Hangszerük a testük

Már meg sem rezzenünk, ha fotón vagy filmben látunk meztelen nőket, a színházi vetkőzések azonban esetenként megdöbbentenek vagy sokkolnak is. Az öncélú vetkőzést nem szereti a legtöbb erdélyi színésznő, egy jól kigondolt színpadi hatás fokozáséért azonban – indokolt esetben – bátran ledobják nem csupán az esetleges gátlásaikat, de a jelmezüket is. Mennyire meztelenek, ha meztelenek? Színésznőket kérdeztünk.

„Nem zárkózom el a meztelenség megmutatásától a színpadon, de indokoltnak kell lennie, akkor tudom teljesen elfogadni” – magyarázza álláspontját Kicsid Gizella, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznője. Szerinte a mai világban már nem sokkoló meztelen testeket látni a színpadon. „Ha hozzáad az előadáshoz, nem elvesz, akkor fel tudok oldódni, nincsenek gátlásaim. A mondanivaló mögé tudok állni és úgy tekinteni a testemre, mint eszközre egy helyzet, egy érzés kinyilatkoztatásához.” Persze ehhez a rendezőnek egy olyan közeget kell teremtenie, amiben ez meg tud születni: olyan atmoszférát, intimitást, és a kollégák attitűdje is számít ilyenkor – teszi hozzá. Gizkónak – ahogyan kollégái és barátai szólítják – kétszer kellett levetkőznie eddig a pályája során: először a Bocsárdi László által rendezett Velencei kalmárban, egy szerelmi kettősben kellett megválnia a ruháitól.

Kicsid Gizella: Ha van értelme a vetkőzésnek, akkor nincs akadálya...

„Megbeszéltük a rendezővel, hogy ha eljutok arra a kellő hőfokra, leveszem a ruhám, ha nem, akkor rajtam marad. Ez megfelelt, mert nem minden előadás egyforma, így teljesen igazolódott a tett. A pincér című előadásban, Telihay Péter rendezésében pedig úgy kellett játszanom, hogy csak egy lepedő volt rám tekerve. Ez adott egy különös hangulatot, sebezhetőséget, ami jót tett a szerepnek” – meséli a kolozsvári színésznő.

Vetkőzni nehéz

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművésznője, Magyari Etelka már tíz éve volt a pályán, amikor 2005-ben, a Don Juan & Faust című előadásban levetkőzött a színpadon. „Olyan szinten bebújtam a tömegbe, hogy a saját testvérem sem látott a nézőtérről” – meséli a sokak által Tuciként ismert színésznő. Öt évvel később, 2010-ben az Ahogy tetszik című darabban Rosalindát, a száműzött herceg fiúruhába öltözött lányát alakította, aki a történet szerint háromnapi járkálás után az erdő kellős közepén megmosakszik a patakban. Tuci egészen eddig a pillanatig iszonyatosan ódzkodott attól, hogy valamelyest le kell vetkőznie, de végül legyőzte a gátlásait. „Még az első olvasópróbák után elmondta a rendező, hogy mire készül, és miért. Ha ez nincs megindokolva, akkor az ember eleve úgy áll hozzá, hogy hát nem…” – fűzi hozzá, majd elárulja, hogy a fény- és hanghatások már-már festőivé varázsolták a jelenetet, és így szinte fel sem merült benne, hogy félnie kellene a színpadon. Csak az előadás után gondolkodott el azon, hogy vajon milyen érzéseket válthatott ki a nézőkből.

Vajon mit gondol a néző a meztelenségről? – teszi fel a kérdést magának Tuci

„Mennyire volt kényelmetlen nekik ez a pillanat? Magamutogatásnak vették-e, beleélték-e magukat a szerepbe? Egyáltalán eltűnődtek-e azon, hogy miért kellett levetkőzni?” És ugyanezek a kérdések foglalkoztatták a temesvári Állami Német Színházban játszott Mountainbiker című produkció után is, amelyben ugyancsak vetkőznie kellett. A várandós főszereplőt helyettesítve egy olyan anyát alakított, aki egyszer csak rádöbben arra, hogy körülötte minden, még a családi élete is kizárólag a külsőségekről szól. Miközben az állandóan kötekedő lányával egy nagyáruházban vásárol, hirtelen felindulásában egy szál bugyiban kilép az öltözőfülkéből, és teljes fényben elkezd ugrálni, majd azt üvölti, hogy sohasem lesz belőle Barbie baba, bármennyire is ezt várja el vagy sugallja a világ. „Amikor már harmadjára játszottuk Bukarestben, egy nemzetközi fesztiválon, úgy éreztem, hogy engem sem érdekel, mit mondanak mások. Színészként a testem a hangszerem, és ha egy-egy embert sikerül meggyőzni, hogy változtasson a gondolkodásán, akkor igen, levetkőzöm bugyira” – mondja Etelka határozottan. Egyébként úgy véli, hogy az ember pusztán „elméletben” is levetkőzheti a gátlásait, nem kell ahhoz feltétlenül meztelenkedni a színpadon.

Ne használják, az enyém

Bekő Fóri Zenkő, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház fiatal művésznője nem hisz a színházi meztelenkedésben. „Mivel erős bennem a feminizmus, azt gondolom, hogy mindenkinek joga van birtokolni a saját testét, és azt ne használják mások egyetlen eszme nevében sem. Épp ezért azt sem vetem meg, aki megteszi, amennyiben ez az ő döntése. De én nem tenném. Talán prűd vagyok. Ám soha nem találkoztam olyan koncepcióval, ami meggyőzött volna arról, hogy a meztelen testem látványa hozzáadna az alkotás értékéhez.” Zenkő szerint, amikor egy meztelen test megjelenik a színpadon, akkor ott megszűnnek az eszmék, megszűnik a koncepció. „Akkor csak egy meztelen testet látunk. Egy ember meztelen testét. Kizökkenünk az előadás linearitásából, akarva-akaratlanul a másik ember testét kezdjük mustrálni. Nem a szereplőét. A színészét. Ha ez a cél a vetkőztetéssel, rendben van. De semmilyen más gondolatot nem tudok elfogadni ezenkívül, hazugságnak, máznak, öncélúnak látom.”

Zenkő szerint a meztelen test csak összezavarja a nézőt 

Mint meséli a fiatal színésznő, egyszer, még egyetemistakorában, az egyik rendező megkérdezte, hogy levenné-e az előadásban a felsőjét. Nem vette le. De akkor nem lehetne, hogy olyan jelmezt készítsenek, amiből bár az egyik melle kilátszik? – próbálkozott a rendező. Nem lehetett. „Érdekes tapasztalat volt, szintén az egyetemen, amikor a jelmezem egy meztelen test volt. Egy willendorfi Vénusz testét applikálták rám. Hihetetlenül zavarban voltam. Annyira, hogy végül eltakartuk a »meztelenségemet« egy áttetsző anyagból készült ruhával. Nem vagyok erre büszke, de nem is szégyellem magam miatta. Az én életemben ez egy természetes állapot, mint a lábméretem: nem vetkőzöm.”

A kevesebb több

P. Fincziski Andrea, szintén a Tomcsa Sándor Színház művésze, színészként és nézőként ugyanúgy gondolkodik a színpadi vetkőzésről: „Ha a meztelenkedés öncélú, hatásvadász és mértéktelen, akkor visszatetszést vált ki belőlem, és nem tudom befogadni. A filmes meztelenkedést kevésbé érzem kényelmetlennek, egyrészt a távolság miatt, a helyzet megszakíthatósága miatt, másrészt az eltárgyiasulás miatt. A nézőtéren csapdában vagyok. Ha túl sok a meztelenkedés, ha túlságosan közönséges, akkor nem tudok elmenekülni. Nincs választási lehetőségem, legfeljebb lehunyom a szemem, vagy szánalmat érzek a jelenetben részt vevő színészek iránt.” Mint meséli Finczi, először még főiskoláskorában látott egy olyan produkciót, amelyben elfogadható igazsága volt a meztelen valóságnak. A marosvásárhelyi színház játszotta Sütő András Álomkommandó című előadását, amely egy koncentrációs táborban játszódik.

„Volt egy jelenet, ahol a kísérleteket végző orvos meztelenül közszemlére bocsát egy rabot, akit kísérleti tárgyként kezel. Döbbenetes volt számomra, ahogyan a kiszolgáltatottságot és hatalmat mutatta meg” – meséli az udvarhelyi színésznő. Eddigi szakmai útja során egyébként többször is találkozott a meztelenség dilemmájával, nem mindig volt egyértelműen elfogadható számára. „Volt olyan helyzet, amikor többórás vita eredménye volt, hogy elfogadtam: a meztelenség elkerülhetetlen abban a koncepcióban, amit a rendező ajánl. Ez a rendező Szabó K. István volt, és az Anna Kareninát próbáltuk. A társadalmi konvenciókkal szembeni bátorságot akartuk a meztelenséggel megjeleníteni.

Andi úgy érzi, a filmes meztelenkedés más

És színészként nekem is bátorságra volt szükségem, hogy ne gondoljak a testem mindenféle hiányosságára, hiszen minden kollégám (azaz Szentpétervár lakosai) a színpadon volt, és én teljesen meztelenül – de nem teljes megvilágításban – végigsétáltam a színpadon. Vronszkij, a szeretőm várt, és keringőztünk, mozdulatlanul.

Csak főpróbák legvégén kellett levetkőznöm, de így is sokat heccelődtek a kollégák velem. Az első próbán a rendező kérésére nem nézhettek rám még a maszk mögül sem. Visszagondolva sincs bennem szégyenérzet. Miután indokolttá vált bennem, elfogadtam és a magamévá tettem. Szerettem.”

Színpadon miért is ne?

„Sosem tartottam attól, hogy meztelenül álljak ki a színpadra, ötszáz-hatszáz ember elé – állítja Mezei Gabriella, a székelyudvarhelyi színház jelenleg gyermeknevelési szabadságon levő színésznője. – Bár mindeddig nem volt alkalmam kipróbálni, csak az alsóneműs verziót, abban jól éreztem magam, amikor indokolt volt, máskor nevetségesnek. Az utóbbiak tömegjelenetek voltak.” A hétköznapi életben azonban bárki előtt nem mutogatná magát Gabóca – ahogyan a legtöbben ismerik.

 Bármilyen test lehet gyönyőrű, ha tudjuk azt „viselni”, véli Gabó

Szereti diszkréten, illetve sejtetőn „tálalni” a testét. „Közönségesnek tartom, ha valaki túlzottan előtérbe helyezi az idomait. A színpadon csak akkor érdekel a meztelenség, ha indokolt, vagy ha a színész is jól érzi magát. Egyébként csak a szenvedő színészt látom, aki elfogadta a rendező kérését anélkül, hogy szerette volna. Egy idősödő meztelen test is lehet gyönyörű a színpadon, ha bátran tudja viselni az illető. Szerintem bármilyen lehet a test, gyönyörű, ha a lélek kiegyensúlyozott, és bátran viselik. Ez vonatkozik a színpadra, de a hétköznapi életre is.”

Kiemelt kép: Antoine Poupel /fotó: Balázs Attila, Biró István, Ilovszky Béla, Marius Parghel

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. júniusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>