László Noémi: Nem bújok el az ujjam mögé

„Te Nonó, nincs egy versed?”– kérdeznénk mi is tőle. László Noémi mindig verset írt, mégsem tartja magát költőnek. Az, hogy valaki költő, csak halála után derül ki, vallja Kányádival. De ha kell, Petőfiként kiáll a lépcsőre.

„Te Nonó, nincs egy versed?”– kérdeznénk mi is tőle. László Noémi mindig verset írt, mégsem tartja magát költőnek. Az, hogy valaki költő, csak halála után derül ki, vallja Kányádival. De ha kell, Petőfiként kiáll a lépcsőre.

– Fiatalon, egyetemistaként jelent meg az első köteted. Nem volt ez korai?

– Negyedéves, 21 éves voltam. Nem tőlem függött, hanem az Előretolt Helyőrségnek nevezett csapattól, amelybe kerültem, Orbán János Dénessel évfolyamtársak voltunk. Egyszerre jelent meg Sántha Attila, Orbán János Dénes, Fekete Vince kötete és az enyém. Nekünk a rendszerváltás után könnyű dolgunk volt, hirtelen kialakult egy légüres tér. Az azelőtti diskurzus, amikor a költők ellenálltak és burkolt beszédben megfogalmazták a nagy erkölcsi mondanivalót, fölolvadt, lett egy vákuum, amiről nem lehetett tudni, ki és hogyan tölti be. Jöttünk mi, bedübörögtünk fiatalon, és ott volt Szőcs Géza, aki akkor építette a médiabirodalmát Erdélyben. Összejátszottak a körülmények, némi tehetség is, így jelent meg a négy könyv. Fel sem fogtam, mit jelent, nem én akartam. Szólt János: „Te Nonó, nincs egy kötetre való versed? Meg lehetne jelentetni.” Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy azt mondjam: nem állok készen, a verseim még nem elég jók. Így jelent meg az első kötet. De utána a többi is. Hogy János szólt: „Te Nonó…”

– Téged általában noszogatni kell?

– Nincs meg bennem az a hajtóerő, ambíció, ami sok fiatal, főleg hímnemű szerzőben: a kötetben megvalósulni vágyás. Soha nem volt. Inkább az számított, de az erősen, hogy ha már van kötet, legyen szép. Hosszú ideig frusztrált voltam, mert az első könyvek elég szánalmasan néztek ki, tárgyként nem állják meg a helyüket. 

– A legújabb, a Bodzabél idén a budapesti Ünnepi Könyvhéten megkapta A legszebb magyar gyermekkönyv díjat…

– Volt előzménye: 2010-ben jelent meg a Bookart kiadónál a Labdarózsa, amely a marosvásárhelyi könyvvásáron nyerte el A legszebb gyermekkönyv díjat. Több éve azon gondolkodtam, hogy csak akkor adok ki kéziratot a kezemből, ha abból legalább elfogadható könyvtárgy készül. Már nem akarom szégyellni a könyveimet. Eljutottam abba a korba, amikor szeretnék büszke lenni nemcsak arra, ami benne van, hanem arra is, ahogy kinéz. A Gutenberg Kiadó odateszi magát a könyvei mögé. Tőzsér László kiadóvezető több éve apropózott, hogy nem lenne-e kéziratom a számára. Végül tavaly télen adtam oda a hét év munkájából kiválogatott kéziratot. Kürti Andreára bízta az illusztrálást, és eltalálta a párost. Andinak bejöttek a szövegek, nagyon szép munkát végzett.

– Ezek gyerekversek. Rendeltetésszerű, hogy ha az embernek gyereke születik, gyerekverset ír?

– Sokakkal így történik, velem nem így történt. A 90-es évek óta rendszeresen írok gyerekverset, a bizonyíték a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapban található. A gyermek nálam közönségként mindig létezett. Nem is biztos, hogy mint közönség, hanem mint belőlem szóló beszélő. Ahhoz, hogy gyerekverset írjon az ember, kell legyen gyerekhangja. Nincs mindenkinek.

– A Bodzabél kapcsán nyilatkoztad: ebben a „felnőttszerű” világban már nem tudsz verset írni…

– Ez már a harmadik, Esés után című kötetemnél így volt. 27 éves voltam, amikor az ember elköltözik hazulról, és szembesül azzal, hogy számlákat kell fizetni, valamit enni kell, nincs védőháló. Már akkor úgy éreztem, hogy többet nincs varázslat, nincs költészet, csak az, hogy az ember hogyan éli túl a mindennapi kihívásokat. És úgy gondoltam, a mindennapi kihívások nem költőnek valók. A költő felmegy a hegyre, hallgatja a madárcsicsergést, úszik a tengerben, sétál a homokban, fújja a haját a szél, meghal a szerelme, hat évig gyászolja, és közben az emlékét megcsalja további szerelmekkel. Ilyen típusú problémák illenek a költőhöz. Mit kezdjen azzal, hogy albérletet kell keresni, dolgozni kell? Úgy éreztem, így nem lehet verset írni. 45 évesen azt mondom, nagyon is lehetett, nagyon is volt, amiről verset írni.

– És most?

– Most, amikor az ember számolgatja, melyik gyereket mikor és hova kell vinni, és a másikat mikor honnan kell hozni? És mikor kelünk, mikor fekszünk, hova utazunk, hogy van a munkahellyel, a gyerekek iskoláival, délutáni óráival? Katasztrófa ebben verset írni. De valószínűleg 65 éves koromban ki fog derülni, hogy milyen boldog voltam 45 évesen. Nagyon nehéz eljutni egy olyan állapotba, hogy az ember elégedett legyen azzal, ami van. Felismerje, hogy miért van úgy, és hogy jól van úgy. Ahogy korábban a szülők ellen lázadtunk, most az életünk ellen lázadunk. Mármint ezek a lázadó fajták, akiknek valami ellen állandóan dühödten hadakozniuk kell. Van egy ilyen embertípus, attól tartok, én is ilyen vagyok. Akit az éltet, hogy mindig valamivel elégedetlen. Soha nem jó az, ami van, miért nincs másképp? Ha a fene fenét eszik, akkor is másként lesz, megmutatom!

 

És amikor másként lesz, rájön, mégsem jó, jobb volt úgy. Ez egy őrült körforgás, örvény, ami elkapja az embert, és ha nincs önfegyelme, lélekjelenléte kiülni a szélére, teljesen felőrlődik. Ha nem vigyázunk, nekünk, középkorúaknak erről szól az életünk. Vánszorgunk szédülten egyik pillanattól a másikig, és teljesen elveszünk a részletekben. Ahhoz, hogy verset írjunk, ki kell ülni az örvény partjára. Fölül kell emelkedni mindezeken. De ha kiülök az örvény partjára, ki viszi el a lányomat úszni? Itt van egy alapvető feszültség. Úgyhogy mostanában lopva írok verset, amikor jön, és épp lehet. Ez egy ilyen életszakasz, nem tudom, meddig tart. Most ez van, ezt csinálom. Mindig azt csináltam, ami volt, nem bújok el az ujjam mögé.

– Közben szerkesztő vagy a Helikonnál, fordítasz, tolmácsként is dolgozol. Lehet ennyi mindent csinálni?

Hirdetés

– Kérdés, hogy miért csinálok mindent is. Valószínűleg azért, mert nem merek egy helyzetbe belefolyni úgy, hogy minden azzal járó kompromisszumot vállaljak. Mindig megpróbáltam több lábon állni, nehogy egy dolog beszippantson. Nem találtam olyan helyet, ahova szívvel-lélekkel beálltam volna. De közben valamiből élni kell. Ott volt a versírás, amiből megélni nem lehet, de nem is szeretném, hogy kényszer legyen. Ott volt a fordítás, szeretem csinálni, és megy is, de nem akartam elgépiesedni, robotszerűvé alacsonyítani. Amihez kedvet érzek, azt elvállalom és jól is csinálom. Nem szeretek úgy dolgozni, hogy legalább minimális öröm ne legyen benne. Mindig úgy gondoltam, hogy a pénzkeresés legyen semleges, amit az ember nyugodt lélekkel elvégez, amibe nem kell belerokkanni. De nekem nem jött össze, nincs igazi szakmám. Magyar–angol tanárként végeztem, volt angoltanári állásom, de felmondtam, mert rájöttem, hogy elveszek a gyerekek közt. Jött a fordítás, de abba sem álltam bele teljesen. Úgy érzi az ember, hogy ő senki valaki olyanhoz viszonyítva, akinek van igazi mestersége. Csodálom a mesterembereket, dédapám csizmadia volt, nagyapám borbély, az igazi mesterség. Én is szeretek hajat vágni, vannak fodrász barátnőim, és rájuk is felnézek, az is igazi. De ez, hogy szövegekkel foglalkozom…

– Nem eléggé kézzelfogható?

– Nem igazi. Persze a szövegekkel zsonglőrködőkre felnéznek az imént felmagasztalt mesteremberek. Néhány évig szinkrontolmácsolással foglalkoztam. Amikor megszületett az első gyermekem, választani kellett: család vagy karrier. Tehetségem lett volna, de nem voltam hajlandó meghozni az áldozatot. Nem lettem tanár, nem lettem fordító, nem lettem tolmács. Állandóan azzal a kérdéssel küzdök, hogy mi vagyok. Azt lehetne mondani, költő vagyok, mert amióta az eszemet tudom, írtam verset, és még mindig írok. És le tudok tenni az asztalra néhány könyvet. Van valami, amit végigcsináltam. De mégsem mondhatom azt, hogy költő vagyok. Mert – ezt Kányádi Sándor is mondta – az emberről csak a halála után derül ki, hogy költő volt-e, vagy sem. Ha az utókor kinevezi költőnek. Tehát végül költő sem vagyok. Akkor mi vagyok? 

– Mi vagy?

– Két gyerek édesanyja. 45 éves nő. Kolozsvári magyar. Kapuzárási pánikos szerencsétlen emberi lény. Egyszer csak szembesül az ember ezzel. Úgy látszik, most lett aktuális, hogy nem tudom, mi vagyok, ki vagyok. De azt sem tudom, hogy akarok-e valami vagy valaki lenni.

– Kicsit műsorvezető is vagy. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) van egy beszélgetéssorozata, az Álljunk meg egy szóra, amit te moderálsz. Milyen kiülni a nyilvánosság elé?

– Nagyon nehéz. Ezt sem én találtam ki, a magam fejétől soha nem csináltam volna. Amikor kiötölték a fiúk, hogy havonta meghívunk egy jó nevű írót a Bulgakov kávéházba, és azzal valaki érdekesen elbeszélget, engem kivéve mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ezt én fogom moderálni. Akkor érkezett a második gyermekem, úgy éreztem, nem vagyok rá képes. De kiderült, hogy ez is működik. Igaz, felkészülést igényel, nagy munka áll mögötte, és nagy stresszbe is kerül. Amíg el nem kezdődik, rettenetesen érzem magam, izgulok, félek. Ahogy elkezdődik, kitisztul az agyam, tudok koncentrálni. Úgy látszik, jól működöm stresszhelyzetben, vészhelyzetekben: lehiggadok, körülnézek, kiválasztom a menekülési utat, és vállalom a felelősséget is érte. Ki tudok vinni egy kis csapatot a lángoló bozótból.

– Többször említetted „a fiúkat”. Bennem kicsit az a kép él rólad, mintha a sok férfi között te lennél az erdélyi magyar irodalom „nagyasszonya”…

– Nem vagyok nagyasszony, sok női szerző van Erdélyben. Inkább egész életemben ott voltak „a fiúk” és én. Nekem úgymond nincs korom. Elég hülye vagyok ahhoz, hogy ne legyek idős, de már nem vagyok fiatal. Lehet, hogy azért van ez az imázs, mert annak ellenére, hogy családos vagyok, nem vonultam vissza. Mindig bevállaltam azt az extra erőfeszítést, ami a közéleti, irodalmi életi tevékenységgel jár. A szívügyem is, az ember úgy érzi, hogy felelősséggel tartozik. Ne csak mondjuk, hogy irodalmárok vagyunk, tegyünk is érte! Lehet, hogy bevállalósabb voltam, mint általában a hölgyek az erdélyi irodalomban, mertem nyilvánosan beszélni, vállalni. Volt három év, amikor az E-MIL elnöke voltam. Ott álltam, mint Pilátus a krédóban, és valamit kezdeni kellett. Kezdtem, nem is túl fényesen, és amikor lejárt a ciklus, azt mondtam: nem nekem való. De legalább kiderült. Lehet, hogy van bennem egy közéleti állat. Lehet, hogy miközben azt mondom, nehéz, stresszes, szeretem csinálni. Hogy van egy énem, amelyik szívesen szerepel, vállal nyilvános feladatokat, és jól is esik, nem csak nyűg. Másképp nem csinálnám. Lehet, hogy szükség van erre. Van egy nézet, hogy az író ember zárkózzon be a szobába, majd a művek kimennek a tömegekhez, és van a másik, hogy álljon ki a lépcsőre, mint Petőfi, és mondja meg a tutit. A tutit nem mondom meg, de azért kiállok a lépcsőre.

Fotó: Angyalosi Bea

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. szeptemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>