Polgári békeidők a Patkóban

Székelyudvarhely szívében, a patkót formázó egykori Deák tér bal oldalán áll egy öreg bérház. Ablakszemével száznegyven éve vigyázza a teret, míves homlokzatán parányi, kovácsoltvas korláttal szegélyezett balkon és egykori neves lakójának emlékét őrző márványtábla. Története, ahogy Kolumbán Imola boldog békeidőket idéző otthona is, mesébe illő.

Mindig lenyűgöznek a régi, gangos bérházak. Tanúi egy letűnt, vissza soha nem térő kornak. Titkokat, egyszer volt szerelmeket, boldog és boldogtalan embermeséket őriznek, emlékeznek minden lakójuk kezének érintésére, léptének ritmusára. Mi lenne, ha megszólalnának? – fordult meg fejemben a játszi gondolat, amikor beléptem Székelyudvarhely egyik legpatinásabb épülete, a Márton Áron tér, vagy ahogy az udvarhelyiek hívják, Patkó bal oldalán álló 140 éves bérház kapuján. Súlyosan, barnán csukódott be a hatalmas kapu, méretes kilincsét mintha óriások kezébe illőnek formázta volna a ma már nevenincs kovácsmester. Huzatos volt, és enyhén dohos illatú a kapualj. A négyszögletű belső udvar homályában feltűnt az összetákolt fásszín torz sziluettje, a szomszédos ház fala mellett dideregve bújt össze a két vézna facsemete. Vastag falak között fényesre koptatott kőlépcső vezetett az emeletre, s ha a mozgásérzékelővel felszerelt lámpák nem világították volna meg a folyosót, azt hihettem volna: visszarepített az idő a 19. századba.

Húsvétig karácsony

A gangra nyíló magas ablakszemeken gyönyörűen megmunkált, masszív kovácsoltvas rácsok, a szilágysági nagymamától örökölt Thonet széken fenyőgallyal teli vesszőkosár ücsörgött.

– Isten hozott! Kár, hogy nem nyáron jöttetek, olyankor itt minden csupa muskátli! – invitált befelé kedves mosolygósan vendéglátónk, Kolumbán Imola. A szobában frissen főzött kávé, a sütőben a tiszteletünkre piruló pityóka mennyei illata elegyedett alma és fahéj finom, angyalváró ünnepet idéző illatával – meghitt hangulatban tereferéltünk a kedvenc rózsás kerámiatányérokkal, a nagymamától örökölt evőeszközzel, kristálypoharakkal gyönyörűen megterített ebédlőasztalnál. Az ünnepi hangulatot tetézte a sarokban álló karácsonyfa.
– Nálam húsvétig tart a karácsony! – világosított fel jóízűen kacagva a vendéglátónk, s magyarázatként hozzátette: most ért haza Pécsről, „nagyi szeme fénye” Sára unokáját látogatta meg.

A harmonikus hall

A bő három méter magasságú polgári lakás első szobája egyszerre előszoba, konyha, ebédlő, és innen nyílik a parányi, de kényelmes fürdőszoba is. A helyiséget Imola alakíttatta át és rendezte be a rá jellemző, apró részletekre figyelő igényességgel – tükre ennek az eklektikus, de mégis harmonikus berendezés minden darabja.

A bejárati ajtó mögött a múlt század elejéről származó fogas, mellette tükrös komód és a „még nincs kész!” konyhában álló párja, a fekete márványlapos régi tálaló. Középen a termetes ebédlőasztal, a mennyezeten hatalmas rézcsillár. Imola kifogástalan ízléssel passzította egymáshoz az örökölt öreg bútorokat és az újakat. Nem bontja meg, sőt az összhangot a konyhát leválasztó, saját tervezésű, rafináltan eldugott éléskamrát is rejtő pult, a mennyezetig érő beépített szekrény sem. Imola büszkeségei az ablakbélletben és a pulton sorakozó, csodaszép kék, fehér, szilágysági – napraforgós, székely – madaras motívumokkal díszített korondi kerámiatálak, asztali lámpa. Értékes, egyedi, a ház asszonyának rendelésre készült és immár biztosan meg nem ismételhető darab mindahány, a januárban elhunyt, az UNESCO Élő Szellemi Örökség díjával kitüntetett Pál Ágoston fazekasmester remekei, akárcsak a barnával-zölddel pingált váza is. Az ablak alatt, a sarokban és a bejárattal szemközt is kényelmes, szőttessel leterített dívány, rajta udvarhelyszéki írásos mintás párnák.

Becses örökség, vendéglátónk nemrég elhunyt édesanyjának kézimunkái. Rá emlékeztetnek a hófehér csipketerítők és az a katicabogaras falvédő is. Kiszolgálta már Imola mindhárom, felnőttkorú fiát, s ma a főtérre néző nappaliban, a nagyi ágya mellett álló Sárika kiságyának dísze. A kézimunkázás szeretetét Imola is örökölte: a konyhaablakon a saját maga horgolta csipkével díszített firhang látható.

A vándorló kedvencek

Az előtér falán sok-sok festmény, ahogy a táncteremnek beillő, a 20. század eleji békeidők polgári szalonjainak hangulatát idéző nappaliban is. Vendéglátónk nevetve ismeri be: gyengéi a kalapok és az értékes műtárgyak – bárhová is költözött eddig, márpedig sok otthona volt már, ezeket mindig magával vitte, s ezekkel, mondja, „mindég-mindenhol máris otthon voltam!”. Szilágysomlyóról az egyetemi városába, Galacra, onnan férje szülővárosába, Udvarhelyre vándorolt, válása után pár évig három fiával Budapesten élt, majd onnan visszacsángált a Küküllő partjára. Vándorlásai során bővítette festménygyűjteményét. Értékes kollekciójában többek között Kristófi János, Maszelka János, Kubanek László, Kalló László, Páll Lajos, Antal Imre, Bíró Gábor, Nagy Péter, Kovács Géza, Vass Mária által szignált munkák sorakoznak.

Örökség hölggyel

A főtérre néző szobában sok a bútor, mégsem zsúfolt a helyiség. Az egyik sarokban Imola fehér terítővel letakart, pipacsos és fehér csipkeszegélyű párnás fekhelye, a másikban kényelmes kanapé. A falat méretes torontáli szőnyeg takarja, felette régi fotográfiák: az ükapa, a dédapa és a nagypapa, valamint egy ismeretlen hölgy fényképe. Vendéglátónk úgy sejti, hogy a Mátéffy Béla tanár úrtól, a gimnázium neves matematika-fizika tanárától – aki Ferenc József császár gödöllői gyógyszerészének, Sissi királyné vadásztársának volt a fia – örökölt öreg bútorok egy-két darabjának valamikor az ismeretlen nő lehetett a tulajdonosa.

A tágas helyiségben, ahol meleget duruzsol a Mária-üvegajtós, tojáshéj színű csempekályha, szépen megfér egymás mellett a sok régi, míves bútordarab: a nagymamától örökölt íróasztal, a rózsafagyökér és diófa furnéros, égerfa konzolos hatalmas tükör, van helye a magas fényezésű barna komódnak, a szófának és a tanár úrtól örökölt kitűnő állapotú, értékes ülőgarnitúrának. Nem sokáig lesz már itt: Imola úgy döntött, az ajándékot továbbadja. „Higgyétek el, olyan helyet találtam, ahol becsben lesznek, ki lesznek állítva, és sok embernek telik öröme bennük. Tudom, hogy a tanár úr ezt helyeselné” – magyarázta döntését.

Az óra és a lepkék

A lakásban minden tárgynak története van, annak az üvegbúrás, az idő múlásába belefáradt vénséges órának is, amit valamikor, az első házassági évfordulóra ajándékozott Imola dédmamájának a sármos, hölgyek által körberajongott férjeura, és adta át a dédunoka által vidáman előadott szöveg kíséretében: „Vilma, a mi családunkban válásról, tudja, hogy nincs szó. Ezentúl minden évben megnézem, hogy házassági évfordulón felhúzza az órát, vagy sem. Ha felhúzza, maradunk közös hálószobában, ha nem, akkor én külön költözöm.”

 

Az ajtó mögött fedezzük fel a három, bekeretezett lepkét. Nem gyűjtemény, fontos, személyes üzenettel bíró ajándék. „Akkor kaptam, amikor a budapesti mirelitgyárból, ahol több évig dolgoztam, elbúcsúztam. A főnököm adta át, mondván: Imola, menjen csak vissza Erdélybe, mert maga itt olyan, mint ez a három, színes, üveglap alá zárt pillangó!” – eleveníti fel a különleges történetet.

Regényes múlt

A farsang farkához passzoló vacsora, a vajjal, savanyú káposztával körített, köménymaggal megszórt sült krumpli falatozása közben a ház és a lakás regénybe illő története is terítékre került. Imola felkutatta, hogy a bérházat a neves nagybányai festőművészt és ügyvédeket is jegyző Ferenczy família építtette, és 1878-ban telekkönyvezték. A Ferenczyek egykori kovácsműhelye még ma is áll az udvar végében, de a kerítésen túli telken egykor buján zöldellő arborétumnak már nyoma sincs. Nem tértek vissza soha többet a tulajdonosok sem, akik egykor ebben a lakásban laktak, és akiket az 1951-es államosításkor egy szál bőrönddel tettek utcára, házukba pedig idegeneket telepítettek.

„Azt hiszem, az idők folyamán egyetlen ember volt, aki fel tudta becsülni ennek a bérháznak az értéket. Ő volt néhai Mátéffy tanár úr. Egy véletlen, szerencsés találkozásnak köszönhetem, hogy 93 éves korában megismertem őt. Hét nyelvet beszélt, hatalmas műveltségű, tudású, rendkívül szerény úriember volt. Feleségével, a nagyenyedi kollégium tanítóképzője alapítójának a dédunokájával, a sorbonne-i egyetem egykori végzős hallgatójával, Molnár Margittal ketten éltek itt. Ő már tíz éve nem élt, amikor először itt jártam. A hivatalban dolgoztam, a tanár urat pedig díszpolgárává avatta a város, én jöttem felajánlani neki segítségemet, hogy átvezessem az ünnepségre. Megkedvelt engem, megbízott bennem, sokat találkoztunk, beszélgettünk. Élmény volt hallgatni és a társaságában lenni. Gyermeke nem volt.

Élete utolsó éveiben terjedelmes könyvtárát a székelyudvarhelyi Dokumentációs Könyvtárnak adományozta, értékes festményeit a Haáz Rezső Múzeumnak, mindezt adományozó levél kíséretében tette. A birtokában lévő Berde Amál-festményeit a festőművésznő Székelyudvarhelyen élő rokonainak adta át. Amikor 101 évesen elhunyt, rám hagyta a régi bútorait, a lakást pedig részletre megvásároltam az államtól.

Nagyon rossz állapotban volt itt minden, évekbe, sok munkába, pénzbe telt, hogy lakhatóvá varázsoljam” – mesélte Imola. Kacagva idézte fel, hogy amikor már felújíttatta a lakást, beütött a krach: a főtérre néző nappaliban a régi, korhadt tetőgerendák nem bírták tovább az évszázados terhet, beszakadt a mennyezet, elölről kellett kezdeni mindent.

Álmodik a jelen

Imolát dicséri, hogy tudatosan vigyázott arra: a felújítás során semmi ne vesszen el abból, ami közel másfél évszázadot túlélt. Saját maga aranyozta le az előteret a nappalitól elválasztó ajtó faragott, a bejárati kapun levővel azonos díszét, megmaradtak az eredeti ablakkeretek és a húzott üveges ablakszemek, fényesre suvickolva szolgálnak ma is a rézkilincsek, és rézből vannak az apró, de kényelmes fürdőszobában a csaptelepek, a tusolórózsa is. A helyiség dísze a száznál is több éves, virágszirmokkal teli üveg éjjeliedény, és az öreg törülközőtartó is máig kínálja csipkeszélű damasztkendőjét.

Szerintünk ennél szebb, jobb, otthonosabb már nem is lehetne a lakás, de tulajdonosa nem így gondolja. A nappali egyik falára egy hatalmas, üveges, megvilágított gardróbot álmodott, az étkezőbe mályvaszínű kárpitos ebédlőt, de hogy mindez mikor készül el, maga sem tudja, de azt mondja, ha odanéz, ő már látja is! „Mondtam a fiaimnak, hét év alatt sem sikerült befejezzem a konyhámat, mire Sándor fiam azt válaszolta: »Édesanyám, kiszámoltam, hogy eddig kilenc konyhádat rendezted be. Az Isten már megelégelte, s azt mondta: most már csináld, ahogy tudod«” – meséli vendéglátónk.

Jó kedélyét, humorát, fáradhatatlannak tűnő, mindig a legjobbra törekvő természetét ismerve biztosan tudjuk, ha egy év múlva újra bekopogunk hozzá, már az újragondolt konyhában kávézunk, és ott lesz a nappaliban, az üvegszekrényben is, megvilágítva mind a 16 kedvenc kalapja. Pontosan úgy, ahogy azt megálmodta.

 Fotó: ifj. Haáz Sándor

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. márciusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>