Kései ajándék

Tavasz volt, egy lazulós, meleg sugarú péntek, amikor beköltözött lelkébe a Halál. Az apa kilépett az ajtón, és átadta a kilincset neki. A Halál nem kilincselt, betörte az ajtót, hirtelen jött, nagy erőkkel, felkészületlenül rohanta le a kislány lelkét, elfoglalta a legszebb szobát. 

Hirdetés

Kerek kis világának rendíthetetlennek hitt tartóoszlopait derékba törte, beomlott a belső ég, fagyottan hulltak le a csillagok, mint dércsípte fák levelei ősszel. Az életet, derűt sugárzó Nap hirtelen kihűlt, elsötétült, a pillangó megfagyott röptében. Az eddig gondtalan léptei alatt elterülő, simogató biztonságszőnyeget kirántotta talpa alól, és a kislány zuhant, zuhant a fájdalom feneketlen kútjában, aminek, úgy tűnt, nincs is alja, vége.

Új tavasz kezdődött, Nap nélkül, talaj nélkül, fagyban, fájdalomban.

És ezután a kislány és a Halál mindenhová együtt jártak. Szoros volt a kapcsolatuk, és nem kölcsönös. A kislány szabadulni akart, menekült volna tőle zajba, zsúfoltságba, színekbe, játékba, de nem, ő nem engedte, vasmarokra fogta dermesztő kezével, a sarkában lihegett az iskolában, a szülinapi bulikon, a táborozáskor. Ellopta ajkáról a mosolyt, lefagyasztotta az induló nevetést, befogta fülét, lefogta szemét az iskolában is, odaláncolta lábát a padhoz, a szünetekben az osztálytársak vidám nevetgéléseiből kizárta. Foglyul ejtette, és várt, hogy átadhassa a kislánynak, amit hozott, mert hozott neki valamit, valami fájdalmasan szépet.

Teltek a hetek, hónapok és évek. Ez a hívatlan vendég, aki hajdanán nagy erőkkel jött és vitt gyermekkort, biztonságot, gondtalanságot, aki zsarnokként leigázta a kislány lelkét, az évek múltával szintén elerőtlenedett, kicsit halkabb lett, már nem szorította vasmarokra a lány szívét, eloldotta a rabláncot, elengedte a kezét, engedte a nevetést kibuggyanni, a táncot szétáradni a lány testében, visszavonult a hetvenhetedik szobába, mert tudta, eljött az idő, hogy átadja neki, amit hozott, a szépet, mert most már fogadni tudja.

A lány is érezte, hogy megszűnt a rabság, évről évre melegedik a tavasz, és ezek a tavaszok érdekes módon teljesebb, intenzívebb tavaszok voltak, mint azelőtt. Találkozásai, együttlétei, ölelései, könnyei és csókjai, minden élménye erőteljesebb volt, apróságok nagy jelentőségekre tettek szert, a meghatottságtól túlcsordulva merült el egy-egy pillanatban. Az élet olyan árnyalatait fedte fel, amelyek létezését nem is sejtette. Érzékenysége miatt láthatatlan világok kapui nyíltak ki, felbecsülhetetlen értéke lett a jelentéktelennek.

Megértette, hogy minden pillanat törékeny. Egyszeri, visszahozhatatlan és végtelenül törékeny, mint az a tavaszi napsugár. Hogy a múlt egyre inkább álom, a holnap pedig még nincs. Hogy aki ma ölel, ma simogat, ma csókol, az csak ma teheti.

Őszök jönnek, tavaszok mennek, barátságuk szoros már, és kölcsönös.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016 novemberi lapszámában jelent meg.