Kiss Bora: vágyom a színekre

Többen próbálták lebeszélni a színészi pályáról, de nem hagyta magát. Budapesti és marosvásárhelyi tanulmányait követően néhány évig a Csíki Játékszínnél dolgozott, 2014 óta pedig a vásárhelyi Tompa Miklós társulat tagja. A színpad mellett a zene, a festészet, az irodalom világa is vonzza. Az ember szinte nem is érti, hogy fér el ennyi tehetség és energia egy ilyen pici nőben.

Barátságos tetőtéri lakásukban fogad. A Nyugalomra terelődik a szó (a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Bartis Attila regényéből készült előadása – szerk. megj.), amelyért a színésznő idén megkapta a legjobb 35 év alatti színész díját a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján. Majd nyomban a legújabb szenvedélyéről mesél:

– Már vagy két éve jógázom, és idén eldöntöttem, hogy szeretnék felvételizni a Magyar Jóga Akadémiára. Nagyon hálás vagyok Keresztes Attilának (a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója – szerk. megj.), hogy elenged havonta egyszer egy hétvégére. Az utóbbi időben nagyon sok embernek vagyok hálás: a Jóga Akadémia Tanítóinak, egy barátomnak, aki mindig megszervezi nekem az utat Veszprémig, és a kedvesemnek...

 

– Az ott tanultak segítenek a színpadon is?

– Igen. Eddig is hasonlóképpen éltem, de most sokkal tudatosabban. Sokkal lelkiismeretesebb vagyok, nem szeretek visszapofázni. Ha a másik ordít, megpróbálok mosolyogni.

– A Rómeó és Júlia indította el a színház világa iránti vonzalmadat...

– Igen, Bocsárdi László Rómeó és Júliája. Tizedikes koromban láttam. Megnéztem vagy hússzor. Azt éreztem, hogy nekem oda fel kell menni, ott kell lenni, hogy nem értem, miért ülök... Rá egy fél évre mondtam a szüleimnek, hogy engem érdekel a színművészeti, és lehet, hogy azt szeretném csinálni. Zongorista voltam. Eleinte le akartak beszélni, nagynéném is, aki vásárhelyi, mondta, hogy az nem úgy megy. Ahhoz adottság, tehetség, minden kell, ugyanis addig soha nem hallottak semmit tőlem. Egyszer mondtam verset, azt is románul.

– Ilyenkor az emberben az is előjön, hogy csak azért is bizonyítson, nem?

– Persze, de most már kezdem ezeket nagyon elengedni. Aminek igazán jönnie kell, az úgyis úgy lesz. Nekem például mindig olyan furcsa egy szereplőválogatás során, hogy öt perc alatt kell valamit produkálnom, hogy én kelljek. Én Istennek, a szerelmemnek, a családomnak jól vagyok, a többi aztán vagy összejön, vagy nem. Mindig azt kapjuk, úgy érzem, amivel dolgoznunk kell.

– A szerepekkel is így vagy? Mindig elfogadod azt a szerepet, amit kaptál?

– Most már igen, tudatosan is törekszem erre. Volt olyan, hogy nem szerettem egy szerepet, és azt hittem, nem fogom tudni megcsinálni, de addig kerestem valamit benne, amíg sikerült. Úgy gondolom, a színész felelősséggel tartozik a nézőknek. Lehetek egy gonosz mostoha, de ha ott állok, akkor a valódi énem is ott van, és ha egy csomó jó dolog van a lelkemben, függetlenül attól, hogy mit mondok, a néző azt kapja.

 

– Zongorázol, festesz, jógázol, több úton is elindultál. Hogy érzed, a színészethez hosszú távon is ragaszkodni fogsz, vagy még keresésben vagy?

– Keresésben vagyok, de úgy érzem, hogy ezek valahogy együtt jók. Egyik a másikat segíti, gátolja, ez ezzel jár. Van olyan, hogy nem jó a próbafolyamat, vagy nem érzem jól magam valamiért benne, és akkor nagyon festek, vagy épp ellenkezőleg, nem tudok festeni.

– A festés iránti szenvedélyed hogyan kezdődött?

– Harmadéven kaptam az egyik ismerősömtől egy doboz akvarellceruzát. Elkezdtem házikókat rajzolni, és azóta is folytatom, nekem a házak a mindeneim. Amikor az első vásznat kaptam, már Csíkszeredában voltam színésznő. Akkor nagy lendületet kaptam a dologhoz. Aztán jöttek felkérések kiállításokra, és elkezdtem komolyabban dolgozni. Ha valami inspirál, rengeteg ötletem lesz.

– Honnan jön ez a sok szín? Ez a gyermeki világ?

– Nem tudom, ez valahogy így alakult. Jólesik a béke, a sok szín. Vágyom a színekre és arra, hogy ne legyenek szabályok. Ha akarom, körbefutnak a házak, a fa a város, a cica hasa egy tömbház. Én nem azt figyelem, hogy a pirosat a zölddel nem szabad, nem is tudom, hogy mi mivel megy, én mindent mindennel tudok társítani, nincsenek ilyen problémáim (nevet).

 

– A Bora-birodalomban, ahogy nevezed festményeid világát, színház, zene, festészet, minden van?

– Nincs színház. Nincs zene. Ott a munkák vannak, mármint a festmények. De igazából, ha úgy vesszük, akkor persze, nagyjából minden ott van, ami én vagyok. Most már Szabora-birodalom van, azt mondjuk Szabival (Csíki Szabolcs színművész, szintén a Tompa Miklós társulat tagja – szerk. megj.).

– Nemrég töltötted be a 30. életéved. Ez sokak számára ijesztő mérföldkő. Te hogy vagy vele?

– Tavaly például még mondták azt rám, hogy pályakezdő (nevet), de abszolút bóknak vettem. Néha elgondolom, hogy nekem például a saját lakás vagy autó nagyon távolinak tűnik, még vezetni sem tudok. Így vagyok a családalapítással is. Azt érzem, hogy még figyelnem, tanulnom kell. Szerencsére a párom is hasonlóan érez. Inkább örvendünk egymásnak, és nem félünk. Ami lesz, az úgy lesz jó.

Fotó: Rab Zoltán

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. januári lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>