Nyíltan a táplálkozási zavarokról

Krizbai Tímea klinikai pszichológus, táplálkozási szakértő a Dósa Zoltán által szervezett Pszinkron előadássorozat egyikén beszélt a táplálkozási zavarokról. Erdélyben szinte egyedüliként szakértője ennek a témának, nemcsak kutatta ezeknek a kórképeknek az előfordulását és hátterét, hanem terápiát is végez. Az alábbiakban az előadás és az utána folytatott beszélgetés „gyümölcsét” osztjuk meg önökkel. Mint ahogyan a gyümölcs sok vitamint, Krizbai Tímea előadása rengeteg hasznos információt nyújt, hogy a hazai áldatlan állapotok között legalább a megelőzést elősegíthessük.

Hirdetés

Azt mindenki tudja, hogy az egészség megőrzésében a megfelelő táplálkozásnak jelentős szerepe van. A táplálkozás elvileg örömforrás kellene legyen számunkra. Ugyanakkor társadalmi jelentősége is van, hiszen hangsúlyos része ünnepeinknek is. Sokszor kommunikációs eszközzé is válik, például szeretetet közvetít, ugyanakkor gyakran stresszoldó, jutalmazó, szorongásoldó szerepet is betölt, megnyugvást, elégedettséget vált ki. De ha az egyensúly felborul, és a táplálkozáshoz való viszonyunk valami olyasmivé válik, ami körül a világ forog, ha már rögeszme lesz, hogy mikor, mit és mennyit, ha túl sokat vagy éppen túl keveset foglalkozunk vele, innentől beszélhetünk zavarról.

Többféle táplálkozási zavart ismerünk jelen pillanatban, és azt is tudjuk, hogy egyik zavar átalakulhat egy másikká. Főleg a fiatal lányok, nők hajlamosak arra, hogy a táplálkozásnak s általa a testsúly kontrollálásának túl nagy jelentőséget tulajdonítsanak. És itt máris bejön a képbe a táplálkozási zavarok két alaptípusa: az anorexia nervosa, amikor az étkezés rettegett, kerülendő karcsúságromboló cselekedetté minősül át, illetve a bulimia nervosa, amikor az evés ellenállhatatlan vágy, de nem beteljesülést, hanem kínzó bűntudatot okoz. Mindkettő hátterében ott áll a súlyos testképzavar. És mindkettőt korunk civilizációs betegségének tekintik, elterjedésüket illetően térségünk sem kivétel (az evészavarok a harmadik leggyakoribb krónikus betegséget képezik a fiatal lányok és nők körében a kóros elhízás és az asztma után). Romániában, Erdélyben pedig alig érhetők el velük kapcsolatosan kutatási eredmények, tanulmányok és speciálisan felkészült szakemberek! Míg például Magyarországon, a budapesti Semmelweis Egyetemen van, sajnos Romániában jelen pillanatban nem létezik egyetlen egy evészavar központ sem, nem foglalkoznak ezzel a betegséggel eleget. Nem tudom, hogy egy evészavaros hová tudna menni segítséget kérni. Pszichiátriára szokták beutalni őket, begyógyszerezik, és általában valamilyen másodlagos betegséggel kezelik őket. Tudjuk, hogy az evészavarok gyakran párosulnak más pszichés zavarokkal, mint depresszió, szorongásos zavarok, kényszeres betegségek, így sokszor félrekezelik, mert az antidepresszánsok nem oldják meg a gondot.

 Dr. Krizbai Tímea klinikai pszichológus

"Mikor egyetemista voltam, párszor meghánytattam magam. 170 cm magasan, 52 kilósan, élsportolóként. Mert az akkori barátom azt mondta, kövéredek, kezdek meghízni, taszítóan fogok kinézni. Persze ez nem volt igaz, 15 éve kosárlabdáztam, vékony voltam, mint egy gazella, de a rosszindulatú megjegyzések mégis nagyon aláásták az önbizalmamat. Ráadásul a kollégiumban adtuk-vettük egymás között a csajos magazinokat, amelyekben mindenki nádszálvékony és makulátlan volt... Egész nap koplaltam, hogy ne hízzak, és lapos legyen a hasam, aztán persze annyira megéheztem, hogy ettem egy tisztességeset, ettől bűntudatom lett, és jött a hánytatás. Sőt, egyszer hashajtót is vettem a gyógyszertárban, ricinusolajat, de olyan borzalmas volt az íze meg az állaga, hogy attól is összehánytam magam. Szerencsére pár alkalom után rájöttem, hogy ez nem egészséges, és alapjában véve egyszerűen nem normális, és abbahagytam. A fiúval pedig szakítottam." (Éva, 29)

Az evészavarok hátteréről

Ma már a tudományban a komplex megközelítési mód jellemző az evészavarok kóreredetének magyarázatára. Hajlamosító, kiváltó és fenntartó okok, hatások fennállása vezethet a betegséghez. A hajlamosító tényezők lehetnek egyéni, családi vagy szociokulturális tényezők. Az egyéni kockázati tényezők között ott van a biológiai háttér, személyiségvonások és az önpercepció. Ikervizsgálatok például genetikai faktorok szerepét is kimutatták az anorexia esetében, családvizsgálatok pedig arra engednek következtetni, hogy nagyobb a hajlam az evészavarokra, ahol a családban már előfordult ilyen jellegű betegség.

A fejlődéselméletek szerint az étel körül zajló konfliktusok a szülő és gyermek között az autonómiát szimbolizálják, más pszichológiai elméletek az anya-gyerek kapcsolat zavarát látják a háttérben, amikor a sérült, problémás viszony miatt a gyerekben önértékelési gondok alakulnak ki, emiatt később sokkal sérülékenyebb lesz ezen a területen. Mások a kognitív disztorziók (torzulások) szerepét hangsúlyozzák, például ha a gyerek úgy nő fel, hogy a környezete a karcsúságot jutalmazza, a kövérséget elítéli, akkor később eszerint ítéli meg saját magát is. Törékeny önkép és rossz önbecsülés jellemzi az evészavaros betegeket. Ha a serdülőben valami miatt (pl. családi konfliktus) általános elégedetlenség alakul ki, s ez társul a perfekcionizmussal, az erős kontroll kialakulásához vezet. Az önkontroll és a testkontroll jó lehetőség erre, főleg ha a környezet (pl. család, társak) ráerősítenek visszajelzéseikkel. Az evéskontroll erősíti az általános ökontroll érzését, amely fokozatosan az önértékelés mércéjévé válik.

A családi tényezők gyakran állnak az evészavarok kialakulása mögött – a kutatások szerint is. Sőt, a család dinamikája hajlamosító, kiváltó és fenntartó tényező is lehet egyszerre! Ha a családi rendszerben valami romlik, a gyerek a tünethordozó, és ez a tünet lehet maga a táplálkozási zavar is. Olasz terapeuták – akik a legtöbbet foglalkoztak az evészavarok családi hátterével – írták le például, hogy ahol az apa marginalizált, alkoholista vagy nagyon sokat dolgozik, és ritkán van otthon, az anya átveszi a vezetést a családban, és a gyerekeit túlságosan kontroll alá vonja. Túl óvó, túl gondoskodó struktúra a jellemző ezekre a családokra, ahol az anya nem engedi kiszabadulni a gyermekeket. Megpróbálja eljátszani, hogy minden rendben van, és a gyermekeitől várja el azt, hogy ezért ők kompenzáljanak, teljesítsenek. A gyerekekből pedig valahol kitör ez, azt mondják, hogy oké, engem tudsz kontrollálni, de azt, hogy mit nyelek le, én döntöm el.

Az evészavarosok családjaira gyakran jellemző, hogy merevek a szabályok, kommunikációs problémák vannak, gyenge a konfliktusmegoldó képességük, a gyerekeket is bevonják a konfliktusokba. Kockázati tényezőként tartják számon a kutatók az evészavarok kialakulásában a családban jelentkező pszichiátriai betegségeket és az obezitást (kóros elhízás). Az evészavarok az intimitástól, szexualitástól való félelmet is szimbolizálják, a lányok így utasítják el a női szerepeket, a nőiességet.

Egyértelműen kijelenthető, hogy az evészavar főleg a lányok, nők betegsége. Az általános epidemiológiai kutatások szerint az előfordulási arány tíz az egyhez. A szociokulturális tényezők szerepe egyáltalán nem elhanyagolható, a női szépségideál, amit a társadalom, a média sugároz felénk, szerepet játszik a zavarok kialakulásában. Az evészavarok főleg a serdülőkorban jelentkeznek, ami azt jelenti, hogy a pubertásba lépés is kockázatot jelent. A serdülőkorban a lányok teste jelentős változáson megy át, amit el kéne tudni fogadni, és ez számos belső konfliktust, bizonytalanságot eredményezhet. A különböző médiáknak a szerepe ezen a téren nem elhanyagolható, mert nem reális képet mutatnak a női testről. A soványságot, karcsúságot hangsúlyozzák, hozzájárulva ezzel a fiatal lányoknál a saját testükkel való elégedetlenség, a karcsúság eléréséért való késztetés  kialakulásához.

Teljes gyógyulás nincs

A mai tudomány állása szerint egy súlyos evészavarossal el lehet érni azt, hogy valamennyire tudja kontrollálni az evési szokásait, de a kognitív disztorzióit viszont nem fogja tudni soha megváltoztatni. Az önértékelése, az önbizalma a testképének a függvénye, ha két kilót hízik, már nem tartja értékes embernek magát. Nem tudja a két dolgot szétválasztani egymástól.

Anorexia nervosa

Az egyik leggyakrabban említett zavar az anorexia, amely éheztetéssel és folyamatos, súlyos önsanyargatással, nagyon rigid fogyókúrával jár. Anorexiás az, akinek a testsúlya a minimális testsúly 15 százalékánál is kisebb, testképzavara van, azaz rettentő sovány, de ő kövérnek látja magát, és nincs menstruációja legalább 3 hónapja. Nőknél a normális testtömegindex (BMI – amit a testsúly és a magasság szorzatából számolunk ki) 19–21 között van, 19 alatt vékonyról, 17 alatt soványról beszélünk. „Ehhez képest a klinikán (a budapesti Semmelweis Egyetemen) olyan lányt is kezeltünk, akinek az indexe 13 volt. Egyhetes terápia után úgy éreztem magam köztük, mint egy elefánt, pedig nem tartom magam kövérnek egyébként” – mondja Krizbai Tímea. Szellemszerű viselkedésük van, nagyon könnyen járnak, mintha a lábuk sem érné a földet. Csoportterápián kiülnek a szék szélére, hogy azzal is kalóriát égessenek el, hogy megfeszítik a combjukat. Tudják, hogy mérik őket, és akkor mehetnek haza, ha a testtömegindexük eléri a 17-et. Volt, aki azt a trükköt alkalmazta, hogy egy egész zacskó fémpénzt rejtett el a kontyában, zörgött a feje. Az egyik lány mérés előtt megivott 5 liter vizet. „Erre kitaláltuk a vizeletpróbát, de azt úgy játszották ki, hogy egyik pisilt a másik helyett” – meséli a szakember. Az anorexiának nagyon komoly háttere van. A gondolkodásukra kognitív torzulás jellemző: az, hogy az evés uralkodik a személyiségükön. Általában perfekcionista emberek, nagyon okosak, nagyon intelligensek, nagyon könnyen manipulálják a környezetüket, szakemberként is nagyon okosnak kell lenni, hogy ne játsszanak át. Fontos tudni, hogy az anorexia az a pszichiátriai zavar, ahol a leggyakoribb az elhalálozás. Kezelésében leghatékonyabb a családterápia.

"Önmarcangolás felsőfokon. Tizenéve küzdök a súlyommal és saját magammal. Sosem voltam kövér, de mindig annak láttam magam. Úgy éreztem, minden egyes falattal felszaladnak rám a kilók, ezért a mai napig nem tudom, milyen érzés úgy enni, hogy élvezzem is az ételt. A középiskolában egy éven keresztül csak két kiflit reggeliztem, késő délután ebédeltem, a vacsora szóba sem jöhetett. Megtiltottam saját magamnak. Körülbelül tíz éve egyetlen nyár alatt közel öt kilót híztam, bár minden egyes nap bicikliztem és fizikai munkát is végeztem. A változást ismerőseim is észrevették, sőt meg is jegyezték, milyen pufi lett az arcom. Ennyi elég volt nekem... Bebeszéltem magamnak, hogy sohasem leszek képes elérni az álomsúlyt, ahhoz nyolc kilót kellett volna fogyni. Folytatódott az önsanyargatás, majd néhány év múlva életmódot váltottam, és sikerült! Sőt, még lefaragtam két kilót. Magabiztosabb lettem, és az addig rejtegetett nőiességemet is szabadjára engedtem. Az étellel viszont a mai napig nem tudtam megbarátkozni. Szinte mindegyik étkezés – főleg a családi összejöveteleken – után lelkiismeret-furdalásom van, emellett cifrábbnál cifrább jelzőkkel becézemmagam: kövér vagyok, akkora lettem, mint egy tehén. Jelenleg az egykori álomsúlyt mutatja a mérleg, mégsem vagyok elégedett. Újra le akarom adni azt a két kilót, ami három éve meglepetésszerűen olvadt le rólam. Nemrég szakemberhez fordultam, mert már torkig vagyok az önmarcangolással, végre bűntudat nélkül akarok enni és mosolyogva tükörbe nézni. Egyelőre nem szeretem magamat." (Anna, 30)

Bulimia nervosa

Visszatérő falási rohamok jellemzik ezt a zavart, amikor a betegek annyi ételt képesek egyszerre megenni, amely biztosan nagyobb, mint amennyit a legtöbb ember megenne hasonló időtartam és hasonló körülmények között. Ezt követően a hízás megakadályozása érdekében önhánytatáshoz, hashajtóhoz, vizelethajtóhoz folyamodnak, vagy edzenek. Általában normális testsúlyuk van, így nehéz kiszűrni ezt a zavart. Gyakran a fogorvosok veszik észre, mert a sok hányástól tönkremegy a fogzománcuk. Az önhánytatástól ugyanakkor egy csomó vitamin, nyomelem is kimegy belőlük, száraz lesz a bőrük, kezd hullani a hajuk. A testképzavar szintén tünete a bulimiának, az önértékelést túlzottan befolyásolja a test alakja és súlya. De nem vevődik könnyen észre, mert ők valamivel jobban „működnek”, mint az anorexiások, akik a világ ellen egy erősen agresszív megnyilvánulást mutatnak. A bulimiások nem, ők kínlódnak, azt szeretnék, hogy olyanok legyenek, mint a többiek. Eszel vele a vendéglőben, s rögtön utána feláll, és megy a mosdóba – ez egy jele lehet a bulimiának. Az ő esetükben is nagyon jól működik a családterápia és a művészetterápia is.

Egyéb zavarok

Egy ideje megjelent a szakirodalomban a férfiakra jellemző inverz anorexia. Ez egy fordított testképzavar, ami főleg a testépítők körében ismert: egyfolytában járnak gyúrni, szteroidokat vagy egyéb táplálkozáskiegészítőket szednek, óriási nagy izomtömegre tesznek szert, de a tükörben mégis vékonynak látják magukat. Ez is komoly problámákhoz tud vezetni. Létezik az orthorexia nervosa, az egészséges táplálkozási zavar, amikor az ember nem a táplálkozás mennyiségére, hanem a minőségére figyel kényszeresen. Amikor az életét az tölti ki, hogy órákon át keresgél egészségesnek vélt élelmiszereket, és csak azt hajlnadó megenni. Van egy falászavarnak is nevezett táplálkozási zavar (Being Eating Disorder). Az ebben szenvedő személyeknek falásrohamaik vannak, anélkül, hogy ezt önhánytatás követné, viszont óriási bűntudatot éreznek. Általában túlsúlyosak, és érzelmi zavarokkal küzdenek. Ez a jelenség férfiak körében gyakoribb.

Előfordulás

A gyors társadalmi változásokon átmenő országokban (pl. posztkommunista országok, mint a mienk) gyakoribbak az evészavarok, akárcsak bizonyos foglalkozások esetében (pl. modellek, balett-táncosok, stb.). „2000 és 2007 között erdélyi középiskolások körében végeztem epidemiológiai vizsgálatot a táplálkozási zavarok előfordulásáról. Ebből a szempontból összehasonlítottam a román, szász és magyar populációt. Kiderült, hogy legmagasabb arányban a román közösségekben jelentkezik a táplálkozási zavar valamely típusa, a magyar és szász közösségekben alacsonyabb. Azt találtam például, hogy a magyar lányok 0,4 százaléka, a román lányok 1,9 százaléka felelt meg az anorexia nervosa diagnosztikai kritériumainak, míg a bulimia esetében a magyar lányoknál 1 százalékos, a román lányoknál 1,3 százalékos előfordulást mutatott ki a 2396 serdülő kikérdezésén alapuló vizsgálat. Ezt egyfajta kulturális megmaradási késztetéssel magyaráztam. Azért, hogy ne olvadjon be a többségbe, a magyar kisebbség valamivel jobban ragaszkodik ahhoz, hogy a saját kultúráját megtartsa, nincs rá akkora hatással a nyugati trend, mint például a román közösségre. A másik, hogy a magyar kultúrában a teltség jobban elfogadott. Ha a székely menyecskének kicsit szélesebb a csípője, csinosabbnak mondják, mintha kis vékonyka lenne. A nagyobb populáción mért, 2007-es kutatás eredménye pedig azt mutatja, hogy az evészavar igenis jelen van, Erdélyben is ugyanolyan arányban fordul elő ez a betegség, mint Európában bárhol” – összegezte kutatásainak eredményeit a szakember.

Személyes intermezzo

Mint mondtuk, a táplálkozási zavarok kezdete valamikor a serdülőkorra tehető, mert ez az időszak az, amikor alakul a személyiségünk, az identitásunk, amikor próbálunk minél több választ kapni arra, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. „Amikor szembeszállunk a családunkkal néha, lázadunk, másként akarunk tenni dolgokat. Én elég nehéz serdülő voltam, állandóan elégedetlen a kinézetelemmel, csinosabb, vékonyabb akartam lenni. S én is – ahogy az itt ülők legalább 70 százaléka legalább egyszer életében – fogyókúráztam. Rettenetesen lázongtam, mert anyukám folyton etetni akart (a szülők ezt az etetési kontrollt elég jól tudják gyakorolni a gyerekükön), és én azt gondoltam: márpedig megmutatom, hogy nem fogom azt csinálni, amit ő mond. Nem a rántott húst ettem meg, hanem valami teljesen mást. Brassó mellett, Négyfaluban éltem, az általános iskolát is ott jártam. Emlékszem, hogy elemi osztályos koromban nagymamám paprikás zsíros kenyeret készített tízóraira. Jó csángó szokás, s jó nagyokat is ettünk. Amikor Brassóba kerültem középiskolába, ott az egyik lány vékonyabb volt, mint a másik. S akkor én, aki bejöttem faluról, a zsíros kenyér után, úgy éreztem, hogy valamit tennem kell, mert ez így nem jó. Rettenetes kisebbségi érzésem volt. Azt hiszem, valahol ezek voltak azok a gyökerek, amik elindítottak ezen az úton. Pszichológusként a táplálkozási zavarokról írtam a szakdolgozatomat, és utána a mesteri, majd a doktori kutatásaim is mind erről szóltak. Elég mélyen beleástam magam ebbe a témába, és nem is bánom, mert ez hasznos dolog, amiről minél többet kell beszélni az embereknek. A megelőzésben nagyon sokat tehetnének a szülők, a pedagógusok, ehhez pedig információk kellenek” – véli Krizbai Tímea.