• Fotó: Simon Norbert
Ragyogóan pozitív, szép mosolyú, nyugodt teremtés ül velem szemben. Az a fajta kortalan nő, akivel könnyű megtalálni a hangot. Csak a vidám sapka alá rejtett, rövid frizura utal rá, hogy Ruszuly Emese nem sokkal ezelőtt még kemoterápiára járhatott. Teljes bizalommal, bátor természetességgel mutatja a melleltávolítás utáni fotóit, mint meséli, ez a sorozat segítette hozzá, hogy elfogadja a testét. Hátha segít a sorstársaknak is – indokolja a készítésük célját.
– Mikor és hogyan szembesültél a rákkal?
– 2016 februárjában, 35 évesen kellett szembenéznem a harmadik stádiumú emlőrák diagnózisával. A betegség maga nem ért váratlanul. Számítottam rá, éreztem, hogy okozom magamnak a bajt. Ha a folyamatos érzelmi stressz folyamatosan magas szinten tartott munkahelyi stresszel párosul, abból általában sok jó nem szokott kisülni…
Évekig éltem nyugtalanul, önmarcangolásban, konfliktusok közepette, egy döntésképtelen élethelyzetben, úgy éreztem, nem tudom megoldani, betemet.
A tulajdonképpeni diagnózis megfogalmazásának pillanatában pánik vett erőt rajtam, a halálos ítéletem lebegett a fejem felett. De az élet még ezekben a nehéz percekben sem áll meg, elmúlnak az erős érzelmek, és az élet megy tovább magától. Te meg, aki a szereplője vagy, teszed a dolgod, egyiket a másik után. Ha épp rákos vagy, akkor az abból való felemelkedés válik feladatoddá, az lesz a normális, hogy kórházba járj, befelé fordulj, és megtaláld a saját testi-lelki gyógyulásod útját. Végig azon voltam, hogy a jelenben tudjak maradni, hogy azzal foglalkozzam, amivel éppen kell, ott legyek, ahol éppen vagyok. Mert ha folyamatosan a jövővel vagyok elfoglalva, hogy mi lesz, ha ez meg az lesz vagy nem lesz, akkor magam alatt vágom a fát. Kaptam a kezelést, nem fájt, nem voltam beteg, erős voltam, és mindent csináltam, amit előtte is: sportoltam, kertészkedtem, rengeteget voltam a szabadban, éltem és örvendtem, hogy élek. Hálás voltam mindenért. Sokat mosolyogtam, színes ruhákban jártam, bicikliztem. Így teltek a háromhetes ciklusok a kezelések között.
– Biztos voltál benne, hogy meggyógyulsz? Vagy felkészültél a legrosszabbra is?
– Igen, hittem a gyógyulásban, fizikailag nagyon erős voltam, komolyan odafigyeltem a táplálkozásomra már a betegség előtt is, és mindent megtettem, hogy támogassam a szervezetemet ebben a harcban. De természetesen voltak és még mindig vannak olyan pillanatok, amikor erőt vesz rajtam a félelem. Ilyenkor azonban nem a halál gondolata rémít meg elsősorban, hanem a tény, hogy belebuktam, hogy nem sikerült élnem, hogy nem tudtam magammal zöld ágra vergődni.
– Mi volt a legnehezebb?
– A legnehezebb a kemoterápia elfogadása volt, és bemenni a műtőbe… De nehéz volt a folyamatos kórházhoz kötöttséget elviselni, és azt az attitűdöt is, hogy úgy kezelnek ebben a rendszerben, mintha te, az egyén semmit sem tehetnél a gyógyulásod érdekében, azon túl, hogy aláveted magad az orvos által előírt kezelésnek. Minden alkalommal, amikor bementem a kórházba, magam köré húztam egy láthatatlan, hangszigetelt burkot, a horgolásomra figyeltem, és a magam csendjében vártam ki a 7-8 órás soromat.
– Milyen módszerekkel próbáltad legyőzni a rákot? És mi bizonyult hasznosnak?
– Tulajdonképpen sárgarépa- és salátaleveken éltem, szigorú diétát követtem és követek még most is. És természetesen lelki síkon is nekimentem a problémának: a terápia, a meditáció, a csendes elvonulások mind olyan eszköznek bizonyultak, amelyek közelebb vittek a miértek megértéséhez, és segítettek az elfogadásban. Egyszer egy elvonuláson azt kérdezte tőlem a lelki vezetőm, hogy ha most választhatnék, eldönthetném, hogy akarom vagy nem ezt a betegséget, hogyan döntenék. Ott, mint vulkán, tört fel belőlem a felismerés, hogy igen, egyértelműen akarom. Hisz ez az én történetem, ettől vagyok az, aki vagyok.
A betegség adta feladatok, nehézségek, tanulságok mind az én utam részei, az én lelki növekedésemet szolgálják.
És ebből a perspektívából sokkal könnyebb volt a belenyugvás abba, hogy nekem ezzel kell most együtt élnem.
– Mennyiben változtatta meg a betegség az életviteled, a gondolatvilágod?
– Hálás vagyok, nap végén mindig felsorolom magamban azt a rengeteg mindent, amiért hálás tudok lenni. Igyekszem mindennek örülni, észrevenni az apró, egyszerű, de lenyűgöző részleteket, most már különbséget teszek, hogy mi valós probléma, és mi nem, nagyobb nyugalommal és több jelenléttel élek, lassultam magamhoz képest, tudatosabban végzek el dolgokat. Jobban ott vagyok, ahol vagyok. Szeretek egyedül lenni, magammal foglalkozni, egyszerűbben élek: kézzelfogható dolgokkal foglalkozom, kertészkedem, szövök, horgolok, azt csinálom, ami örömet okoz. Kerülöm a felszínességet és a hiábavalóságot, és már nem akarok mindent és mindenkit megváltoztatni magam körül…
– Mit köszönhetsz ennek az időszaknak? Mert, gondolom, van ilyen is…
– Rengeteg jót kaptam ettől az időszaktól. Sokak számára hihetetlenül hangozhat, de én hálás vagyok a saját történetemért, a betegségért. Hálás vagyok, mert kiemelt abból a döntésképtelen helyzetből, amiben voltam, mert türelemre tanított, hitet adott, hálára és egyszerűségre nevelt, mert közelebb hozott a családomhoz, a barátaimhoz, mert megtapasztalhattam a törékenységet, és ezáltal jobban tudom értékelni azt, ami vagyok, meg ami körülvesz. Megtanított arra, hogy ne múljon el nap haraggal. Legfontosabb szabály, hogy
még akkor is, ha nehéz, a konfliktust fel kell vállalni, ki kell beszélni, fel kell oldani a feszültséget minél hamarabb. Nem szabad magunkban elföldelni.
A betegség tanított meg hálával lenni, jobban észrevenni magam körül a szépet, az ajándékot, még inkább a természet felé fordulni, egyszerűsíteni az életemen, és a pohár teli felét nézni. Csökkent bennem a belső harc, könnyebben el tudok fogadni dolgokat. Ez az én történetem, a rák nélkül nem én lennék.
– Eltávolították az egyik melled. Ezt mennyire nehéz (volt) elviselni?
– Nehéz volt. Bizonyos helyzetekben nehéz most is, de, hála Istennek, sokszor már el is felejtem. Megszoktam. Most ez a normális. Nehéz volt bemenni a műtőbe, de amikor felébredtem, örvendtem, hogy minden rendben van. Két nap múlva elkezdtem a tornát, gyorsan felépültem, minden nap könnyebb volt, egyre többet tudtam mozogni.
A mozgás engem már elég sok slamasztikából kihúzott, és ez most sem volt másképp.
Az motivált, hogy minél hamarabb használni tudjam a karomat, és tehessem azt, amit szeretek. Tudok járni, túrázni, úszni, mászni, biciklizni, sízni és bármit, amire van kellő elhatározásom. Ha mozoghatok, én boldog vagyok. Ez nekem fontosabb, mint egy csapból is csorgó női sablonnak megfelelni.
– Felmerült azonban a mellplasztika gondolata is…
– A rekonstrukciós műtét mint egy kötelezően következő lépés volt jelen a történetben. Az orvos, a rezidens, a kötöző nővér, az ismerősök, mindenki afelé irányított, hogy MEG KELL csinálni. Fiatal vagy, mondták, meg kell csinálni! Én kezdettől fogva idegenkedtem tőle, egy idegen anyag, nem voltam túl lelkes. A műtétet követően jó ideig nem lehetett még ilyesmiben gondolkodni, és ez alatt az idő alatt én teljesen felépültem. Megszoktam az új testem, elfogadtam, és nagyon jól tudtam már ezzel együtt élni. Ennek ellenére csak elmentem egy konzultációra, ahol a plasztikai sebész felsorakoztatta előttem a lehetőségeket. A hátizmom egy részét kellett volna beáldoznom, hogy egy nem szép és nem funkcionális mellet építtessek belőle. Mivel továbbra is aktív életet akarok élni, egyértelmű volt, hogy nem nekem való megoldás. A konzultáció után jött egy igen erős felismerés, megértettem, hogy ezt nekem nem kell csinálni. Hogy
én ugyanaz az ép ember vagyok fél mellel is, mint előtte, nem vagyok sem kevesebb, sem gyengébb.
Akkor tudatosult bennem, hogy én tulajdonképpen magamat egésznek érzem, erősnek és szépnek. Hogy nem kell nekem ezen a tortúrán végigmennem csak azért, hogy megfeleljek valakiknek. Így vagyok én tökéletes, ez az én történetem. De úgy érzem, sokan belesétálnak a külső társadalmi elvárásokba, a normálisról alkotott kollektív képbe való beilleszkedés kényszerének csapdájába. Attól vagy „normális”, hogy van két melled, és ezért vállalj fel több sebészeti beavatkozást, hosszú, fájdalmas felépülést és életre szóló mozgáskorlátozást? Ekkor fogalmazódott meg bennem a fotósorozat gondolata is: azt az erőt és magabiztosságot, amit akkor éreztem, át szerettem volna adni a hozzám hasonló nőknek. Úgy éreztem, talán megkönnyíthetem mások döntéseit az én történetem tükrében.
– Teljesen meg tudtál barátkozni az új testeddel?
– Én sem hittem el, hogy milyen hamar elfogadtam, hozzászoktam ehhez a változáshoz. Sokat dolgoztam, tornáztam azért, hogy minél hamarabb felépüljek, és teljes életet élhessek. Elég hamar visszanyertem a fizikai erőmet, és minél erősebb voltam, annál többet mozogtam, és annál jobbá vált az általános hangulatom. Nagy segítséget jelentett a párom, aki angyalként állt mellettem ezen az úton, és aki mindenben támogatott, fogta a kezem. Végigkísérte azt a belső vívódást, aminek végén végül visszautasítottam a mellplasztikát, és megértette, elfogadta a döntésemet.
Az intimitás pillanatai azonban időnként még mindig nehezek.
Páros testrészről lévén szó, egyik mellem hiánya ezekben az intim pillanatokban az egyensúlytalanság érzését keltette bennem. És bár korábban mindig jó viszonyban voltam a testemmel, szorongás és félelmek sora jelent meg azzal kapcsolatban, ahogy kinézek, illetve ahogy egy partner láthat. Egy nyitott, megértő társ azonban mindenképp nagy segítséget jelent ezeknek a félelmeknek az eloszlatásában, és én most már tudom magam úgy szeretni, ahogy vagyok.
– Azt gondolnám, hatalmas bátorság kellett ehhez a félakt sorozathoz… Nagyon nehéz volt?
– Nem volt nehéz, és ez is megerősít abban, hogy jól döntöttem, amikor nem mentem bele a rekonstrukciós műtétbe. Nem volt nehéz a fotózás, mert én épnek, szépnek és erősnek érzem magam, és ezt az érzést akartam átadni azoknak, akik hasonló nehéz helyzetben vannak. A megmutatással kezdetben kissé félénkebben bántam, de annyi pozitív visszajelzést kaptam, és én annyira helyénvalónak éreztem magamban ezt a dolgot, hogy bármikor nyíltan fel tudom vállalni.
– A betegséged alatt megjártad az El Camino zarándokutat is. Mit adott? Segített?
– Az El Camino a kezelések befejezésének közeledtével, teljesen váratlanul jött szembe velem, és azonnal tudtam, hogy meg fogom csinálni. Nagyon vágytam arra, hogy eltávolodjam abból az élethelyzetből, amiben egy kemény évig éltem. Áhítottam a csendet és a mindennapi problémákról való leszakadást. A zarándoklatom egy hónapig tartott, és nagyon nagy hatással volt rám. Az út során, ahogy a testem hozzászokott a napi szintű terheléshez, és minden nappal erősebb lett, úgy a lelkem is felszabadult, nap nap után jobban és jobban kiürült. A természet, a nagyság, ami körülvett, amiben gyalogoltam, egy idő után otthonommá vált, hozzá tartozónak éreztem magam.
Felszabadult belőlem egy olyan erő, aminek a létezéséről fogalmam sem volt, azt éreztem, hogy bármire képes vagyok, köveket tudnék mozgatni.
Egyre könnyebb voltam, lebegtem szinte, és a mosoly el nem hagyta az arcomat. Sugárzott rajtam keresztül a lét, és egynek éreztem magam a csodával. Megtisztultam, új erőre kaptam, és tele volt a lelkem hálával azért, hogy ezt a csodálatos világot, a Létet megtapasztalhatom.
– Most hol tart a gyógyulásod?
– Tulajdonképpen végigcsináltam a konvencionális módszerek sorozatát (kemoterápia, műtét, sugárkezelés). Egy éve már csak háromhavonta járok felülvizsgálatra, és hála Istennek, jól érzem magam. Természetesen a táplálkozásra nagyon odafigyelek. Szerencsés vagyok, mert 95 százalékban a családom által megtermelt ételeket tudom fogyasztani. Vitaminokat, táplálékkiegészítőket szedek,
kiiktattam az életemből a sok toxikus piperét, tisztítószereket, sokat mozgok, és igyekszem a feszültséget a lehető legalacsonyabb szinten tartani.
Az én irányváltoztatásom egyik alappillére a könnyűség. Úgy próbálom élni az életemet, hogy ne érezzem azt nehéznek, ne legyen bennem nagy erőlködés. Ne a negatív érzések domináljanak, és ne akarjak mindent másképp, mint ahogy van, hanem csak engedjem magam folyni a történettel.
– A sorstársaknak van esetleg tanácsod?
– Nem hiszem, hogy vagyok olyan helyzetben, hogy tanácsokat osztogassak, de az bizonyos, hogy valamiféle irányváltoztatásra van szükség, az embernek újra kell kalibrálnia magát, és ki kell szállnia abból az élethelyzetből, amiben megbetegedett.
korábban írtuk
Ionescu Éva: „Büszke vagyok arra, akivé váltam”
Végre – írja spontán, amikor Messengeren interjúra kérem. Mert szívesen beszél a betegségéről, melynek révén nagy adag önismerettel gazdagodott. „Rájöttem arra, hogy nem a munka volt az, amiben kellett változtassak, hanem az életem. És nem is a magánéletem, hanem a magam élete” – vág bele története kellős közepébe Ionescu Éva, székelyudvarhelyi kozmetikus és elismert sminkművész, mikor már lebilincselve hallgatom egy kávézóban, daganatából mi mindent tanult. Bízik benne, hogy története másoknak is segíth
