NEMes MESÉK: Szén a szerelemben

Tetszik, nem tetszik, a földi élet kizárólag szénalapú. Minden általunk ismert szerves anyagban megtalálható, hiszen azok szén alapvázat tartalmaznak, és úgy tűnik, hogy egyelőre esze ágában sincs átadni ezt az előkelő pozícióját más elemeknek. Lehangoló, hogy ránézel egy férfira, és meg kell állapítanod, hogy nem elég, hogy csupa szén, félelmeit leplezendő szénné is varratja magát, még rosszabb esetben pedig sötét is, mint a szén. 

Hirdetés

De pillants egy nőre, ott is alig jobb a helyzet. Az is annyira szén, hogy a szemöldökéről lefújható az aktív kozmetikai szénpor. Halvány reménysugár számukra, hogy a szénhez való hasonlósága miatt, a tudósok a szilícium alapú élethez is reményeket fűznek, és a szilícium annak a szilikonnak az alapanyaga, ami egyelőre dekorációs elemként ugyan (mint mellimplantátum), de legalább kezd beépülni az élő női szervezetbe, és a humán szövetek igen jól tolerálják. Szóval a modern férfi tulajdonképpen semmit sem változott, maradt teljesen szén, a modern nő pedig már látványosan szén-és szilíciumkombináció. A szén viszont ott virít a kettejük közötti szerelmi kapcsolatban is. Nem mindegy, hogy szén avagy szalmaláng, ugye.

Volt egyszer egy szegény legény. Azt nem tudni, hogy jóképű-e vagy sem, mert egy szénbányában robotolt, és úgy nézett ki, mint Kis Bence, mielőtt az anyja jól megverte volna, de önbizalma biztosan volt, hiszen folyton azzal vigasztalta magát, hogy „a koromhoz képest jól nézek ki”. Vagyis a szénképe pozitívba hajlott. Sokáig nem is foglalkozott a lányokkal, egy napon azonban a barakk koszos ablakán keresztül megpillantott egy óvatosan tipegő nőt, akin csak egy vöröses szénként izzó top volt, alatta meg az élettől duzzadó szilíciumszármazék, és ez rögtön begyújtotta a fiú tojásszénre emlékeztető szívét. Legszívesebben bele is harapott volna, mint a lángoló szén a kazalba, de sajnos nem tudta, hogy miként kell a szándékát a másik értésére adni. Egyelőre megfeszített munkával próbálta enyhíteni kínjait, és stílusosan szívlapátra cserélte a régi szerszámát. Szerencsés döntés volt. Egy késő estébe nyúló műszak végén csillant a szívlapát, és egy jókora gyémánt pislogott ki a sok fekete antracit közül. Hej, megörült nagyon a legény, hiszen tudta, hogy még egy lány szíve sem lehet keményebb a gyémántnál, nincs semmi a világon, ami ellenállna ennek a csupaszén anyagnak.

Alig várta, hogy újra megpillantsa a nőt, és pirulva ugyan, de erélyesen elébe toppant:

– Ne félj, sz’én vagyok csak – nyugtatgatta a megilletődött hölgyet. – Gyere ki ma este a szénaboglyákhoz, és mutatok neked valami olyan keményet, amilyet még életedben nem láttál. A má’ biztos, nem fogsz nemet mondani! – és hencegett volna tovább is, de olyan maflást kapott a füle tövére, hogy három napig borogatta utána a hurkákat feketenadállyal, teljesen hasztalanul.

Hogy mi történt azután? A hölgy a gyémántnál is szilárdabban hitt abban, hogy az elérhetetlenség a legszebb erény, és vásárolt magának egy simulós kiscicát, a szegény legény élete viszont gyökeresen megváltozott. A szánkós vodkát végleg lecserélte egy finom ír whiskyre, és néha még többet is ivott belőle, mint amit egy bányász megengedhetne magának. Ilyenkor kiállt a kocsma közepére, és kurjantott:

– Szén vagyok én, a kocsma közepén…