Kedves Frida!*

Ha még nem ismernél, én vagyok az a romániai nő, aki a te életed éli. A különbségek elenyészőek. Mielőtt felháborodnál, tudd, hogy én is dühös vagyok kicsit, hogy is gondoltad, hogy előttem leéled a saját életemet, aztán a tiédnek kiáltod azt ki? Mindegy is, történt, ami történt, ne gabalyodjunk bele a részletekbe. A lényeg, hogy tudom, mit jelent. Tudom, mennyire egyedül vagy, miközben kedves jó barátok, odaadó család sertepertél körülötted.

A szenvedésben egyedül vagyunk, nem csak te és nem csak én, mindenki ezen a földön. Neked a lábad fáj, nekem a karom, a hátunk sokszor, és, gondolom, egy idő után már te sem számoltad, hogy hányadik műtétet élted túl. Már én sem számolom, pedig kérdezik, ezért mégiscsak ki kellene találnom egy kézzelfogható választ, egy számot, amit ha bemondok, utána csend lesz, és nem lesz több kérdés. Valami szép számot kellene kitalálni, neked mi a kedvenced?

Üdvözlöm Diegót. Jól csinálja. Amikor megmutattad neki a heged, és ő tökéletességnek látta, tudom, hogy olyan mélyre hasított a lelkedbe a szerelem, ami ritka ajándék az élettől. Nem azért, mert ő az egyetlen, aki szereti a műtéteid nyomát, hanem azért, mert ő az első, aki képes belefeledkezni a tested szegleteibe, téged lát elsőként teljesnek, tested-lelked-eszed tökéletes hármasságában. Magad előtt is elsőként. Ő nyitotta ki a kaput, hogy megértsd, hogy az összerakott, szétszedett, visszafoltozott porhüvelyed még mindig szám nélküli sok szépet ad a világnak. És a világban te magad is benne vagy.

Frida, tudom, hogy mennyire akartál gyereket. Halott élet élő koporsójának lenni nem lehet felemelő érzés. Én vagyok életadó is, és sírtam már koporsóként is.

Mindkettő tud fájni, nagyon, feldolgozhatatlanul. De mindkettő mögött ott van a legbiztosabb érzés, hogy van, létezik és lüktet egy valami sokkal nagyobb erő bennem, körülöttem, a világban, akinél az idő összemosódik, és a jelen állapot jövőbe mutat és értelmet kap. A gyerekeim miatt vagyok még én, a 22-es csapdájába szorítanak (te még nem ismered ezt a kifejezést, halálod után adták ki a könyvet): tőlük kapok erőt, hogy továbbmenjek, de azért megyek tovább, hogy mellettük lehessek anyaként. Gyakran szorul a torkomba a saját hiányérzetem okozta frusztráció, hogy nem vagyok elég, hogy nem vagyok jó, és hogy nagyon sokszor épp a gyerekek vigyáznak rám. Nincs ez rendben így. Igazságtalanság anyaként gyereked gondoskodására szorulni.

Szeretem, ahogy a szexet élted, ahogy a tested ebben a mindig új és új helyzetben kereste a fájdalom helyét, azt, ahol a határ közte és a gyönyör közt egy képlékeny és átjárható egyesülés tud lenni. Szeretem, ahogy sosem születtél újjá, de megtaláltad a továbblépés útját, saját életedet művészetté formáltad, és nyomorúságodat kifogyhatatlan kúttá ástad, amelyből színek és érzelmek vizét festetted a lenszagú vászonra.

Maradok tisztelettel irántad, és tisztelettel magam iránt is: 

Dóra**

*Frida Kahlo (1907–1954) mexikói festőművész, aki villamosbalesetből gyógyult, művészete a testi és lelki fájdalmakat jeleníti meg. 

**Aczél Dóra romániai blogger, író, aki daganatos betegségéből felépülve később Fájdallam címmel (Koinónia, 2016) könyvet írt.

Kiemelt kép: Shutterstock

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. szeptemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>