Muszka Sándor: Fiatalok, tiétek a jövő!

Először 2014-ben lapozhatták fel az olvasók Erdély női magazinját, a Nőileget. Hónapról hónapra számos olyan embert szólaltattunk meg, kiknek munkája, hitvallása figyelemre méltó, életpályája példaértékű. Mi történt velük azóta? – erre voltunk kíváncsiak Nosztalgia-sorozatunkban. Hogy teljes legyen a kép, a cikk végén korábbi teljes lapszámunkat is újraolvashatják. 

Négy évvel ezelőtti tavaszi számunkban Muszka Sándorral közöltünk interjút, amiből az derült ki, hogy inkább újságírónak, mintsem költőnek/írónak ismerik, amin igencsak csodálkoztunk, hiszen ő a „székely egypercesek atyja”, a Sanyi bá kötet szerzője. Sorozatunk jelen kiadásában őt kérdezzük.

– Lettél ismertebb az elmúlt négy évben? Mióta a Nőilegben megjelent az interjú veled két köteted is napvilágot látott…

– Csak remélni tudom, hogy idővel egyre több irodalomkedvelő emberhez eljutnak a könyveim.    

– Ha a gyerekednek az iskolában el kell mondania, hogy az édesapja mit dolgozik, szerinted mit fog mondani?

– Azt mondta, hogy író vagyok, de azt is mondta, hogy ezt az osztálytársai nem nagyon hiszik. Ezért, ha majd eljönnek hozzánk a barátai, megmutatja nekik azokat a könyveket, amelyeknek a hátoldalán ott az arcképem.  

– A Sanyi bá, A lusta dög egyfajta űrt töltött be az erdélyi irodalmi kínálatban. A Szégyen című versesköteted tavaly jelent meg, nélkülözi a tőled megszokott humort, meg úgy egyáltalán bármiféle humort. Ahogy mi láttuk, a Szégyent érdeklődéssel fogadta a közönség, a kritika is dicsért. Neked mi a tapasztalatod, illetve szerinted mi a kötet népszerűségének a titka? 

– Míg a Sanyi bá és A lusta dög nagyrészt a nevetésről szól, a Szégyen az érem másik oldala. Otthonok, korházak lakói, akiknek már esélyük sincs a gyógyulásra, ugyanis ők maguk a betegség. És nincs segítség, ugyanis saját démonjaival mindenkinek önmagának kell megküzdeni. Ezt a csatát ők elveszítették és kedvüket lelték a zuhanásban.

Rövidek a válaszok, de az igazság csak ennyi, mondta az interjú végén /fotó: Mohácsi László Árpád

Gondolom, az olvasók megértették, hogy holnap lehet, hogy rajtunk lesz a sor, ugyanis ez egy olyan harc, amelyik csak mivelünk egyszerre ér majd véget. Vagy nem, de az már egy másik történet.     

– Hol jártál az utóbbi években, akár a családdal, ahová bármikor szívesen visszamennél, és miért térnél vissza?
– Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy gyűlölök utazni. Az utazásból csak azt a részt szeretem, amit úgy hívnak, hogy hazaérkezés. Az ilyen ember üljön otthon. Néha persze elkerülhetetlen, de önszántamból és még vissza is térni, azt már nem.    

– Te mivel kapcsolódsz ki, mi jelenti neked a lazítást? 

– Hosszú séták az erdőben, jó zenék és finom borok. És minden egyéb olyan tevékenység, ami nem irodalom.   

– Márciusi magazinunk tematikája az alkotás természete, ezt próbáljuk megfejteni. Te hogyan dolgozol, mikor jön az ihlet, vagy módszeresen, naponta írsz? 

– Módszeresen, naponta verset írni nem tudok, kell hozzá egy bizonyos állapot, nevezzük ihletnek, bárminek. De prózát is csak, ha nagyon muszáj. Csend kell hozzá, átjáró házban nem megy, de még kávéházban sem. 

– Ha már erre kanyarítottam a kérdezgetést, éppen mit „hevertetsz” az asztalfiókban? 

– Amióta az erdélyi Előretolt Helyőrség szerkesztője lettem, leginkább mások kéziratait. Néha egy- egy vers, de hogy abból mikor és egyáltalán lesz-e valami, korai lenne még találgatni is.     

– Ha lenne módod megváltoztatni valamit eddigi életedben, mi lenne az? 

– Sándor György humoristát szoktam idézni a fiamnak: Fiatalok! Tiétek a jövő! Régebben úgy volt, hogy a miénk lesz.

Kiemelt kép: Csedő Attila

 Itt érhető el 2015-ös, márciusi lapszámunk >>>

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>