Úgy tárul ki előttünk a zabolai Mikes-birtok kovácsoltvas kapuja, mint a filmekben a mesebeli kastélyoké. Belépünk. S mintha egyszerre csak valami visszarepítene minket hatszáz évet: elkezd mesélni a park, halkan dúdolja történetét.
A zabolai Mikes-birtok egy csodavilág, ahol összefonódik a múlt a jelennel, és elvarázsol. Bekopogtattunk. A ház egyik ura, Roy-Chowdhury Sándor fogadott bennünket és kalauzolt végig a parkon, a birtok épületeiben és természetesen történetükben.
Sokéves megpróbáltatás és hercehurca után, ma a Mikes-birtok eredeti rendeltetését tölti be: otthonként szolgál. Itt élnek örökösei, a Roy Chowdhury-Mikes család. „Újra otthon vagyunk. Bár nekem az otthon fogalma picit másképp fogalmazódik meg, mint annak, aki egész életében egy országban, egy településen és egy utcában élt. Az én otthonom Ausztriában indul, Indiában végződik. De ha már a Nyerges-tetőt átléptem, újra itthon vagyok – kezd a mesélésbe Sándor. – Ha ezen a kapun bejövök, a lakásomban vagyok. Nekem másképpen fest, mint a vendégeknek.
Nyitott szemmel, 14 évesen, amikor először jártam itt, egy csodavilágot láttam, és a szívem érezte, hogy megtaláltam valamit, amit otthonnak tudnék tekinteni.”
A Mikes-birtok, a maga harminc hektárával, a család egyik fő birtoka volt. Akkor nem volt ilyen tekintélyes nagysága, de az első épületek története hatszáz évre nyúlik vissza. Folyamatosan bővült a birtok, ez látszik a címeren is: először egy, majd kettő, aztán három nyílvessző jelenik meg benne, ami a tágasságot jelöli. A család zabolai otthona, többnyire politikai harcok miatt, több száz éven keresztül üres volt. A 16. században a kastélypark még nem létezett, az ingatlanok hatszáz, háromszáz, kétszáz és százhúsz évesek. „Az utolsó lakó itt dédnagyanyám és édesanyám családja volt, 1949. március 3-án vitték el őket, először Sepsiszentgyörgyre, majd Dobrogeára egy munkatelepre” – mondja Sándor. Felesége, Kata rögtön helyesbít: „Nagyanyádat Torjáról vitték el, vendégségben volt nálunk.” Sándor nagymamája éppen annál a torjai Apor családnál volt látogatóban, melynek leszármazottja, Apor Katalin ma a felesége.
A kandalló mindenhol központi eleme a berendezésnek
De menjünk tovább a történetben! Ettől kezdve sokat változott a világ a birtokon: állami kézbe került, és minden értéket eltüzeltek vagy elvettek. Az 1950-es években oktatási intézmény létesült itt, az 1980-as években árvaház. A kommunizmusban katonai gyakorlóbázist szerettek volna létesíteni itt, végül 2005-ig elmegyógyintézet működött benne. A jogos örökös, azaz Mikes Katalin grófnő a férje kezdeményezésére 1997-ben nyerte vissza egy viszonylag rövid visszaszolgáltatási perben, de nem tudták birtokba venni, mert a preventóriumot nem költöztették ki belőle. Ezután lassan alakult át az élet a birtokon, felszabadultak az első épületek, amelyeket önerőből újítottak fel.
A régi lovarda
A Zabola patakot átlépve, bal oldalon található a régi lovarda. Ez az egyetlen nagyobb gazdasági épület, amelyet az üknagypapa nem bontatott le. Pompás belsejét nagy boltívek és oszlopok gazdagítják, itt foglaltak helyet a híres Mikes-ménes legértékesebb lovai. Itt itták az ötórai teát politikusok, diplomaták, festők. A Mikes-ménes lovainak hatalmas értéke volt, a család sok évszázadon keresztül ebből élt. Az 1950-es években az iskola ide is beköltözött, tehát a falakat lebontották, a boltívek eltűntek.
„Mi az eredeti állapotára állítottuk vissza, két nagy termet hoztunk létre, ma már csak a név utal a lovardára. Ez egy rendezvényterem, amelyben kulturális rendezvények, koncertek, családi programok kapnak helyet”
– foglalja össze röviden Sándor. Belépve tágas fogadó tárul elénk, atmoszférája nagyon kellemes, a birtok történelmét tükrözi. Berendezésben meleg színeket használnak, a belső teremben jókora kandalló díszeleg. Felbecsülhetetlen része az épületnek a tornác, ahol leverték a vakolatot, így sejtetve egykori fényét.
A Mikes-birtok régi istállója gyertyák fényében
„Azt szerettük volna, hogy ne bújtassuk el a történelmet, de nem egy múzeumot, hanem egy élő helyet akartunk kialakítani belőle.” Egész Erdélyből gyűjtötték össze az itt megjelent tárgyakat, szinte minden korból, egyedülálló atmoszféráját az összkép adja. Modern elem a hegesztett vaslépcső.
Az új kastély
Sétánkban továbbmenve, a jobb oldalon található az új kastély. Valamikor a birtok irodái voltak itt, valamint vendégszobák. Kétévnyi építkezés után, 1905-ben készült el, rekordidő alatt. „Nekünk tíz év kellett, hogy fel tudjuk újítani” – vallja viccesen Sándor. A családi vendégek szálltak meg itt, a déli szobákban a nagyurak, az északi szobákban szolgáik. Régi levelek jegyzik, hogy ez az épület hotelként is működött.
Jókora, klasszikus stílusú épület, háromszintes. A külsejét teljesen vissza kellett állítani, három megsárgult, pici kép alapján mérték vissza a díszítések méreteit. Most pont úgy néz ki, mint 1905-ben. Belső stílusa eklektikus, az összkép talál, de ha csak egy részletet kiveszünk belőle, teljes összevisszaság lesz. „Ide rengeteg régi bútort újítottunk fel és gyártottunk mintájukra hasonlókat.
A hely egyik legfontosabb tudnivalója, hogy minden, amit itt látni, helyi kézműves szakemberek kézimunkája:
helyi kovácsok lámpákat készítettek, a búrákat Budapestről rendeltük, de egy olyan családtól, amely utolsóként készít otthon, kézileg lámpaernyőket. A budapesti Gellért Szállót és minket szolgálnak ki. A különböző munkákat végző emberek a térségben dolgozó asztalos, kovács, kőműves, és a legtöbb tárgy a műhelyünkben készül el. Visszaépítettük a kandallókat, sok helyen téglafal és kőfal látszik” – meséli az épületről.
Az új kastély szobáinak legnagyobb pozitívuma, hogy tágas, nyitott tereik vannak. Érdekes lehet, hogy a szoba közepében csak úgy a semmiből jelenik meg egy gyönyörű formába öntött kád, a zuhanyzó pedig üveggel van leválasztva. Ha egyedüllétre vágyunk, függönnyel választhatók le a terek. Nemcsak nagyon szép, hanem különleges megoldások is ezek. Belső berendezése semmihez nem fogható, így adódott a kérdés, hogy tervező segít munkájukban, minden saját ötletként valósul meg.
Az új kastély legtöbb szobájának különlegessége a tér közepére helyezett fürdőkád
„Tervezőkkel többnyire a strukturális engedélyeztetés kérdéskörében dolgozunk, és sok saját ötletem is van. Órákat tudok tervezni, éjszakákat töltök el azzal, hogy kitalálom, mi hogyan nézzen ki. Vannak terek, amelyek adják magukat, amire a felújítás elkezdődik, már egy konkrét kép él a fejemben. Lakberendezőt sosem hívtam – mondja Sándor, én pedig elképedek. – A kandalló nincs a struktúrában, de én ragaszkodom hozzá. Nálam fontos az is, hogy időtálló legyen itt minden, ezért csak a helyi kézi munkában bízom, az előre elkészített bútorokat, tárgyakat nem szeretem” – hangsúlyozza őszintén.
A gépház
A patak másik szélén a háromszáz éves épület, a gépház foglal helyet. A dédnagyszülők újították fel, fachwerk stílus, hosszú időn keresztül árvaház működött benne. Németes, fehér kinézete által nagyon elüt a többi épülettől, 2006-ban készült el a felújított változata, de sajnos 2016-ban leégett.
„Az egész falu segített a mentésben, a tüzet megállították, de a víz tönkretett mindent.”
Az újraértelmezett szobák arról a színről vannak elnevezve, ami dominál bennük. A ruhásszekrények és asztalok nagyon régiek, Szatmárról, Udvarhelyről, Szörcséről gyűjtötték össze őket. Van téglaszoba, ahol hiányzik a vakolat, és kőszoba is. Itt is látszik a kézimunka, minden helyben készült.
„Édesanyám egy régi, Svájcból hozott faépületben lakik, amelyet 1889-ben állítottak ki Párizsban, amikor az Eiffel-tornyot felavatták. Ez volt az első könnyű szerkezetű, összerakható faépület, 15–20 darabos sorozat készült csak belőle. Legóstruktúrával rendelkezik, szétszedik és összerakják. Ez a ház Bernből ment Párizsba, onnan Bécsbe, ott látta meg dédnagyanyám, megvette, feltette a vonatra, Bükszádról idehozták az alapot, majd kövekre ráhelyezték és összerakták. Ez volt a család nyári lakja, egyben az első vendégházunk” – kalauzol tovább a ház ura.
Az egyetlen privát sziget
„Még egyetlen épületről nem beszéltünk” – vágok bele óvatosan. Sándor mosolyog, tudom, nem szívesen oszt meg részleteket valós otthonukról, a Mikes-kastélyról. „Ez az egyetlen privát szigetünk, nagyon nehéz megértetni a látogatókkal, hogy ez magánterület, az a lakásunk, a családi fészkünk” – kezdi a történetet Sándor.
A Mikes-kastélyt soha nem mutatták meg belülről idegen szemeknek, szeretnék, ha ez így is maradna, ezért ezt mi is tiszteletben tartjuk.
S bár a belső részét nem is, vadregényes történetét csak megismertük Sándor révén. A kastély valószínűleg L alakú volt, és egyszintes, körülvette egy hatalmas védőfal. A reneszánsz korban épült egy szint rá, az üknagyapa a 19. században átalakította a tetőteret, így lett háromszintes épület. Sok freskó van a földszinten és az első szinten, a tetőtér freskói a 19. századból származnak. „Üknagyanyám, Svájcból hazatérvén, lemeszelte a freskókat, ami azért volt jó, mert a kommunizmusban nem is tudtak róla, így nem is tudták lerombolni. Ezeket kikapartuk, most látszanak. A berendezést innen is elhordták 1949-ben, nagynéném még aukciókban látta értékes tárgyainkat Londonban és New Yorkban, de mivel többször értékesítették, túl magas áron voltak, és nem tudta visszavásárolni őket. A nulláról kezdtünk mindent, nyolc éven keresztül azon dolgoztunk, hogy élhetővé, lakhatóvá tegyük a régi kastélyt” – árulja el Sándor. A címer túlélte a kommunizmust, azt nem verték le a tetőről, mert nem érték fel. Most is ott van.
„Erdélyben kétezer kastélyt említenek, de ebből csak mintegy tíz örökös használja birtokait valamilyen célra. A hatszáz év utolsó húsz évét azzal töltöttük, hogy legyen itt vadvilág, fogadjuk a vendégeket, fejlődjön a mezőgazdaság és az állattartás. Lehet, hogy az utánunk következő generáció megint megváltoztatja a birtok funkcióját, joga lesz hozzá. De remélem, hogy pozitív példa tudunk lenni. Azt szeretném, hogy mindenki, akinek birtokában van egy kastély, kezdje el élettel megtölteni. Csak kitartás kell hozzá” – summáz Sándor.
Fotó: Péter Levente
