Lélekember vagyok

Barabás Árpád a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház színész-rendezője, évek óta a közönség kedvence, de férfiasan kellemes hangja sokak számára ismerős lehet a Székelyföldi Legendárium rajzfilmjeiből és hangoskönyvéből is. Számára a „pasiság” valami szépfiúsan macsós, ragacsos valami. Bevallása szerint ő pont nem ilyen. A gyergyószentmiklósi születésű színművész idén negyvenéves.

– Hogyan fogadtad, hogy „A hónap pasijának” jelöltünk?

– Először azt hittem, hogy ez valami vicc. Bár csak felületesen, de ismerem a rovatot és a Nőileget, és emiatt az a kép élt bennem, hogy általában valóban sikeres emberek lettek kitüntetve ezzel a címmel. Nekem ez a pasiság valahogy nem jön össze. Mondtam is a páromnak, hogy én nem vagyok pasi. Nekem a pasiság valahogy ilyen macsós, kicsit ragacsos, szépfiús fílinget jelent. Na, hát én pont nem ilyen vagyok.

– Ennek ellenére a nőknél sikeresnek számítasz, nem?

– Nem gondolkodtam ezen soha, de azt hiszem, hogy nem. Nem akarok álszerénynek sem tűnni, hiszen színész vagyok, sokan látnak, felismernek, de hogy valójában sikeres-e az, amit én csinálok, azt nem tudom. Viszonylag realista embernek ismerem magam, tudom, honnan jöttem, és azt is, hogy hol vagyok. Egyébként meg, ha azok a sikeres emberek, akiket nap mint nap látunk a kultúra terén tevékenykedni, akik valóban nagy dolgokat csinálnak, akkor nem hiszem, hogy én feltétlenül ezek közé tartozom. Ha a gyerekeimre gondolok, akkor igen.

– Sokat foglalkozol a megjelenéseddel?

– Nem gondolom, hogy sokat foglalkoznék a külsőmmel, ez volt a kezdőcsomagban, ezt valameddig lehet tuningolni-kozmetikázni, de jobb, szebb már nem hiszem, hogy lesz. Természetesen szeretem a jó cuccokat, imádom a cipőket, de azt gondolom, hogy ilyen hanyag-elegáns vagyok, valahol egy csőlakó és egy másnapos Brad Pitt között. Semmiképp nem szeretnék úgy kinézni, mint akiről ötszáz méter távolságból kiderül, hogy ő színész. Az én munkám a színpadon van. A fizikumomról meg annyit, hogy ifjúkoromban versenysportoltam, így ez adott lett, de nem járok konditerembe, nem emelek vasakat, nem szedek porokat. Vannak gyakorlatok, amelyeket elvégzek, és amelyekhez elég a saját testsúlyom meg a két kezem. Igyekszem nem elhízni és nem úgy kinézni negyvenévesen, mintha ötven lennék, de ennél nagyobb para e tekintetben nincs bennem.

– Hát a szellemeddel, lelkeddel?

– Szeretném azt hinni, hogy eleget foglalkozom, de nem. Szeretnék sokkal többet olvasni, csak hát nem mindig jut idő rá. Ha olvasok, akkor elsősorban szakmai könyveket, a rendezés miatt meg elég sok drámát is. Jó, azért becsúszik egy-egy életrajzi vagy történelmi könyv, ezeket is imádom. A lélek meg hol rendben van, hol nincs. Elég szenvedélyes ember vagyok, nagy igazságérzettel, emiatt gyakran mondok vagy teszek olyan dolgokat, amelyeket később megbánok, vagy ha igazságtalansággal találkozom, nagyon tud emészteni. Ha épp olyan szerep talál meg, amit nagyon nehéz előadás után letenni, az szintén megvisel. Magánéletileg azt hiszem, rendben vagyok, kilenc éve vagyok együtt a párommal, aki nem mellesleg már hatodik éve a feleségem, nevelgetjük Gerda lányunkat csendben, szeretetben.

– Amióta Udvarhelyen játszol, minden évben te vagy az év színésze a közönség szavazatai alapján. Ez mennyire számít neked?

– Ha azt mondom, hogy számít, akkor beképzelt vagyok, ha azt mondom, hogy nem, akkor meg nagyképű. Maradjunk annyiban, hogy természetesen jólesik, és tudom, hogy a színpadi teljesítménynek szól, és nem az olcsón szerzett hírnévnek vagy a nem létező jóképűségemnek.

Igyekszem távol maradni az eseményektől, nem én esem ki minden kocsmából, és nem én szavalok minden pódiumon vagy tűzoltóbálon, így engem a nézők általában vagy az utcán, vagy a színpadon látnak. És jól van ez így. Azt mondja Peter Brook, hogy a néző olyan, mint egy szép szerető, aki előtt nem lehetsz akármilyen…

– Színészként hátrány, hogy kisvárosban élsz és játszol?

– Én alapjáraton kisvárosi ember vagyok, a nagyvárostól elfáradok, ideges leszek. Nekem szükségem van arra a nyugodtságra, amit egy kisváros ad. Sosem azt néztem, hogy mekkora városban élek, hanem azt, hogy ott mit és hogyan csinálok. Ha ez értelmét veszíti, nem tudok vele azonosulni, vagy azt érzem, hogy nincs rám szükség, akkor továbbállok. Ha eljön az idő, ez alól nem lesz kivétel Udvarhely sem. Fejlődni mindig kell, és mindig van hová, soha nincs kész az ember, és elsősorban olyan emberek segítségével lehet, akik többet tudnak nálunk, akik által mi is többek leszünk, és folyamatosan arra ösztönöznek, hogy tanuljunk. Gondolok itt mind a színészkollégákra, mind pedig azokra a rendezőkre, akiket próbálunk magunkhoz édesgetni, mert fontos nekünk, hogy itt legyenek, és nem azokra, akik folyton ráérnek. A mi szakmánkban, aki folyton ráér, azzal valami nem oké.

– És milyen férj/társ vagy?

– Nem könnyű velem, magamnak is sok vagyok olykor. De nagyon lélekember vagyok, annak minden hátrányával és előnyével. Inkább hiszek a társban, mint a „férjemben” vagy „uram-parancsolómban”. Mindig is csapatjátékos voltam, és ez otthon sincs másképp. A döntéseink közösek, hiszen a közös életünkről van szó; hiszek az egyenrangúságban, nem vagyok az a hagyományos férjtípus, aki szerint az asszonynak a konyhában a helye. Volt már úgy, hogy én főztem, miközben a párom ásta fel a kiskertet.

– Gyakran vagytok együtt az előző kapcsolataidból született gyerekeiddel, nagy, közös programokat szerveztek az anyukáikkal is. Ezt nehéz megvalósítani?

– Négy gyerek édesapja vagyok. Gerda lányomon kívül van még két ikerfiam, Örs és Gergő az első házasságomból, és Vidor fiam egy másik kapcsolatomból. Ők az én életműveim, a büszkeségeim, minden más csak utánuk következik. Így alakult az életem. Voltak nehezebb időszakaim, de mindig fel tudtam állni belőlük. Sok helyre megyünk együtt, sok mindent csinálunk közösen – ezt néha nem egyszerű kilogisztikázni –, együtt neveljük, támogatjuk őket, amolyan nagy olasz család vagyunk. Kicsit bonyolultabb, mint az átlag, de nagyon szeretjük egymást. Nem várjuk el, hogy más ezt megértse, őszintén szólva nem is érdekel. A mi életünk a gyerekek révén immár örökre összefonódott, és ez így van rendjén. Zenkő, a második feleségem ezt a kezdettől fogva megértette, tudta, hogy kibe szeret bele, és azt is, hogy mi van a csomagomban. Ezt sokszor nem értik az emberek, hogy mi hogyan vagyunk ennyire jó viszonyban, de ez lehet egy példa arra, hogy így is lehet. Egyébként ha valóban a gyerekek vannak a fókuszban, ahogyan ezt egy válás esetén mindig állítjuk, akkor nem olyan bonyolult az exekkel jól lenni.

– Más a fiúk után lányos apának lenni?

– Naná! Ráadásul a lányom a legkisebb gyerek a családban, így a figyelem központjában ő van, úgyhogy olvadnak a szívek. Megfelelően apás, kis törékeny, érzelemdús emberke, aki egy apát rögtön levesz a lábáról, úgyhogy rezeg az a bizonyos elkényeztetés-léc, de remélem, jól kezeljük.

– Van példaképed?

– Vannak az életemben fontos emberek, akikre felnézek, akik hozzájárultak ahhoz, hogy jobb ember legyek. Az emberség, az egyenesség mindig követendő lesz számomra. Megvannak azok a cölöpök, amelyek közt navigálok, de nem akarok másra hasonlítani. Kizárólag olyan szeretnék lenni, amilyen én vagyok. Mert belőlem is csak egy van.

Fotó: Csedő Attila

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. áprilisi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>