Kincsek a szórványban

Egy székelyföldi lány színmagyar környezetből került az ország északi-nyugati csücskébe, ahol a dicső múlt után – sajnos – elhalóban van a magyar szó… Kirsch Emese itt lett anya, és úgy döntött, hogy a vágyakozás helyett olyan otthonos környezetet teremt magának és kislányának, amely nem nélkülözi a társaságot, a magyar népdalt és a mondókát sem. Elmesélte nekünk a Máramarosszigeti baba-mama klub egyéves, és igencsak példaértékű történetét, hiszen azóta – éppen az Emese kezdeményezésének hatására – Nagybányán is indult „mondókázó”.

Hirdetés

2013 nyarán költöztem Székelyudvarhelyről Máramarosszigetre. Nem sokat tudtam erről a helyről, kb. annyit, amennyit bárki, ha rákeres az interneten. Akkor csak a munka kötött ehhez a vidékhez, ma már a család is. Az elmúlt két és fél évben azt tapasztaltam meg, hogy ez a hely egyike Erdély azon településeinek, amelyről sokkal kevesebbet tudnak a magyarok úgy általában, mint amennyit megérdemelne. A Tisza-parti város impozáns, „magyarvilágban” épült templomai, polgárházai és hivatali épületei ma is szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak, de mondanom sem kell, hogy az épületek többsége vagy magánkézben van, vagy az önkormányzat tulajdona. Egy csupán 15 százalékban magyarok lakta városban, aligha őrzik a magyar vonatkozású épületek múltját. Szerencsére néprajzkutatók és történészek egyaránt papírra vetették a „dicső történelmet”. A 2011-es népszámlálási adatok szerint mintegy 37 ezren lakják a várost, ebből akkor már csak 6 ezren vallották magukat magyarnak. A történelmi Máramaros, avagy Máramaros vármegye székhelye volt egykoron Máramarossziget. A második világháborút követően úgy húzták meg a határokat, hogy a tiszántúliak azóta is Ukrajnához tartoznak. A mostani Máramaros megye székhelye Nagybánya lett, így Sziget ma már mint egyszerű közúti határátkelőhely – de azért még municípium – szerepel a szakirodalomban. Ha a földrajzi behatárolás humorosabb válfaját választjuk, akkor azt mondjuk, hogy ez az a hely, ahol Románia térképét a szögre akasztják.

Én és Veronika az egyéves Szigeti baba-mama klub “ünnepségén”. Fotó: Kirsch Norbert

A babák és mamák találkozása

Ha egyszer gyermekem lesz, a tőlem telhető legszebbre és legjobbra akarom megtanítani. Közhelyes, hisz minden szülő ezt akarja, de be kell vallanom őszintén, gyermekem születése előtt még nem tudtam pontosan, hogy mi is lehet az a szép, s az a jó. Aztán a határidő, vagyis a kislányom világrajötte, gyorsan keretek közé szorította az elképzeléseimet. Amikor a gondozási és nevelési szakkönyvek átalussza az egész éjszakát témájú fejezeteinél elakadtam és rájöttem, hogy az én gyermekem alvási szokásairól még nem született szakvélemény, akkor csak elénekeltem neki: „Én az éjjel nem aludtam egy órát…” Nem tudom, hogy honnan emlékeztem erre a népdalra, de hamar bebizonyosodott, hogy ez a dallamvilág nagyon tetszik neki is, nekem is, így gyorsabban egymásra hangolódunk a nap bármelyik szakaszában. Márcsak az „Apa dolgozik és egyedül vagyunk” című fejezeten kellett átlépnünk. Egyéves máramarosszigeti tartózkodás után – mivel a munkám miatt korábban gyakran Nagybányára vagy Szatmárnémetibe kellett utaznom – még mindig idegen volt a város, de főleg olyan ismerőseim nem voltak, akikkel kisgyemekes anyaként eszmecserét folytathattam volna. Irigykedve nézegettem a neten, hogy Erdély-szerte baba-mama foglalkozásoktól hangosak a magyarlakta városok, itt viszont még román foglalkozás sincs. Alig múlt három hónapos a kislányom, amikor elhatároztam, hogy valamiféleképpen összehozom a magyar anyákat, hiszen itt is épp olyan nagy szükség van az ölbeli játékokra, mondókákra, mint a tömbmagyarság körében, vagy talán még nagyobb. Másfél hónap anyaggyűjtés, felkészülés és szórólapozás után, nagy izgalmak közepette megtartottuk az első foglalkozást. Négy édesanya hozta el gyermekét. Volt köztük, akit az utcán szólítottam le, és meséltem neki a terveimről, volt, aki a templomban vagy az iskolában értesült a Szigeti baba-mama klubról. Örültem is. Csalódott is voltam, hogy csak négy érdeklődő van, de közben nagyobb volt a kihívás, hogy akik eljöttek, azoknak azt adjam, amit ígértem. Az első alkalomra a férjem is elkísért, akinek sokat köszönhetek a klub megalapításában is. Túl a biztatáson, megszerezte nekünk a Szatmári Egyházmegyei Caritas helyi kirendeltségének a klubtermét, amit hétről-hétre ingyen használhatunk. Így teljesen bérmentes a baba-mama klubtagság. A férjem szerint már az első találkozáson elértem a kitűzött célom – ezt olvasta a tekintetekből –, én ezt később éreztem, amikor már hatan, nyolcan lettünk egy-egy foglalkozáson, és a mondókázáson túl is bőven volt beszélnivalónk az édesanyákkal.

Pillanatok a legelső Szigeti baba-mama klub foglalkozásából Fotó: Kirsch Norbert

Magyar szó és dallam a kicsik örömére

A Szigeti baba-mama klub is, mint minden hasonló foglalkozás, születéstől hároméves korig várja a gyerekeket és az anyukákat ölbeli játékra és foglalkozásra. Nagyon igyekeztem, hogy a gyerek és a háztartás mellett a lehető legszakszerűbben tanuljam ki a korai fejlesztés csínját-bínját, és azt gondolom, hogy a lehetőségekhez képest ez sikerült. Kiváló „alapanyag” a magyaroszági J. Kovács Judit drámapedagógus Kerekítő című könyvsorozata, de itt a szórványban, sok közismert magyar népdal, ha ismerik is valahonnan, nem része az emberek életének, amit mondjuk egy székelyföldi akaratlanul is megtanulhat. Előszeretettel alkalmazom a népdalokat, például a sétáltatókon, de egyéb mozgást is társíthatunk hozzájuk, így lesznek fejlesztő hatásúak ezen korosztály számára. Van a közeli rokonságban óvónő, az elején gyakran kikértem a véleményét. Baráti kapcsolatoknak köszönhetően, hasonló foglalkozást vezető személyekkel ismerkedtem össze, akiktől szintén útbaigazítást kaptam, hogy a lehető legjobb legyen, amit teszek. Szóval azt kell mondanom, hogy a kezdeti néhány mondókából mára egy csodálatos dolog kerekedett ki a Szigeti baba-mama klubból.

 

A nyári szünidőben a katolikus plébániakertben mondókáztunk. Fotó: Kirsch Norbert

Mondókákkal a beolvadás ellen

Alig hittem a szememnek, amikor a baba-mama klub meglalakulásának első évfordulóján összeszámoltam a mondókákat, dalokat. Több mint 150 rímes versike és ének boldog tulajdonosai vagyunk. Még mindig nem sokan, mert az egy év alatt összesen húsz édesanya hozta el gyermekét a klubba – ahogy mi mondjuk. Azt viszont nagyon remélem, hogy ebből a másfélszáz mondókából és dalból lesz néhány kedvenc, amit örökre magukkal visznek anyák és gyermekek. Örülök, hogy vannak olyan édesanyák, akik felismerték a magyar szó értékét ezen a vidéken, de azt kell mondanom, hogy sajnos kevesen, és egyre kevesebben. A máramarosszigeti magyarok beolvadása különösen szembetűnő nekem, aki egy teljesen magyar közegből érkeztem erre a vidékre. Ésszel felfoghatatlan és logikátlan is ez az egész folyamat, magyar érzelműként pedig elszorul a szívem, amikor azt látom, hogy egymás között is románul beszélnek, főként a magyar fiatalok. Nem tisztem, hogy beleszóljak mások életébe, de arra sem visz rá a lélek, hogy románul válaszoljak egy olyan kérdésre, amit egy magyar tesz fel nekem románul. Aprócska lépések ezek a megmaradásért, de jó észrevenni a reakciókat, hogy rögtön váltanak, és magyarul folytatódik a beszélgetés, mert miért is ne.

A nagybányai 10. Főtér Fesztiválon a Teleki Magyar Ház csapatával mondókáztunk. Fotó: Kirsch Norbert

Negatív példa is van, sajnos. Találkoztam olyan magyar édesanyával, akinek teljesen magyar felmenői vannak, a férjének szintúgy. Hangzatos magyar nevük van, de a magyar oktatásról hallani sem akarnak. Én a baba-mama klub mondókázásaira hívtam az édesanyát, alig egyéves gyermekével. A válasz az volt, hogy nem érdekli, ha magyarul van, mert úgyis román óvodába és iskolába megy majd a gyerek. Próbáltam rávezetni, hogy a mondókázásnak, bár magyarul zajlik, mozgás-, egyensúlyérzék-fejlesztő hatása is van. Jobb lehet tőle a ritmusérzéke a gyereknek, és nem utolsósorban szocializálódik, ami az óvodába járás kezdetét is megkönnyítheti, de hiába. Az volt a válasz, hogy Romániában románul kell tudni. Folytattam én is: ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy, és még számtalan megközelítésből, de azt mondta, siet, majd átgondolja. Valószínűleg azóta is csak gondolkodik, mert választ nem kaptam a következő találkozásunkkor sem.

 

“Megy a vonat, fut a vonat… ” kiváló lábtorna a kicsiknek.     Fotó: Kirsch Norbert

Az együttlét öröme

Tapasztalatom az, hogy aki esélyt adott a Szigeti baba-mama klubnak, azaz eljött egy foglalkozásra, az nem csalódott, hiszen hétről hétre újra eljön, hogy együtt mondókázzunk. A lovagoltatók közül már nagy kedvencek is vannak a gyerekek körében. Höcögtetők, sétáltatók, lógázók váltják egymást, és ma már a tenyeresdik, újszámolók is jól mennek a kis kezeken. Úgy gondolom, hogy a „tanulás” mellett jól szórakozunk, egészen családias a hangulat. Mivel kevesen vagyunk, mindenkire több idő jut, de ha például vakáció van az elemiseknek, akkor ők is elkísérhetik a kis tesót a klubba. Noha nem az ő korosztályuknak szól a foglalkozás, amikor ott vannak, több dalt éneklünk, vagy ők rajzolnivalót kapnak. A lényeg, hogy ne kelljen kihagyni egy alkalmat sem a mondókázásból amiatt, hogy nincs kire hagyni a nagyobb gyereket. A baba-mama klubtagság mondhatni  rövid időszak, hiszen a születéstől leggyakrabban kétéves korig tudnak ide járni, mivel az édesanyáknak itt is, mint mindenhol, a gyereknevelési szabadság lejártával vissza kell menniük dolgozni. Voltak olyan anyák és babák, akik csak néhány hónapig lehettek tagjai a klubnak, éppen emiatt. Nagyon hivatalosan klubnak nevezzük, és klubtagságról is beszélek, pedig tulajdonképpen nincs hivatalosan bejegyzett formája ennek az egésznek.

Anyák és gyermekek. Mondókázó pillanat, szintén az első szülinapon. Fotó. Kirsch Norbert

Folytatom, amíg lesz kinek

Volt már rá példa, hogy megkérdezték tőlem, ha nem kapok érte pénzt, ugyan miért olyan fontos nekem ez a klub? Honnan ez a kitartás, még akkor is, ha esetenként csak ketten, hárman vagyunk. Igazából ezen sosem gondolkodtam, mert ez a klub, míg kezdetben nagy kihívás volt számomra, ma már az életformám. Olyan, mint például a szabadidőnkben végzett sport vagy egyéb hobbi. A mondókázás évszaktól, napszaktól és kortól függetlenül is kiváló kedélyállapot-javító az egész családban, és nem utolsósorban olyan kincs, amit ha megfelelően ápolunk, senki nem vehet el tőlünk.

Amíg tart a gyereknevelési szabadságom, addig biztosan lesz klub minden héten, még a nyári vakációban is szoktunk találkozni. Ha tovább bővül a családom, akkor az újabb két év „okot” ad a mondókázásra, de nagyon is elképzelhető, hogy később is folytatom ezt az önkéntes tevékenységet. Egy feltétele van: legyen akinek.

 

Csoportkép a Szigeti baba-mama klub első szülinapján. Fotó: Kirsch Norbert