Játsszunk életet!

Hoffmann Edit a Mutass jó példát! program Kovászna megyei harmadik helyezettje. 

Hirdetés

A jelölő ajánlásából:

„Hoffmann Edit közel három évtizede művelődésszervezőként tevékenykedik Baróton, Erdővidéken. A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tagjaként és egyik legaktívabb önkénteseként, vezetőségi tagjaként szervezi, színesíti Erdővidék kulturális életét. Dolgozott fényképészként, művelődésszervezőként a baróti Művelődési Házban, közreműködött Erdővidék Múzeuma létrejöttében, és jelenleg is történész muzeológusként, múzeumpedagógiai foglalkozások, kiállítások és ismeretterjesztő előadások szervezőjeként „szórja” a kultúrát fiataloknak és időseknek egyaránt. És teszi ezt szerényen, hivalkodás nélkül, magas szakmai tudással és esztétikai érzékkel. Gyűjti és népszerűsíti Barót, Erdővidék régi fotográfiáit, megírta a baróti kórház történetét, egyik főszervezője az Erdővidéki Közművelődési Napoknak, az Erdővidéki Középkori és Reneszánsz Napoknak, az Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor rendezvénysorozatoknak. Alapító tagja volt a megzenésített verseket előadó Kelekótya együttesnek, tagja volt a Kájoni Consort régizene-együttesnek, egy időben színjátszó csoportot is működtetett (Nevesincs), amelyből több színész is kinőtt (például Téglás István, Lőrincz Rita), illetve színjátszó és kézműves gyermektáborok szervezője is volt. Több éve fényképes beszámolói segítségével követni lehet egy baróti gólyacsalád (Abosa és Bejke) mindennapjait. Folyamatosan nevel, segít, biztat, bátorít, kezdeményez és szervez, egyszóval példát mutat, sokszor úgy, hogy csak kevesen tudják, tudjuk, hogy egy-egy kiváló ötletnek, kezdeményezésnek Ő van a hátterében. ... Egy dolog van, amitől tartok. Az, hogy nem fog örvendeni a jelölésnek, mert mindig azt mondja, nem az a lényeg, hogy tudják, kitől származik egy ötlet, hogy ki szervezett valamit, hanem az, hogy az emberek maradjanak valamivel, hogy gyarapodjanak lélekben és tudásban.”

Fotó: Csedő Attila

Találkozzunk a múzeumban, az az én közegem, mondta Hoffmann Edit, aztán mégis kiültünk Barót főterén egy teraszra, mert ott sütött a nap. És hosszan, jólesően beszélgettünk. Sokat tanultam és nevettem, észre sem vettem, hogy közben interjú készült.

– Nem örültél felhőtlenül a jelölésnek, ám előtte lelkesen népszerűsítetted a Nőileg Mutass jó példát! programját. Mit jelent számodra a példakép?

– Megrettentem, mert egyébként állandóan szajkózom én is, hogy a példakép milyen fontos, és hogy a mai fiataloknak nemigen van. Elsőre nem jutott eszembe senki, ettől megrémültem, de aztán azonnal meg is világosodtam, hogy nekem nem kellett kimenni otthonról példaképért, hiszen ott voltak a házban: édesanyám, édesapám. Édesapám nagyon fiatalon meghalt, de ma is emlékeznek rá az idősebb erdővidékiek, amin én folyton megdöbbenek. Úgy beszélnek róla, mintha a tegnap még itt lett volna. Amikor kezdtem felnőni, úgy gondoltam, ha volt egy ilyen ember a családban, akkor hozzá kell igazítani valamiféleképpen az életet. Aztán rájöttem, hogy ezt épp így nem szabad, ott lehet, mint példakép, de nem lehet állandóan arra törekedni, hogy valakire hasonlíts. Édesanyám nemcsak példakép, eligazított az életben, megteremtette a közeget, amiben felnőhettünk, nem tudatosan tette, hanem így élt. A bátyám pedig hihetetlenül türelmes, legalábbis velem. A szüleim a kórháznál dolgoztak, nekem az a második otthonom volt.

Fotó: Csedő Attila

Ezért is írtad meg a baróti kórház történetét.

– Igen, illetve nagyapám emlékére is. Ő orvos volt. Nem Baróton (illetve itt csupán egy esztendőt), de én már nem ismertem. A családtörténet nagyon hosszú. Véletlenek sorának és a második világháborút követő változásnak köszönhető, hogy mi itt vagyunk. Ezért én nem erdővidékinek, hanem erdélyinek vallom magam. Szoktam mondani, hogy néha bennem összekap a szász, a magyar és a székely, olykor nem tudom, melyiknek engedelmeskedjem.

Nem kívánkoztál el soha Erdővidékről?

Lett volna rá lehetőségem. Engem a Vargyas-szoros hozott haza.

A fotózás hogy talált meg? Láttam, hogy a csillagos égtől a madarakig sok minden lenyűgöz, és megörökíted.

– Én tulajdonképpen fotós vagyok. Nem szerettem iskolába járni, nem kötött le, tapasztalva tanultam, és csak azt olvastam, amihez kedvem volt. A bátyámtól kaptam egy Smena fényképezőgépet, a művészetek mindig vonzottak, így eldöntöttem: ezzel foglalkozom, lehet bogarászni, meg lehet örökíteni, visszanézni, dolgozni rajta. Tizenkét év után mondtam azt, hogy ebből elegem volt, elsősorban mert nem szeretek pénzzel dolgozni, márpedig műteremvezetőként kellett, illetve én nem gondoltam, hogy személyigazolvány-képeket, lakodalmakat, kisbabákat kell fotóznom. Azt hittem, majd nyakamba akasztom a gépet, vele együtt a világot, majd saját gyönyörűségemre meg is örökítem, és kész.

Erdővidék Múzeuma - Fotó: Csedő Attila

Hogyan léptél tovább?

– Szerencsém volt, mert a művelődési ház akkor volt átépítés alatt, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesületet már megalapítottuk, így volt már egyfajta tapasztalatom, valamint annál több elképzelésem, amit akkoriban nemegyszer megosztottam Kós Katalinnal is, aki az igazgató lett, és biztatott, próbáljuk meg együtt. Megpróbáltam és ott ragadtam, 2007 márciusáig.

Ez volt az a pillanat, amikor az addigi önkéntes munka, közösségépítés találkozott a már hivatalos munkával, teret kaptál a cselekvésre?

– Igen, több lehetőségem volt az elgondolásokat kipróbálni, ám sokkal nehezebb volt „eladni” azokat.

Fontos-e számodra, hogy a közösség visszajelezzen?

– Sokszor magától értetődő, hogy történik valami. Ritkán van visszajelzés, hogy valami miért jó vagy rossz, és ez engem még ennyi idő után is zavar. A közművelődést szolgáló programjainkkal is arra törekszünk, hogy a közönség valamiképpen megnyilvánuljon, de mindig nem tudunk erős élményekkel előrukkolni.

Téged mi hajt előre?

– Minden érdekel. Én a munkáért dolgozom. Helyesebben a megélt folyamatért. A művelődési házban 1–4. osztályosoknak tartottam Brumi klubot, 5–8. osztályosoknak Cimborát, a felsősöknek színjátszó csoportot. Azt mondtam mindig a gyerekeknek: játsszunk életet. Ismerjük meg egymást, lássuk a jövőt, holnap, egy hét múlva mit tudok hozzátenni a közösségem életéhez, hogy mindenki egy kicsit jobban érezze magát. Segítsük egymást, hogy mindenki megtalálja a helyét a közösségben, mert ha az egyén boldog, akkor halad előre a település is, ha nem, csak toporgunk egy helyben.

Miniatűr történelem - ólomkatona-kiállítás. Második kökösi csata - 1849. július 2.  Fotó: Csedő Attila

Szerencsés egybeesés, hiszen eszerint te, amikor a közösségért teszel valamit, akkor töltődsz. Talán sokan épp ezeken a játékokon keresztül találták meg a helyüket az életben.

– Lehet. Sokan elmentek, ez nem baj, csak az zavar, ha hazajönnek, és észrevétlen megjárják magukat, nem hagynak nyomot maguk után. Legalább annyit, hogy megkeressék az embereket, megkérdezzék, hogy onnan, ahol vannak, mit tudnának hazahozni. Mindenkinek megvan a maga feladata, de az nagyon rosszul tud esni, ha a pálya széléről beszólnak. Jó szavakat, ötleteket, biztatást várok, várunk inkább.

Erdővidék Múzeumában az újraindulás óta dolgozol, és sikerült megtölteni élettel, nem maradt puszta tárgyak lerakata. Ez hogy sikerült?

– A művelődési házból majdnem egy időben jöttünk el Demeter Zoltánnal. Ő is több mindent kipróbált azóta, most is olyan helyen dolgozik, ahol a közművelődés nem feltétlenül tartozik a feladatok közé, de lévén egyesületi tag és elhivatott közművelő továbbra is sok esetben dolgozunk együtt. Demeter Lászlóval pedig egy esztendőt a művházban és több esztendeje az egyesületben is együtt tevékenykedünk. Vele a múzeumban folytattuk, amit... abba sem hagytunk. Olyan kicsi a múzeum, alig van kiállítóterünk, feláldoztuk a középső termet, ahol időszakos kiállításokat rendezünk, ott zajlanak a tevékenységek, az önképzőkör. Nagyon szerettem volna a múzeumpedagógiát, ezért aztán kitaláltam, hogy havonta egyszer legyen kalendárium, amiből együtműködők által végül három lett. Jeles napos, környezetünk-életünk és most indul a fürkésző sorozat egy, az őszi égbolton való barangolással. Úgy szeretném, hogy a szülők, nagyszülők, fiatalok, gyermekek megfogják egymás kezét, és együtt jöjjenek. Ez a foglalkozássorozat kortalanoknak van kitalálva. Játszásra és komolykodásra egyaránt.

A gólyák életét is évek óta dokumentálod. 

– A művelődési ház tetején laknak, az én ablakom épp oda néz. Hiába mennek el decemberig, önkéntelenül is folyton odafordulok. Aztán jönnek a cinegék, akkor őket figyelem. Hihetetlen, hogy a madárvilág miket tud, mi minden van belé kódolva. Szívesen foglalkoznék velük és a növényekkel is. Annyira természetesnek vesszük, hogy itt vannak, holott egyáltalán nem az. Erre folyamatosan fel kell hívni az emberek figyelmét. Ezért is igyekszem legalább a fényképezőgéppel a figyelmet a természetre összpontosítani.

Segít téged a hited? Érzed, hogy neked ez elrendelt feladatod?

– A hitemet otthonról kaptam, de nap mint nap megtapasztalom, hogy van elrendelés, mindenkinek megvan a helye, a feladata, csak nem mindig ismerjük fel. Nehéz az út a felismerésig. Sokat edzettem, hogy a tudatomat az odafigyelésre használjam, éljek a lehetőségekkel. Nem könnyű, mert sok minden eltántorít, ha nem vagy elég figyelmes. Nehéz, mert nincs elég antennánk. Ezzel a nagy fejlődéssel is tudnánk valamit kezdeni, ha néha valaki meghúzná a gyeplőt, hogy most megállsz, szétnézel, tapasztalsz. Ne az legyen, hogy semmire sincs időnk. Én ettől félek, hogy elrohanunk valami mellett.

Baróti gólyacsalád. Edit 2006-tól figyeli őket. Abosa és Bajka fiókái mind az Éhescsőr nevet kapják, kivétel a legkisebb, az mindig Pöttöm.   Fotó: Hoffmann Edit

Van-e bakancslistád? Mit szeretnél a múzeumnak, és mit magadnak? 

– Egy kézművesműhelyt a múzeumba. Ez a nagy álmom, épp azért, mert ott életet lehetne tanítani. A közös munka tudja igazán az embereket összehozni. Valamint egy igazi raktárt. Egy igazit, amit bemutatótérként is lehet használni.

A közösségkovácsolás a cél?

– Ez a rögeszmém: kicsi közösségeknek kell kialakulniuk ahhoz, hogy együtt tudjanak cselekedni a településért, ahol élnek. Amíg ez nem történik meg, mindenki magába roskadva ül otthon, és szomorkodik, hogy ez a település nem fejlődik, ami nem vezet sehova. 

A saját bakancslistádról még mindig nem beszéltél.

– Szeretnék egy fazekasműhelyt, hogy lehetőséget tudjak biztosítani az alkotásra.

Hogy érezted: előny vagy hátrány, hogy nőként kell például művelődésszervezőként mozgósítanod?

– Tréfából szoktam mondani, hogy én nem állok ki, mert fehérnépre úgysem figyelnek oda, de soha nem éreztem semmilyen megkülönböztetést. Vallom, hogy a bátorságot az élethez, a kiállást a férfiaktól lehet tanulni, a nők engedékenyebbek, inkább hajlanak a kompromisszumra.  

Szeretsz öltözködni, főzni, a sztereotípia szerinti női dolgokat végezni?

– Szívesen főzök, kísérletezem a konyhában. Valamikor az alaprecepteket megtanultam, de ma már nem követem. Úgyis a fűszerek adják meg az étel lelkét, azokkal szeretek játszani. Öltözködni nem szeretek, de ha már csak fel kell öltözni, akkor jöjjenek a kényelmes darabok, a természetes anyagok! Kiegészítőket is bőrből, kőből és fából.

 A múzeum tavacskájának lakói, Tekiék - Fotó: Csedő Attila

Mi okoz örömet?

– Imádok utazni. Régebben többet éltem a lehetőséggel. Imádok természetet járni, de mostanában kevesebbet, mert a természetjárás ma veszélyes egyedül. Nincs autóm, így nehezebben szánom el magam, és különben sem lenne okos dolog, mert minden öt kilométer után megállnék és körülnéznék. Első perctől járok a Kolozsvári Magyar Napokra, ott mindig feltöltődöm. Biztatok mindenkit, hogy egyszer próbálja ki. Na igen, és a barátaim, akikért megéri itt élni.