Marci-napló: Kinyitom az ablakot

Marciról szólnak ezek a gondolatok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, illetve ezzel együtt a csodákról, örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással, kérdezzünk egymástól még akkor is, ha sokszor nehéznek, kényelmetlennek tűnik.

Amióta Marci van nekünk, másképp gondolkodom az elfogadásról. Legalábbis annak egy ici-pici szeletéről. Mindig azt hittem, hogy toleráns vagyok, el tudom fogadni a másságot. Talán azért gondoltam ezt olyan magabiztosan, mert nem volt olyan gyerek vagy felnőtt a közelemben, aki próbára tett volna.

Belőlem született ez a próbatétel. Naponta tanít, és arra sarkall, hogy én is tanítsak másokat. Valahogy. Akárhogy. Még nem jöttem rá igazán, hogy hogyan. Csak próbálkozom. Az, hogy halmozottan sérült gyerekem van, ma már természetes számomra. Ez a mindennapunk része, és ugyanilyen természetességgel tudok hasonló gyerekekre nézni. Megsimogatni őket, hozzájuk szólni még akkor is, ha tudom, nem kapok választ. Próbálok szeretetet árasztani feléjük – ezt igénylik, ebből kell nekik a legtöbb: SZERETETBŐL.

Ha meglátok egy másik sérült gyereket, nem kezdem sajnálni őt, a szüleit, NEM. Talán ez a legrosszabb, ami történhet. Ez az, amit nem akarunk látni: hogy sajnálnak bennünket. Semmi szükség rá, nincs miért. Én tudom már látni azt, hogy mennyire édes, mennyire cuki az a gyerek. A szépet látom benne: azt, hogy milyen édesen mosolyog, mennyire vagány haja van, milyen különleges stb. Arra vagyok kíváncsi, vajon mit tud ő, milyenek a hétköznapok vele, milyen terápiákra jár, és vajon mi történt vele, mi a „betegsége”.

Igen, egyben sorstársakat is keresek, nem tagadom, hiszen sokan vagyunk, de nem tudunk egymásról. Elbújunk, nem mutatkozunk.

Ezt szeretném valamelyest megszüntetni. Mert úgy gondolom, hogy amíg mi, szülők nem tudjuk elfogadni a másságot (nevezzük inkább különlegességnek), addig aligha lehetnek elvárásaink a társadalom részéről. Helyzeteket elfogadni, amikor furán néznek a buszon, ...amikor odaszólnak a gyermekemnek, hogy menjen inkább lábon, mert anya (azaz én) már nem bírja ezt a nagy fiút a kagylóban...

...amikor mindenki azt hiszi, hogy alszik – pedig NEM, csak nem néz az emberek szemébe, amikor hozzászólnak, ...amikor értetlenül néznek, hogy miért van ez a nagy gyerek még most is babakocsiban, ...amikor azért néznek, mert sír (na jó, ordít), és nem tudom megvigasztalni, ...vagy amikor átadnák a hintát, de visszautasítom, mert nem tud benne ülni.

Egy nemrég megismert apuka mondta, hogy ő változtatott a gondolkodásán. Nem várja már el az elfogadást másoktól, hanem ő próbálja meg elfogadni az embereket, azokat is, akik nem tudják, hogyan kell viselkedni egy sérült gyerekkel. Lehet, hogy ez a megoldás? Nem tudom. Én azt az utat választottam, hogy kinyitom az ablakot, és beszélek róla, beszélek a sérültségről, az ezzel járó gondokról, nehézségekről. Ezekről azonban csak egy picit. Inkább azt szeretném megmutatni, hogy mennyire különleges, szeretetteljes, kihívásokkal teli, boldog az élet Marcival. Láttatni akarom őt, és azt is látom, hogy más szülők is ezt teszik. Ha számunkra természetes lesz az, hogy a közösség része vagyunk, akkor a körülöttünk élők is természetesen fogadják majd a helyzetet, a sérült gyerekeket. Kivételek mindig lesznek. De az már az ő szegénységük… 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg. 

Aktuális lapszámunkat most itt kérheti >>> 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>