervező is, a megyei magyar eseményeken.
Segítőtársával együtt szervezi az EKA (Erzsébet, Katalin és András), valamint a farsangi magyar bálokat, rendszeresen összehozva 7–800 mulatni vágyó (nemcsak) magyar embert. Ismerve őszinteségét, tisztességét, emberszeretetét számos adományozó áll mögé ezek megszervezésében.
Odaadó, lelkes pedagógus, keze alól számtalan ügyes gyermek került ki, akik amikor csak tehetik, felkeresik, hogy elbeszélgessenek vele. Az Arad megyei magyar pedagógusok kihagyhatatlan, lelkes tagja. Bármiben kérik is a segítségét, tanácsát, mindent félretéve áll a rendelkezésükre. Szervez, irányít, lelkesít, tanácsokat ad (és kér, ha szükséges), udvart takarít és szépít, bohócnak öltözik, ha kell. Szívén hordja iskolája múltját, jelenét és jövőjét, igazi kihagyhatatlan pedagógus. Két gyermek édesapja, négy unoka nagytatája. Példamutató családcentrikusság jellemzi.”

Fotó: Kiss Bea

A zsűri értékeléséből

„Bárcsak sok gyereknek (és szülőnek), sok közösségnek jutna egy-egy Levente tanító bácsi! Aki évtizedeken keresztül szívén hordja generációk jövőjét, a néptánc és népzene iránti elköteleződését, aki közössége munkása, és aki személyes életével irányt mutat tisztességből, emberségből, családszeretetből.”