Kincses Réka: szükség van a nők dühére

Sokszínű, erős, határozott elképzelése van a világról. Bár véletlenül sodorta a szél a filmrendezés irányába, Kincses Réka mégis ebben a formában tudja leginkább kifejezni gondolatait, önmagát. Persze ír drámákat is, rendez színházban, tanít, sőt terápiás csoportot is vezet. A marosvásárhelyi születésű, Berlinben/Brandenburgban élő rendező hamarosan újabb játékfilmet forgat.

Az édesapjáról, Kincses Elődről szóló Balkán-bajnok című dokumentumfilmje révén robbant be az erdélyi köztudatba. A film nemcsak azért volt nagy hatással az itteni közönségre, mert egy igen fontos változást követő időszakot dolgoz fel, hanem azért is, mert nagyon személyes hangvételű lett, tele olyan gondolatokkal, amelyeket nem mer(t)ünk kimondani. Addig.

– Miért volt fontos számodra, hogy ezt a filmet elkészítsd?

– Az a téma, amit a Balkán-bajnokban feldolgozok, egyrészt a rendszerváltás, másrészt az apám, a családom története, nagyon erősen befolyásolta az életemet. Maga a rendszerváltás pedig befolyásolta mindenkinek az életét, aki a rendszerváltás előtt született, és azoknak is, akik utána, ezért belső szükségletet éreztem, hogy foglalkozzam vele. Akkor úgy éltem meg, hogy a Balkán-bajnoknak gyógyító hatása volt nemcsak itt, hanem Magyarországon, illetve a személyes közegemben is, mert egyszer csak elkezdtünk beszélni olyan dolgokról, amikről addig nem. Szerintem fontos, témától függetlenül is, hogy példát mutassunk arra, hogy bármiről lehet beszélni. Amíg nincs helye a konstruktív kritikának, amíg nem lehet a hibákról nyilvánosan beszélni, addig nem lesz gyökeres változás.

– A fiatalok körében sem észlelhető a mentalitásváltás?

– A dolgok kritikus szemlélete, a társadalom pozitív változásának lehetőségébe vetett hit tekintetében feltűnő változást nem látok. Az iskolarendszer sem változik igazán, a szülők tapasztalati világa meg a múlthoz, a diktatúrához kötődik. A kelet-európai országokban fontos emancipációs mozgalmak maradtak ki, a fejlődés néhány fokát átugrottuk, mert úgy alakult a történelem. Nem tudom, hogyan lehet ezt bepótolni, de azt tudom, hogy ezek nélkül az a fajta társadalom, amiről beszélünk, amire vágyunk, vagy amihez hasonlítjuk magunkat, abszolút nem tud működni.

– Ebben az évben játékfilm forgatására készülsz. Mit árulsz el róla?

– A Nyugat- és Kelet-Európa érintkezése, viszonya foglalkoztat, ez a kérdés számomra nagyon fontos, hiszen ebben élek, ez a két világ találkozik bennem nap mint nap. A film egy hatvan év fölötti nőről szól, aki nagyon erős, dühös és hangos, és talán épp ezért el tud érni olyan dolgokat, amik a mi kelet-európai provinciánkban lehetetlennek tűnnek, mert nem hiszünk a változás erejében és a pozitív fejlődésben sem. Zelma, a filmem főszereplője ösztönösen tudja, hogy egyetlen hatalom sem megingathatatlan, és végső soron minden lehetséges. Ez a kettő összekapcsolódik a filmben: egy dühös erdélyi nagymamáról fog szólni, akinek német unokája van.

Egyébként fontos számomra a női düh is mint téma. A düh, ahogy Jesper Juul, a híres dán családterapeuta mondja, egy diszkriminált érzelem. Már gyerekkorban azt tanuljuk, hogy bár minden érzelemnek helye van, a dühöt kontrollálni kell úgy, hogy semmilyen megnyilvánulási formája ne legyen. Az indulatnak pedig ugyanolyan funkcója van, mint minden más érzelemnek. A düh az az energia, ami átsegít akadályokon, ami segít előremenni, megküzdeni a nehézségekkel.

Mivel ez egy megbélyegzett érzelem, ezért szinte senki nem tudja, hogy milyen a jól integrált indulat, milyen az, ha valaki ezt az energiát használni tudja. Ugyanakkor a férfiaknak inkább szabad dühösnek, indulatosnak lenniük, mint a nőknek.

Én meg azt tapasztaltam, hogy az a nő, aki meg tudja őrizni a dühét, szinte mindegy, hogy hangos vagy nem hangos formában, fantasztikus dolgokat tud elérni.

Úgy gondolom, hogy ezt a világot, amiben a férfiak vezetik a háborúkat, a nők tudják megváltoztatni, persze nem egyedül, de utat mutatva. És ez nem megy erő nélkül. Az erő pedig szorosan össze van kötve a dühvel, az indulattal. Nagy baj az, hogy a kislányokat arra tanítjuk, hogy kedvesnek és simulékonynak kell lenni. A világnak szüksége van a nők dühére.

– Mindig is foglalkoztatott téged a férfiak és a nők közti viszony.

– Nagyon erős archetipikus minták szerint élünk, és ezeken változtatni nagyon nehéz. Talán volt matriarchátus is, aztán a patriarchátus hosszú évezredei következtek. Most a gyökeres változások korát éljük, a férfiak és a nők társadalmi helyét illetően is. Egy olyan társadalomba kellene eljutni, amelyben a női és férfi princípium, a férfi és a nő mint személy egyenrangú.

– Az anyaságnak milyen szerepe van a társadalomban?

– Ez egy nagyon sokrétű kérdés. Egyrészt próbálják támogatni az anyaságot, mivel sok európai országban csökken a népesség. Segítik az anyákat, így sokkal jobb dolguk van, mint régen. Ugyanakkor az anyaságra még mindig úgy tekint a társdalom és maguk az anyák is, mint ami a karrierrel vagy a munkával szemben álló dolog, miközben ez nem így van. Ez strukturális kérdés. Mondok példákat: ha elfogadott lenne, hogy a parlamentbe be lehessen vinni csecsemőket, hogy azok a képviselők, akik kismamák, a szünetekben szoptathassanak – ez mondjuk egy erős példa, de Dániában például így van –, akkor sokkal több olyan női politikus lehetne, akinek ugyanakkor gyereke is van.

A politika most férfivilág, a hatalmi struktúrák még mindig teljesen patriarchálisak. El sem tudjuk képzelni, milyen lenne egy olyan parlament, amiben óvoda van. Én forgattam úgy játékfilmet, hogy a főszereplőnek két hónapos babája volt, és mindig le kellett állni, amikor megéhezett a baba. A film leforgott, és kiderült, hogy az elképzelésekkel szemben egyáltalán nem jelentett ez problémát. A gyerekeket, az anyákat nem kizárni kellene, hanem beépíteni a rendszerbe. Megbeszélésre, sőt az egyetemre is többször vittem be kisgyereket, és a kollégáimat is erre biztatom, ha ez én projektemben dolgoznak. A legutóbbi gyártási meetingen a díszlettervező lány szoptatott és babát pelenkázott, miközben mindent sikerült megbeszélni. Időnként a producer is ringatta a gyereket, hogy haladjunk.

– A te életedben a nőiség, az anyaság milyen szerepet tölt be?

– Két gyerekem van, és nagyon szeretek anya lenni. Számomra nagyon nagy élmény, és borzasztó unalmas lenne az élet enélkül. Ha nem olyan későn kezdtem volna el, akkor lehet, hogy még bevállaltam volna egyet-kettőt.

– Hol érzed magad igazán otthon?

– Több helyen, itt Marosvásárhelyen, de Magyarországon is, valamint Berlin néhány kerületében, valamint a házban, ahol lakom.

– Színház vagy film?

– Mindkettő.

– Ha tehetnéd, nő lennél, vagy férfi?

– Nő.

– Miért?

– Mert most izgalmas nőnek lenni. A nőkre rengeteg feladat vár. Most a nők haladnak elöl a fejlődésben. És ez izgalmas. Ha a középkorban lennénk, akkor lehet, hogy szívesebben lettem volna férfi.

– Félsz a játékfilmtől?

– Remélem, hogy félek, mert ha nem, akkor nem lesz jó.

Fotó: Kilyén Zsolt  

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. májusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>