Nagy Botond: „Szeretem a felhők mozgását”

Brassói születésű, Sepsiszentgyörgyön kezdett ismerkedni a színház világával, majd a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendezői szakára felvételizett, Bocsárdi László osztályába. Nagy Botond 22 éves, de már számos előadásban fellépett színészként és táncosként, több társulattal dolgozott rendezőként. Legutóbb a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban alkotott, Tompa Gábor mellett.

Hirdetés

- Mi vonzott a színház világa felé?

- Viszonylag későn kerültem kapcsolatba vele, kilencedik osztályos koromban. Felvételiztem a sepsiszentgyörgyi művészeti líceum dráma tagozatára, így kezdődött. Utolsó éven hezitáltam a színészképzés, a koreográfia és a rendezés között. Volt egy tanárom, aki azt mondta, hogy ilyen fiatalon nem mehetek rendező szakra, oda élettapasztalat kell. Akkor megnéztem Radu Afrimnak az egyik előadását, a Lucia patinează-t, ami teljesen megváltoztatta a színházról alkotott véleményemet. Utána találkoztam is vele, és ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy a színháznak igazából fiatal és őrült  emberekre van szüksége. Úgy gondoltam, hogy ha Afrim ezt tanácsolja, akkor megpróbálom a rendezői szakot.

Fotó: Rab Zoltán

Változott a színházhoz, színészekhez való hozzállásod, most, hogy már színészként és rendezőként is kipróbáltad magad?

- Elsősorban rendezőnek tartom magam, nem színésznek, viszont volt egy nagyon fontos pont. Tavaly  rendkívül nehéz helyzetbe kerültem, mivel főszerepet játszottam, és nem volt egy jól előkészített munkafolyamat a rendező részéről. Akkor döbbentem rá, hogy nagyon rossz érzés, amikor a színész nem érzi magát biztonságban, azt érzi, hogy egyedül kell végigharcolja az egészet. Arra jöttem rá, hogy rendezőként nagyon felelősségteljesen kell bánjak a színészeimmel, mivel utólag ők maradnak a színpadon, nem én.

Azt, hogy fiatal vagy, előnynek vagy inkább hátránynak érzed?

- Nem igazán érdekel az, hogy fiatal vagyok, vagy öreg. Mihez képest? A lényeg az, hogy amit csinálok, a lehető legőszintébb és a leginkább jelen idejű legyen. Azt hiszem, ez a legfontosabb. A korom abból a szempontból hátrány, hogy mifelénk a színházvezetők nem igazán bíznak a fiatal alkotókban. Nagyon ritka az a színház, amelyik mer új alkotókkal kísérletezni, új szemléletmódokat feszegetni.

Fotó: Rab Zoltán

Kritikus vagy magaddal, a munkáddal szemben?

(nevet) - Nagyon. Mondják, hogy egy előadás csak akkor van készen, amikor leveszik műsorról. Ezek jól hangzó szövegek, de ettől függetlenül azt hiszem, hogy egy előadást folyamatosan, ameddig csak lehet, kísérni kell, finomítani, és kipróbálni teljesen új dolgokat is, akár. Én nagyon ironikus vagyok magammal szemben, legjobban magamon szoktam nevetni. 

Ha mások előadásait nézed, akkor teljesen átéled, vagy próbálsz belőlük inspirálódni?

- Én szemtelen néző vagyok, az az igazság, sőt, nagyon látványosan szoktam jelezni, ha valami nem tetszik. Ha a középső sorban vagyok is, kimegyek. Nem tudom elfogadni azt, hogy valaki az én időmmel játsszon. Ezt szoktam mondani a színészeimnek is, hogy manapság az  hihetetlenül nagy áldozat, ha valaki a 24 órájából rááldoz két-három órát arra, hogy megnézzen egy előadást, és ezzel nem szabad játszanunk. Azaz szabad, a szó színházi értelmében. De azt nem tudom elfogadni senki részéről, hogy lopja az időmet, lehet az előadás, könyv vagy akár nőkkel való randevú.

Fotó: Rab Zoltán

Tompa Gábor asszisztense voltál A játszma vége című előadás színpadra állításában. Milyen volt a próbafolyamat?

- Jó iskola volt abból a szempontból, hogy manapság nagyon kevés az olyan alkotó, aki nemcsak beszél, hanem tudja is, hogy miről beszél. Ugyanakkor pedig, ami nekem reveláció volt Tompa Gábor próbáin, az a gyerekesség és az a felhőtlen játék, ami lefolyik az egész alatt. Ahogyan kézben tartja az egészet, és mégis, közben az az érzése az embernek, mintha magától történne minden.

Mit csinálsz, amikor nem színházzal foglalkozol? Van egyáltalán ilyen?

- Próbálom két próba között teljesen kiélni az időmet. Amíg még otthon laktam, nagyon szerettem az Olt partján lenni. Amúgy meg sétálni nagyon szeretek, de igazából azért is, mert tudok vadászni új színházi helyzeteket meg karaktereket. Szeretem követni a felhők mozgását, és remélem, hamarosan újból elkezdek festeni. Imádok sportolni, úszni, nagy szenvedélyem lett a kávé, azonkívül meg a főzés. Akkor érzem úgy, hogy teljesen magam vagyok, és kiélhetem az összes bolondságomat.

Fotó: Rab Zoltán

Hol látod magad tíz vagy húsz év múlva?

- Van két variánsom: az egyik az, hogy Corbun, a Fekete-tenger partján egy hatalmas panorámájú házikóban felébredek a napfelkeltére, felállok egy puffos szőnyegre fehér pizsamában, és magamhoz ölelem a barátnőmet vagy a feleségemet, miközben már lefőtt a Pascucci kávé, és nézzük a giccses napfelkeltét. Ez az egyik variáns, a másik pedig, hogy meghalok. Néha azon szoktam gondolkodni, hogy ha ebben az iramban és ezzel az energiabefektetéssel folytatom, akkor gondolom, még nyolc évig kitartok, annál továbbra már nem saccolom (nevet).

Fotó: Rab Zoltán

De azt sem bánnám, ha tíz év múlva ugyanilyen őszintén, szerelmesen és álmokkal tele tudnám meginni reggel a kávémat.