Imádom Bukarest bizonytalanságát

Miközben minden nyáron téma az erdélyi magyar sajtóban, hogy a székelyföldiek nem beszélnek jól románul, a bukaresti románok már jól ismerik egy székely színész nevét, mi több, estéről estére a főváros legnevesebb színházaiban nézik előadásait. Téglás István Barótról indult a világot jelentő deszkákra, ma az ország első színházának, a bukaresti Nemzetinek a tagja, de sokat láthatták az Odeonban és több független produkcióban is.

– Mint a legtöbb Marosvásárhelyen végzett színész, te is erdélyi magyar színházaknál kezdted a pályád, Temesváron játszottál évekig, majd rövid ideig a gyergyói Figuránál is. Aztán az utóbbi időben már bukaresti lapok interjúit olvassuk veled. Milyen volt az elmúlt tíz éved?

– Az elmúlt tíz év gyors volt, és nehéz. Beadtam a felmondásom több vidéki színháznál, és Bukarestbe indultam szerencsét próbálni, de igazából az érdekelt, hogy találok-e lehetőséget kiutazni a nagyvilágba. Találtam, de egyetlen kinti művészi munkám sem győzött meg afelől, hogy máshol van a helyem. Így visszakérezkedtem a fővárosba, és az azt követő három évem azzal telt el, hogy győzködtem magam, akárha félig-meddig idegen nyelven is, hogy a színészi pálya mellett maradjak. Bukarestben másképp telik az idő, a három év tétovázásra jócskán ráfizettem, az eredménye az lett, hogy az elmúlt tízévi ittlétem alatt csak az utolsó háromban jutottam igazán jelentős szerepekhez. Igaz, én sem elégedtem meg bármivel. Nehéz a természetem, de most már tudom, hogy megérte.

– Hol tart most a pályád? Milyen jellegű darabokban, milyen szerepeket játszol?

– Jelenleg a bukaresti Nemzeti Színház alkalmazottja vagyok, de mindenhová bedolgozom, ahová érdemesnek tartom. Az idei évadot – az utóbbi időben felhalmozódott és a három új bemutatóval összevetve – tizenegy különböző darabbal zártam a színháznál, plusz négy másikkal külsős színházaknál. De még mindig a „szabadúszós” előadásaim állnak hozzám a legközelebb, hiszen azok teljesen más világot képviselnek, mint az állami színházban készült előadások. Másak a nézők, és más a nézőpont, sajnos Romániában a színház még mindig lábadozik, emiatt sokszor nagy a különbség az állami és a nem állami színház között. A Nemzetiben gyakorolhatom inkább a klasszikus szereptípusokat (Cseresznyéskert, Lear király, A vihar stb.), a független színházakkal pedig az ezzel teljesen ellenkezőeket.

– Ki tudsz emelni a szerepeid közül egy-két számodra fontos állomást?

– Van egy nagyon jó barátnőm, többször dolgoztunk együtt különböző előadásokban, színházi rendező. Mint művészt nagyon foglalkoztatja számos olyan téma, ami valamitől a többség számára látszólag megérthetetlen. Olyan típusú szerepfigurákat keres nekem, akár a való életből is, akik a többség által nem elfogadottak, és arra kutatja a választ az előadásain keresztül, hogy ezek a karakterek hogyan jutottak erre a sorsra. Szinte minden egyes emberi jellemre lehet találni választ, még akkor is, ha mindez kényelmetlennek tűnik. Így született meg az elmúlt pár évben két nagyon kedves előadásunk, amely a román színházi világban felhívta magára a figyelmet.

Fotó: Adi Bulboaca

– Az egyik egy broadwayi forgatókönyv után született produkciónk, a Hedwig and the Angry Inch, egy, a berlini kommunista időszak alatt született fiúról szól, akit fiatalon meggyőz egy amerikai férfi, hogy meneküljön ki vele az Egyesült Államokba, az ára viszont az, hogy mindezt nőként kell megtennie. A főszereplő Hanselt egy operációval nővé változtatják, és az édesanyja után kapja a Hedwig nevet. Az előadásban Hedwig az ezt követő időszakát meséli el, amikor ráébred Amerikában, hogy egyedül maradt, és pénztelenül, ráadásul „nőként”. A sztori fájdalmas, de segíthet bennünket megtanítani arra, hogy mennyire törékeny minden emberi lény, ugyanakkor ösztönöz az előítéleteink levetkőzésére is. A másik előadásunk a híres Hitchcock-film, a Pszicho alapján készült, és arra keres választ, hogy a szelíd karakterű Norman Bates hogyan fajul gyilkossá egy fájdalmas családi baleset után. Mindkét szerep oszlopa az elmúlt pár évi munkámnak.

– Mi kellett ahhoz, hogy magyarként befuss a román színházi világban? Értem ezalatt a nemzetis tagságot, de a számos interjút is, amit az interneten lehet találni veled. Nagyon küzdelmes?

– Őszinten szólva nem tudom. Eszem ágában sem volt erre gondolni. Álmodni viszont szoktam, gyakran. Küzdeni csak magammal, de azt sokszor.

– Nehéz volt románra váltani az elején?

– Borzalmasan nehéz, de utólag az a meggyőződésem, hogy a félelmeim rengeteget nehezítettek a folyamaton…

– Mennyire érzed sajátodnak mára a nyelvet?

– Azon a nyelven gondolkodom, amelyiken épp beszélek, és ez számomra valaha elképzelhetetlennek tűnt.

– Bukarestet nehéz volt megszokni? Vagy lehet szeretni?

– Valahogy mindig elbűvölt a munkám, emiatt soha nem érdekelt igazából, hol létezem. Példa erre, hogy Gyergyótól New Yorkig, Kínától Szebenig, Zürichtől Bákóig, Avignontól Aradig vállaltam a munkámnak megfelelő helyzeteket. Bukarestet későre sikerült megszoknom, szeretni is csak a jelen pillanatban tudom, viszont imádom a bizonytalanságát. A tényt, hogy nem tudni, mi vár rád…

– Hogyan képzeljük el egy napod/heted/hónapod? Mennyire vagy (túl)terhelt?

– Egy mozgalmasabb napot a kutyámmal kezdek reggel nyolckor a parkban. Utána valószínűleg próbám van a színházban, vagy egy pár órás forgatásom késő délutánig, de ha hétvége van, akkor az is lehet, hogy matinét játszunk délelőtt, és akkor több mint valószínű, hogy délután még játszunk egy szabadúszós előadást, mert este tuti, hogy a Nemzetiben vagy egy másik nagy színházban van előadásom.

Fotó: Jamilla Azazi

Az elmúlt pár évben így teltek a hetek és a hónapok, akár nyáron is, most azonban már kezd elegem lenni ebből egy kicsit.

– Mi a legnagyobb kihívás most a munkádban? Hát a legnagyobb öröm?

– A kihívás egyfajta öröm és elégtétel. Én mindig saját magamat keresem minden egyes munkám kapcsán, miközben az örökös kérdésekre feszegetem és találgatom a válaszokat. Próbálom magam nehéz helyzetekbe hozni, még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy az élet maga is sokszor könyörtelen. Valószínűleg az ilyen pillanatokban nem tanácsos bármit is feszegetni, ugyanakkor azt is tudom, hogy számomra célt jelent kiismerni lehetőségeim szerint minden lehető és lehetetlen helyzetben azt, aki én vagyok. Mi más dolgom van, mint talpon maradni a saját életem kellős közepén? És ez nem mindig egyszerű, legalábbis nekem…

– És mire vagy a legbüszkébb?

– Ez az a tulajdonság, amit nem szabad magamnak megengednem.

– Hiányzik valami itthonról? Nem tervezel hazai deszkákra lépni?

– Anyukám főztje, de szerencsére gyakran meglátogat. Hazai terepre nem tervezek lépni, ajánlatot még nem kaptam. Most az itthon itt van, ahol vagyok.

– Vannak terveid a jövőre?

– Nagyon érdekel a filmes szakma, az elmúlt évben játszottam két nagyjátékfilmben, az egyiknek szeptember 31-én Sepsiszentgyörgyön lesz az előbemutatója, Egy herceg és egy fél (Un prinț și jumătate) a címe.

– Ha egyet kívánhatnál most, bármit, mi lenne az?

– Egy pohár bort a régi kollégákkal…

 Kiemelt kép: Mihaela Tulea 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. szeptemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>