Jaj, nehogy...

Jaj, nehogy olyan érzékeny, félénk, visszahúzódó gyerek legyen, mint én, mert akkor annyi sérelem éri, annyi bántást le kell nyelnie, még megvédeni sem fogja tudni magát, kiállni sem fog tudni magáért! Mint én...

Hirdetés

Jaj, nehogy olyan ragaszkodó, kapaszkodós gyerek legyen, akit le kell hámozni majd a lábamról, mikor az óvodában ott akarom hagyni, sírva vigasztalhatatlanul. Legyen inkább más, mint én: talpraesett, magabiztos, találja fel magát egyből, nem sírós, erős!

Jaj, nehogy olyan tátott szájú legyen, akinek a kezéből bárki kiveheti a játékot, összedöntheti a várát, félrelökheti a csúszdától, és ő ezt szó nélkül tűrje, egy hang se tudja elhagyni a száját, mint nekem annak idején, jaj, nehogy!

Jaj, nehogy olyan szerencsétlennek érezze magát, mint én, gyermekként, hogy a rojtosra nyűtt lyukas focilabdán meg a kicsi háromkerekű biciklin kívül, amit rollerként használtunk, mikor már kinőttük, alig legyen egy-két valamirevaló játéka. Hát én megveszem neki a 101-ik vaskocsit is, én meg azt a simogatós telefont is, ha már a barátainak is mind van. Megveszem én, ha túlóráznom kell, vagy ha Németbe kell menjek érte, akkor is. Ne érezze magát kevesebbnek, mint a többi, mint én, gyermekkoromban...

Jaj, nehogy olyan gyenge legyen románból, mint én, hogy harmadikban is anyámmal sírva tanultuk a román szavakat. Inkább beadom a román csoportba/osztályba, hiába mondja a pszichológus, hogy az anyanyelv ilyen fontos, olyan fontos, hogy a szilárd anyanyelvi tudás alapozza meg több más képességét, blábláblá, süket duma. Csak én tudom, hogy mennyit szenvedtem a román (nem) tudásom miatt, érettségin is, ha le nem diktálják a tételt, hát megbukok. Na, én aztán ezt nem akarom a gyermekemnek, tanuljon szépen jó korán románul, legyen neki előnye majd az életben ebből. Igaz, kicsit sír a barátai után, akik a magyar csoportba/osztályba mentek, de hát megszokja, na, s majd később, az Életben hálás lesz ezért nekem. Mert én csak a javát akarom, ezt mindenki láthatja. Nehogy úgy járjon, mint én...

Jaj, nehogy az osztályban az utolsó tanulók között legyen, s a könnyeit nyeldesse minden évzárón a díjátadáskor! Nehogy csak álmaiban valósuljon az meg, hogy a tanító néni az egész iskola előtt bemondja, hogy ő lett az első tanuló, leelőzve ezzel a magolós Marcsát is, szóval erről csak ábrándozhatna, mert soha meg nem történne, hogy ő is jutalomkönyvet kapjon az évzárón. Azokat a könnyeket, jaj, nehogy!

Inkább fizetem a magánóráit, mindenből, ha kell, szerzek tanárt, addig nincs játék, amíg mindent ki nem kérdeztem, beíratom úszni, balettezni, focizni, kosarazni, angol–német–román órára, vakációban is, ne lebzseljen otthon s nyomogassa a telefonját, elküldöm minél több táborba, olvasson s feladatlapozzon, nehogy kiszálljon a nagy szabadságtól minden a fejéből, aztán kezdjük az évet a nagy nyolcasokkal!

Jaj, nehogy... jaj, nehogy, jaj, nehogy...

Jaj, nehogy, a saját életem hiányai, kudarcai, feldolgozatlan sérelmeim miatt ne lássam meg gyermekemben a tiszta lappal induló, egyedi és megismételhetelen életpalántát, egy tiszta, erős, új embert, nehogy félelmeimmel megfertőzzem lelkének egészségét, szabadságát!

Jaj, nehogy!