Kádár Annamária: a Nap felé forogva élek

Annak ellenére, hogy rendkívül elfoglalt, hiszen az otthoni és a pszichológusi teendői mellett, tanárként, rádiós és tévés műsorvezetőként napi szintű feladatai vannak, illetve a többi között előadói és tréneri felkéréseknek tesz eleget, közben egy helyi egyesület önkéntese, mégis pontos és követhető időbeosztást vezet. Csak így képzelhető el , hogy ebben az állandó pörgésben nem csapnak össze a hullámok a feje fölött. Életörömmel éli mindennapjait, és talán ez a titka annak, hogy Kádár Annamáriát szinte mindig vidámnak, életerősnek látjuk, rengeteg élménnyel és pozitív kisugárzással felvértezve.

Elégedett vagy-e azzal, ahogyan a teendőidet irányítani tudod? Anyaként, feleségként, pedagógusként és a különböző szakmai körökben egyszerre kell helytállnod…

Valójában én  ilyen mozgalmas személyiség vagyok. Lételemem, hogy pörögjenek körülöttem az események, emberek, történetek, kihívások vegyenek körül. Viszont az időbeosztásomon csak az évek során sikerült csiszolni, többnyire saját időmenedzsment- óráimon, amelyeken eleinte én is tanulóként voltam jelen. Míg a kezdetekben csupán fejben próbáltam megjegyezni a feladataim, ma már határidőnaplót vezetek. Időt szentelek a tervezésre. Közben ahhoz, hogy elég időt tudjak Lilla lányommal tölteni, az éjszakai órákból szoktam elvenni az egyéb teendők teljesítésére.

Ilyen körülmények között mikor jut idő a pihenésre?

A tervezésnek egyik nagy előnye számomra az, hogy váltani tudják egymást a pörgős és a lazulós időszakok. Megelőzés szempontjából beiktatok mostanában egy-egy pizsama-napot, vagy egy rázósabb időszak után egy-egy nap vagy egy hét kikapcsolódást, mert tisztában vagyok azzal, hogy hosszútávon ezt így, büntetlenül nem lehet csinálni. Igyekszem odafigyelni a testem jelzéseire. Mivel a hangommal, a beszéddel is dolgozom, ezért, ha egy kicsit köszörül a torkom, azt jelenti, hogy meg kell álljak. Lazítani. Persze, nincs mindig lehetőség egy egész napot pihenni, de olyankor egy nyugodt fürdőzés, olvasás vagy kutyasétáltatás is segít.

 

Melyek egy átlagos napod elmaradhatatlan programpontjai?

A reggel elmaradhatatlan eleme a kávézás. Enélkül nem tudok létezni. Nekem nagyon fontos a lassú ébredés. Inkább felhúzom az órát ébredés előtt egy órával, hogy legyen időm nyújtózkodni, átgondolni a napot. Nekem az soha nem működött, hogy kipattanok az ágyból, percek alatt elkészülök, és kiszaladok a házból. Extrém esetekben erre is képes vagyok, de sokkal inkább az a jellemző, hogy lassan ébredek. Így teljesen másként indul a napom. Aztán következnek a Lilla körüli dolgok, az etetés, tisztába tevés és játszás. Azt is mondhatom, hogy a délelőttök általában strukturálatlan idővel telnek el, délutánra felpörögnek az események, következnek az egyetemi és a sajtós munkával járó teendők. Bevallom, hogy a könyveket – főleg a Mesepszichológia második részét – éjjel írtam. Egyébként semmilyen munka nem élvezhet prioritást az esti rítussal szemben, amelyet a lányunkkal közösen töltünk. Az esti rituálé része a mese: Lillának visszamesélem a napját, elnézzük kedvenc könyveit, és azokról beszélgetünk.

 

De Lilla érkezésével sem húztátok be a kéziféket, hanem vele együtt veszel részt számtalan eseményen, kiszállásokra közösen megy a család.

Őszintén, nem ilyennek képzeltem az első időszakot, a lányom első életéveit. Arra számítottam, hogy nekem is lesz két év szabadságom, amelyen csak a gyermekneveléssel foglalkozhatom. De másként alakultak a dolgok. Másfél évvel ezelőtt, a Lilla érkezésével párhuzamosan született meg a Mesepszichológia, amit számos könyvbemutató követett, amit össze kellett egyeztetni az itthoni kötelezettségekkel, a munkahelyemmel. Látva azt, hogy Lilla mennyire jó temperamentumú gyerek, jól bírja az utazást, és hamar egymásra hangolódtunk mindhárman, úgy döntöttünk, magunkkal visszük őt is ezekre. Felváltva szoktunk pihenni, utazás alatt mi,  a lányok, a hátsó ülésen mondókázunk, énekelünk, alszunk, miközben a férjem a vezetésre összpontosít. Az előadásaim alatt a férjem kikapcsolódási ideje zajlik, amikor általában a lányunkkal játszóterezik, aztán jön a mi közös időnk is. Ha belegondolok, nekem is részem van egyféle szabadságban, csak más helyen és időben tudjuk ezt megvalósítani a gyerekünkkel.

 

Ez tehát nem egy egyszemélyes történet…

A férjem idéntől a mi családi vállalkozásunknál dolgozik, tehát feladta a munkahelyét, és együtt megyünk a külföldi előadásokra. Nagyon nagy segítség nekem, hogy ő itt van a környezetünkben. Egyébként első perctől, már az egyetemista évek után támogatott és biztatott, hiszen én még az egyetem után kerek tíz évet tanultam tovább. Szinte tizennégy évig egyféle távkapcsolatban éltünk, mivel hetente kellett Kolozsvárra vagy Budapestre utaznom, egyrészt a doktori, másrészt a munka- és szervezetpszichológusi, illetve a terápiás képzések miatt. Közben házépítésbe kezdtünk, de ezzel párhuzamosan a tandíjamat is fizetnünk kellett. Mindeközben ő volt a háttérország nekem. Nagyon jól működött  nálunk, hogy nem szabtuk meg, melyek a nő és a férfi feladatai, hanem ha kell, ő is mosogat, takarít vagy Lillázik.  Számtalan feladat megoszlik köztünk, akár a gyereknevelés terén is. Baba-mama klubba is ő jár Lillával: az anyukák és az én férjem. Büszke vagyok rá, hiszen olyan férfi van mellettem, akinek nem derogáló a házimunkákban, a gyermeknevelésben is intenzíven részt venni.

 

Értek-e rosszalló megjegyzések a gyerekvállalással kapcsolatban

Nehéz volt a környezet érzéketlenségével szembenézni. A „jaj, még nincs gyereketek?” vagy „mikor lesz már gyereketek?” típusú kérdések sokszor kellemetlenül érintettek. Hihetetlen, hogy amikor valaki tudja, ez a kérdés nehéz számodra, mégis van benne akkora empátiahiány, hogy minden alkalommal érzéketlenül rátapint a témára. Olyan volt, mintha ez lett volna a „fogás” rajtam, minden sikerült, de ez nem! Az bántott a legjobban, amikor a távolabbi családtagok vágták a fejemhez, hogy „nem csípett még meg a méhecske”, illetve, hogy „karrierista vagy, ezért nem akarsz gyereket”, valamint hogy szakemberként nincs jogom gyermeknevelési kérdésekről beszélni, ameddig nincs gyermekem. Ezt ráadásul egy pedagógus mondta. Addig volt nehéz, ameddig meg tudtam húzni a határokat, és magamban is elengedtem a harcot az ilyen típusú véleményekkel kapcsolatban. Az én asszertivitásomon múlt, hogy egyszer csak felálltam, és kijelentettem, engem ez bánt. Hosszú időbe telt, ameddig ezek a megjegyzések már nem érdekeltek.

 

A gyerekvállalást nem épp így terveztétek. Milyen lelki folyamatok előzték meg az örökbefogadást?

Nem volt ez egyszerű történet. Egy gyászfolyamat része volt az, hogy nem lehetett gyerekünk. Sokáig bennem élt a kérdés, hogy miért pont én, aki gyerekekkel foglalkozom, a gyereklélektant tanítom, jövendőbeli pedagógusokat képzek, vagyok ilyen helyzetben. Ez a folyamat sok mindenre megtanított: a türelmen és a várakozáson túl arra, hogy a dolgok előbb-utóbb megérkeznek, és a csoda nem feltétlenül rendelésre csöppen be az életünkbe. Lilla tényleg az a gyerek, akit megálmodtunk, csak más formában érkezett meg hozzánk.

 

Hogyan merült fel az örökbefogadás gondolata?

Bennem nagyon rég megvolt ez a döntés, a férjemben csak később. Ő sokáig idegenkedett ettől, hiszen benne is felmerültek a klasszikus kérdések, hogy nem vér szerinti gyerekről van szó, hogyan fogja tudni kezelni ezt a helyzetet. Végül is az élet hozta meg ennek a döntésnek a módját: az örökbefogadás nem a fejünkben dőlt el, hanem a szívünkben. Nehéz eseménysorozat előzte meg: arra az időszakra időzítettük, hogy orvosi segítséget kérünk a gyerekvállalásban, közben meg a férjem elvesztette a szüleit. A beültetés sikeres volt, a két haláleset közötti időszakban azonban, a stressz és a váratlan életkrízisek hatására, elvesztettem a terhességet. Azon a nyáron volt életünk legnagyobb válsága. Saját veszteségeim miatt nem tudtam támogatni a férjemet, ő meg szerettei elvesztése miatt nem tudott támogatni engem. Ezt a verem mélyén levő állapotot akkor tapasztaltam meg először. Akkor engedtem meg először magamnak, hogy gyenge legyek, kétségbeessem, kiengedjem a kontrollt a kezemből. Akkor fogalmazódott meg bennem az, hogy legyen meg a TE akaratod.

 

Minek a hatására tudtál ebből az állapotból ismét felállni?

Ez is egy hosszú folyamat árán történt meg. Abban az időszakban itthon volt az Amerikában élő barátnőm, akivel együtt töltöttük az időt. A jelenléte mindenképp segített, ugyanott folytattuk a beszélgetést, ahol évekkel azelőtt. Illetve van egy olyan érzés, ami egyszer csak magától megszületik egy veszteség után (nagyon sok kliensem is mesélt erről): a kegyelmi állapot. Ezt nem lehet feltétlenül szavakkal megfogalmazni, de valójában az történik, hogy átfordul a történet. Igazából én soha nem tudtam beletörődni a gyerek nélküli létbe, mert éreztem belül, hogy az én életemben egyszer biztosan érkezni fog egy gyerek. Bizonyítani ezt nyilván nem lehetett, de tudtam – ahogy Hamvas Béla is mondja –, hogy „a krízis vége a katarzis.” És valóban átfordult a történet, hiszen 2013. szeptember végén, a Népmese Napján, már itt volt Lilla az életünkben.

 

Hosszú évekig készültetek erre a találkozásra. Értek-e meglepetések?

Igazából az volt a meglepetés számunkra, hogy ennyire magától működik minden a gyerekrendezés, -nevelés terén: pillanatok alatt megtörtént az egymásra hangolódás, mintha Lilla mindig is az életünk része lett volna. Szerencsénk is volt azzal, hogy kiegyensúlyozott, mosolygós baba. Talán az egyedüli dolog, amire nehézségként tekintek vissza, az volt, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a gyerekápolással és –rendezéssel kapcsolatos tartozékoknak. Közben rájöttem, hogy mennyire lényegtelenek ezek a kütyük, az, hogy a pelenkázón vagy a kanapén teszem-e tisztába a gyereket. Ennél sokkal fontosabb a jelenlétünk, a gyerekneveléshez elsősorban ez kell. Az én szemszögemből előny volt az, hogy mivel a negyvenhez közeledve nem tartozom a fiatal édesanyák közé, nagyobb magabiztossággal kezeltem ezeket a helyzeteket: nem merült fel bennem az az aggodalom, hogy vajon mit ronthatok el.

 

Az elmélet mellett a gyakorlat sem elhanyagolandó. Tanítóképzőt végezve, diákok között és több mint tíz keresztgyerekkel némi tapasztalatod volt azért a nevelés terén.

Persze segítségemre voltak a fejlődéslélektani és a kötődéselméleti ismeretek, hiszen eleve ezt tanítom évek óta az egyetemen. Közben pszichológusként több esettel volt alkalmam szembesülni, nagyon sok gyerekcsoportot vezettem. Mindig is sok gyerek vett körül, Lilla érkezése előtt már sok keresztgyerekünk volt. Úgy gondolom, hogy soha nem is veszítettem el a spontán, kreatív, belső gyermeki énem, a „csodagyermeket”. Aki tud nevetni, örülni, időnként hülyeségeket is csinálni. Ez a legfontosabb gyakorlati tapasztalat az életemben.

 

Hogy lehet ellátni a keresztszülői feladatokat ennyi gyerek esetében?

A külföldön élő keresztgyerekekkel évente csupán alig néhányszor találkozunk, de vannak többen a környezetünkben is. Természetesen mi nem azok a keresztszülők vagyunk, akik minden percüket a megkeresztelt gyerekeikkel töltik, de ha találkozunk, akkor intenzíven vagyunk jelen az életükben. Időnként a születésnapokat kis fáziskéséssel szoktuk megünnepelni, amikor a különböző programokat sikerül összeegyeztetni. A legnagyobb bók, amit az egyik tizenéves keresztlányunktól hallottam, az volt, hogy miközben chatelő barátja uncsinak nevezte a keresztszülős programot, a lány azt válaszolta: „te még nem ismered a keresztszüleimet!”.

 

Ezek szerint vagány keresztszülők vagytok, és az anya-apa szerepeket is akadálymentesen veszitek. Kiteljesedett a családi kör?

Lilla érkezése előtt sem feltétlenül azt éreztük, hogy a gyerek mindenképpen kell ahhoz, hogy mi teljesek legyünk. Teljesek voltunk akár úgy is, ketten. Nagyon jó érzés volt azt hallani a férjemtől, hogy ő akár el tudná képzelni azt, hogy mi ketten is megélünk. Ebben én sem kételkedtem, hogy ne lenne jó kettesben leélni az életet, de lehet még jobb. Mint ahogy a mesében, nincs olyan, hogy jobb ne volna! Azt szerettem volna, hogy a szeretetet és gondoskodást még valakinek átadjam az életemben. Itt a másféle kapcsolatra, szeretetre gondolok, mint ami egy társhoz köt. Ott vannak például a kutyáink, akiket szintén családtagként kezeltünk: Panni tizenöt éven keresztül a mi szőrös gyerekünk volt.

 

Hogyan reagáltak a vizslák, Panni és a kölyke, Zsuzsi a Lilla érkezésére?

Sokszor megfordult a fejemben az a gondolat, vajon hogy fogom tudni elengedni Pannit. Anyósomék halála után ő is nagyon beteg lett, és emlékszem, a küszöbön feküdt, amikor odamentem hozzá és sírtam: Panni, ezen az udvaron nem halhat meg most senki – mondtam neki. Nem voltam arra felkészülve, hogy őt is elengedjem abban az időszakban, bár erre nem is lehet igazán készülni. Súlyos egészségi állapota ellenére, Panni megvárta Lilla érkezését. Aztán decemberben, a Lilla keresztelője előtt temettük el, szimbolikusan átadta a helyét az új családtagnak. Panni különben érdeklődéssel fordult a lányunk felé, a nyolcéves Zsuzsi kutyát inkább az viselte meg, hogy anyja a betegsége miatt ugyan, de bent lehetett az utolsó időszakban a házban, vagyis kiváltságos helyzetbe kerülhetett. Ő jóval tartózkodóbb volt Lillával kapcsolatban. Fél év kellett ahhoz, hogy engedje magát megszelídíteni.

 

A véletlen műve, hogy a kutyák is nőstények, illetve a sors is lányt rendelt otthonotokba?

Panni távozása óta már van egy fiú vizslánk is, Bátor, Lilla a szülinapjára kapta (nevet). Különben férjem fiúgyerekre vágyott, én viszont mindig lányos anyának álmodtam magam. Terveztem, hogy ha majd kislányom lesz, hogyan fogom öltöztetni, fésülgetni, milyen anya-lánya programjaink lesznek. Ez a kép nagyon élénken élt bennem, már gyerekkorom óta, szívem mélyén tudtam, hogy az első gyerekem lány lesz. Jó érzés látni azt, hogy egy lány mennyire az ujja köré tudja csavarni az apját, azt a férfit, aki például a kutyáknak szigorú szabályokat állított fel. Lilla minden tekintetben meghódította az apját. Most már a férjem az, aki kijelentette, szeretné, ha a második gyerekünk is lány lenne.

 

És tervezitek?

Nem érzem ezt kényszernek, de fontosnak tartom, hogy legyen testvére Lillának. Ennek időpontját nem feltétlenül mi döntjük el. Hagyjuk, hogy kialakuljon magától….

 

A családi élet mellett a karriered tekintetében is a teljesség határát súrolod? Mik a további terveid?

A beszélgetés folytatását a Nőileg júniusi számában olvashatják.