Pórázon tart és megszelídít: a kutya

Ha érzelmekről beszélünk, elsőként az embertársaink iránt tápláltakra gondolunk. Pedig hatalmas, egy életre kiható érzelmeket válthatnak ki belőlünk házi kedvenceink, s köztük kiemelkedő helyen a kutyák. Amíg nincs gyermekünk, csak találgatni tudjuk, milyen érzés szülőnek lenni. Így van ez a kutyatartással is: ahhoz, hogy átérezzük, meg kell tapasztalni. Drága Bojtik, Pörik, Fickók és Vacakok! Ha lakásunk épségének annyira nem is, testünk-lelkünk egészségének olyan jó, hogy vagytok!

Hirdetés

Bojti, a bentlakó

A székelyudvarhelyi Péter Zsuzsa valami messziről látható, különleges összhanggal sétál Bojtárral, az ápolt szőrű német juhásszal. A jól nevelt kutya játékból ugyan, de megkergette néhányszor az én picike, roppant ijedős kutyámat, eközben tudtam meg a gazdától, hogy a termetes eb a lakásban lakik. Így szokta meg – magyarázta Zsuzsa.

„2012-ben került hozzám Bojti, pótolni az előző kutyám által hagyott űrt. Eleinte nehéz volt elfogadnom őt, egy darabig a régi kutyámat kerestem benne, aztán ahogy telt az idő, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és kezdtem megszeretni őt, saját magáért – meséli a kezdeteket a fiatal lány. – Egyetemista voltam, elvittem magammal Vásárhelyre. Az első egy év nem ment zökkenőmentesen: mindegyre valami izgalomban volt részünk, hol a lábát vágta szét a séták alatt, hol az ágy sarkát rágta szét. Olyan is volt, hogy egy tollpárnát »végzett ki«, s ezzel teljesen megtöltötte tollakkal a szobát. Persze megkapta a szidást érte, de így, visszagondolva már elég mókás történet. Úgy érzem, ez a sok kaland, amin keresztülmentünk az első időszakban, nagyon közel hozott minket egymáshoz. Családtaggá vált, olyan, mint egy kis testvér, egy legjobb barát, egy védelmező báty és egy gyerek összegyúrva. Egy biztos pont az életemben, bármi van, ő itt van, számíthatok rá, hazavár, örül nekem, elfogad olyannak, amilyen vagyok, feltétel nélkül szeret. A mindennapjaim része. Felvidít, ha rossz a kedvem. Amikor vele töltöm az időm, akkor minden hétköznapi, munkahelyi dolgot ki tudok zárni, és csak örülök annak, hogy sétálunk, ha esik, ha havaz” – magyarázza Zsuzsa.

Fotó: Lőrincz Eszter

„Vannak, akik szerint egy kutya korlátozza az embert, főleg, ha lakásban tartják, az ember rá van kényszerülve, hogy sétálni vigye, ha van kedve, ha nincs, bizonyos programokra nehezebb eljutni, esetleg le is kell mondani. Én azonban úgy gondolom, ennyi áldozatot lehet hozni azért, akit igazán szeretünk – érvel a kutyatartás mellett Bojtár gazdája. – Sok embert megismertem általa, főleg kutyásokat, és barátságok is születtek. Igazából sokkal több a pozitívum szerintem a kutyás létben, mint a negatívum. Nem is tudnám már kutya nélkül elképzelni az életem. Ezt azonban csak az tudja megérteni, aki hasonlóan kutyabolond. Járok vele szaladni, sokkal jobban telik, mint egyedül. Egy szó, mint száz: hozzájárul a testi, lelki egészséghez, ha az embernek bent tartott kutyája van. Azért hangsúlyoztam a benti kutyát, mert akinek kertje van, sajnos gyakran lusta, vagy túl kényelmes elvinni a kutyáját sétálni, pedig az udvar is egy szoba a kutyának” – magyarázza a fiatal „kutyabolond”.

Pöri, a bulgáriai szuvenír

Fotó: Csedő Attila

Szilveszter Klára négy évvel ezelőtt fogadta be Pörit, amikor egy étterem teraszán ebédelt a párjával, a kutya odasomfordált, és kaját kunyerált. Klárának annyira megtetszett a bozontos szemöldökű kóbor eb, hogy ezt követően mindennap arra sétált, ételt vitt neki, és a kezdetben bizalmatlan kutyus két hét múlva már a lábába kapaszkodva tiltakozott, amikor el akart menni tőle. „Nem akartam kutyát, egyáltalán nem, bár gyerekkorom óta imádom őket, de egyszer volt már egy Macim, őt is az utcáról mentettem meg, sajnos akkor csődöt mondtam kutyanevelésből, emiatt nagyon sokat vádoltam magam, úgyhogy tudtam, mivel jár, ha az embernek kutyája van. Rengeteget tépelődtem, hogy mi legyen. Akkor éppen Bulgáriában éltünk a párommal, albérletben, azt sem tudtam, egyáltalán megengedi-e a főbérlő, hogy kutyát tartsak a házban. Aztán egy éjszaka óriási vihar tombolt kint, én pedig nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy az a kis kutya – akkor körülbelül kilenc hónapos lehetett – kint van a viharban, biztosan fél és fázik. Azt hiszem, akkor dőlt el a sorsunk – meséli a megismerkedésüket Klára. – Azóta nem váltunk el többet, szinte egy napra sem. Nem azért fogadtam be a házamba és a szívembe, hogy nekem legyen egy kutyám, hanem azért, hogy neki legyen egy jó gazdája, családja, otthona. Azóta Pöri-függő lettem, köréje szervezem az egész életem. Bárhová megyek, viszem magammal. Amíg a munkám olyan volt, hogy megtehettük, oda is jött velem. A napot együtt kezdjük egy kis futással, aztán én dolgozni megyek. Ő marad otthon egyedül vagy a párommal. Amikor hazaérek a munkából, egyből lemegyünk, és egy nagyot sétálunk, aztán a délutáni programom is 90 százalékban olyan, amiben ő is részt tud venni. Ha biciklizünk, ő is jön, van neki egy kis utánfutója, abban feszít. Nyáron nem járunk strandra, mert nem lehet kutyát bevinni, így valamelyik közeli tóhoz megyünk, hogy ő is tudjon fürdeni – mesél a mindennapjaikról Pöri befogadója. – Kicsit olyan, mintha a gyermekem lenne, tudom, hogy tőlem függ, és számít rám, ezért nagyon óvom. Mióta ő van nekem, sosem érzem egyedül magam. Ő a világ legjobb barátja, a legjobb társ, akit csak ember el tud képzelni. Mindig kedves és nagyon szófogadó. Gondolom, ez abból is fakad, hogy első perctől kezdve nagyon meg akart felelni nekem, mintha csak meg akarná hálálni, hogy nem hagytam az utcán.

Fotó: Csedő Attila

Mióta ő velem van, sokkal boldogabb az életem, sokkal nyugodtabb vagyok. Olyan, mintha egy nagy szeretetgombóccal élnék, aki ontja magából a szeretetet, nyugodtságot és mindenféle pozitív érzést. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy vele szebbek az évszakok, például annyira tud örülni a hónak, hogy újra gyerek leszek én is, és játszunk – folyik a rajongással vegyes lelkesedés Pöri gazdájából. – Nem tudom, mennyire jó vagy rossz dolog, de képes vagyok lemondani programokat, ha tudom, hogy miattuk őt magára kéne hagynom, mégsem érzem azt, hogy bármiről lemaradnék miatta, mert nekem ez így természetes. Amúgy nemcsak a saját kutyámat imádom, hanem az összeset, legszívesebben hazahoznám őket mind. Ennek persze Pörike nem örülne, kettőnk közül ugyanis én vagyok a nagyobb kutyabarát” – teszi hozzá mosolyogva Klára.

Fickó, a terapeuta

Fotó: Angyalosi Bea

Kolozsvári fotósunk, Angyalosi Bea két éve talált magának egy Fickót Pádison. „Valaki kidobhatta az út szélére három hónaposan. Annyira le volt gyengülve, hogy nem tudott lábra állni. Azzal a szándékkal vettem magamhoz, hogy meggyógyítom és továbbadom, de természetesen annyira megszerettem, hogy nem volt szívem továbbadni – meséli közös életük kezdeteit a fiatal fotós. – Soha nem gondoltam volna, hogy kutyával fogok lakni egy lakásban. Szerintem többet sírtam én, mint a kutya. Fogalmam sem volt, hogy neveljem, a kedvenc rágcsálnivalói a falból kiálló vízcsövek voltak. Korábban nem volt stabil napi programom, de ahhoz, hogy szobatisztaságra neveljem, azonos időben kellett felkelnem reggel, és a napomat egy félórás sétával kezdtem az erdőben. Hamarosan azonban már úgy éreztem, hogy ez az állat valamilyen módon nekem volt szánva – mutat rá az összeszokás nehézségeire is Bea. – Egy időben, ha elmentem fotózni, megbosszult, és megrágta a szőnyegemet. De ha haragudtam is rá, gyorsan elmúlt. Ő csak azt akarta, hogy vele maradjak egész nap” – magyarázza Fickó gazdája. Mint meséli, két éve boldogítják egymást, azóta egymáshoz alakultak, kutyája a legjobb barátja, aki néha olyan, mintha gyerek lenne: etetni, sétáltatni, fürdetni kell.

Fotó: Ballok Zoltán

„Egy kutya soha nem fog megsérteni szavakkal, soha nem fog megítélni a tetteidért, és mindig hűséges. Ezért néha jobban szeretem a kutyámat bármi és bárki másnál – vallja be Bea. – Ezt, ha olyan ember olvassa, aki láncra kötve tartja a kutyát a hátsó udvarban, soha nem fogja megérteni. Pedig szerintem, ha mindenkinek lenne egy örökbe fogadott kutyája, akivel együtt él, sokkal jobb lenne az emberiség. Fickó megerősített engem, nem félek az egyedülléttől, nincs időm unatkozni. A napi erdei sétákat már nemcsak a kutyáért teszem meg, hanem magamért is. Soha nem cserélném fel az erdei madárcsicsergést a város zajával. Úgyhogy igyekszem a legtöbb időt Fickóval tölteni” – magyarázza a kolozsvári kutyarajongó. Kezdetben Bea szülei cseppet sem örültek Fickónak, de mára már úgy megszerették, hogy alig akarják visszaadni, ha náluk vendégeskedik. „Mostanra ott tartunk, hogy Fickó a MI kutyánk” – meséli mosolyogva Bea.

Fotó: Kun Dóra

„Sok dologra nem tanítottam, mert én egy boldog kutyát szerettem volna, nem egy jól neveltet. Ennek ellenére folyamatosan kommunikál velem. Kirándulásokon is messziről megérzi, hogyha közeledik valaki, vagy valami, és mindig jelzi. A legutóbbi sátorozásunkkor is jelezte nekünk, hogy rajtunk kívül még vannak az erdőben, és az erdő lakóinak is jelezte, hogy ne közeledjenek, mert ő biza’ széttépi őket. Aztán kiderült, hogy medve volt, a sátrunkat is jól megráncigálta. Ha Fickó nincs, valószínűleg átalusszuk az egészet, így meg van egy óriási élményünk – meséli a cseppet sem szívbajos fotós. – Fickó egy nagy élmény és terápia. Egy dolog biztos: ha úgy alakul az életem, hogy nem lesz gyerekem, a kutya biztos helyettesíteni fogja. Ha meg lesz, azt soha nem fogjuk énekelni, hogy Kicsi kutya tarka, se füle, se farka…”

Édes teher pórázon

Ha nem láncon éheztetett házőrzőkről vagy harci kutyákról beszélünk, jómagam egyből pozitív dolgokra asszociálok, ha a kutya kerül szóba – ezt már Sajgó Réka klinikai pszichológus mondja. Persze ezzel nem mindenki vagy nem minden helyzetben van így. „A kutyatartás esetenként kényelmetlenséget, kötöttséget is jelent, például csak úgy lehet hosszabb időre elmenni otthonról, ha visszük a kutyát is, vagy pótgazdát keresünk. Mégis a gondoskodás, a felelősség szempontja nagyon nagy pozitívumot jelenthet, akár a gyerekünknek is, aki így tanulja meg, milyen felelősnek lenni egy kiszolgáltatott lényért, de letört, elkeseredett felnőttnek is jelentős lelkierőt, összeszedettséget adhat már csak az is, hogy gondoskodni kell a kutyáról. És ez nem mondvacsinált felelősség, a kutya tényleg rászorul a gazdájára. Ugyanilyen „pozitív teher” tud lenni az is, hogy a lakásban tartott kutyát sétáltatni kell. Sokan egyedül el sem indulnának hosszabb sétára, de a kutyával ez még jól is esik, igaz, akkor is menni kell, ha rossz az idő” – teszi hozzá a pszichológus.

Fotó: Csedő Attila

Egy kutya jelenléte önmagában is örömforrás lehet – magyarázza a szakember –, emiatt lesz gyakran magányos vagy magukra maradott emberek társa. Ebben az esetben azonban nem mindegy, hogy csakugyan kutyának, kutyaként tartja a gazdája, vagy tulajdonképpen emberi társaságra lenne igénye, és a hiányérzet elfedésére használja a házi kedvencet. Nem érdemes önmagunkat becsapnunk, mert akkor folyamatosan csalódottak leszünk: minden szeretetünkkel együtt – a kutya „csak” kutya. „Meglepődve hallom azt az érvelést, hogy a kutya élete rövidebb az emberénél, ez előre tudvalevő, akármennyire megszeretjük, el fogjuk veszíteni, ezért akkor jobb, ha nincs is egyáltalán. Ez a szemlélet egy általánosabb, egyre elterjedtebb elképzelést tükröz, amely szerint a veszteségérzés megúszható, elkerülhető, sőt elkerülendő – emiatt aztán nem is tudunk, mit kezdeni vele, amikor mégis bekövetkezik – figyelmeztet a szakember. – De véleményem szerint sok örömtől, rengeteg nagyszerű élménytől foszthat meg ez a hozzáállás, szóval szerintem érdemes kockáztatni. Igen, néha akár néhány szobanövény, a gyep vagy akár pár bútordarab épségét is. Mert számos dolgot ad a kutyatartás: növeli a biztonságérzetet még egy kis termetű kutya jelenléte, ébersége is, emellett komoly hangulatjavító a lelkes üdvözlés hazaérkezéskor s a felszabadult játék, amire egy kutya képes, és amit mi felnőttfejjel másképp talán meg sem engednénk magunknak” – érvel a teljesség igénye nélkül a kutyatartás mellett a szakember, aki maga is kutyatartó.

Vacak, a celEb

Fotó: Rab Zoltán

34 éves voltam, amikor az én szívemben is váratlanul kinyitott egy titkos szobát Vacak, az akkor alig négykilós szőrkupac. Egy olyan rejtett zugot, amelyről nem is sejtettem addig, hogy bennem is létezik. Teljesen új dimenzióit ismertem meg a szeretésnek, a gondoskodásnak, ha hosszabb ideig nem volt velem, fájóan hiányzott. Soha nem gondoltam volna előtte, hogy az emberek ennyire szerethetnek egy állatot. Meglepetten tapasztaltam, hogy ha vele vagyok, állandóan mosolygok. Valami korábban nem tapasztalt gyengédség lett úrrá rajtam, s a keménynek hitt szívem egyre lágyult, finomodott. Új – kutyás – emberekkel ismerkedtem meg, és a napi 2-3 óra séta villámgyorsan ledolgozott több mint tíz kiló súlyfelesleget. Kis Vacak, az udvarhelyi celEb idő előtt, váratlanul távozott, s ma már a túlvilági réteken kergeti az égi pillangókat vékony virgácsain, de rövid élete alatt nagy dolgokat alkotott: kutyás embert faragott belőlem, s neki köszönhetően egy életre kutyaszerető maradok.

Fotó: Magyari Hunor

Ülök a taxiban, az ölemben hörögsz, magamhoz szorítom a kis tested, meleg, lélegzel, remeg a lábad, kétségbeesetten ismételgetem, hogy tarts ki, tarts ki, kérlek! Berohanok a rendelőbe, leteszlek a műtőasztalra, és hinni akarom, hogy most már biztonságban vagy.

Vékony vinnyogás, még fel sem fogom, de már rohanok az irányába, először azt hiszem, csak beszorult a rácsok közé a fejed, ahogy közelebb érek, látom: a nagy fekete kutya harapja a nyakad… Megmentenek, meglátod! Ügyes kutya vagy...

Hideg van, kesztyű nélkül fáj a lapáton a kezem, gödröt ásunk az erdőben. Felvenném a kesztyűm, de kutyaszaros, fogalmam sincs, mikor lett olyan, visszateszem a zsebembe. Egy száraz, sárga rózsát magamhoz kaptam, amikor indultam, és egy gyertyát az adventi koszorúból. Meggyújtom sietve, könnyek nélkül otthagylak.

Ülök a lakásban, vendég jön, nem ugatsz. A cipőimet kihoztam, immár biztonságban vannak. A hűtőben maradt húskeverék láttán zokogok. A szagod néhol még érzem, olyan jó. Csak nem készült el a zuhanyos fotód, amit annyiszor akartam, jut eszembe a kádnál, ahogy lefetyelted a meleg vizet. A szőrös ruhákat a gépbe tettem, a sétálócipőt megmostam. Az ételesedénykéid elraktam, nem piszkálja senki a tobozokat az asztali dekoráción. Nem hallom a megnyugtató lépteid a parketten, nem követ senki a hálóba, nem nézed, ahogy zuhanyzom, nincs ásítás, bundarázás, vakkantás, nem rágod a csontodat.

Az iszonyú hiányérzet eszembe juttatja, milyen volt, amikor még nem voltál, miért is akartalak. Hirtelen minden üresnek tűnik, kiszakadt belőlem egy darab. Nem megyünk többé sétálni??? Hogy lehet az? Ki fog örülni Rajnának és Csokinak, ki ficánkol Pötyivel és Piculával, Fülivel és Brutival?

Sétaidőben kivitt a lábam, csakhamar a szokott útvonalon találtam magam. Az átjáróknál gondosan megálltam, s félhangosan mormogtam, hogy állj! Ügyes kutya!

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. áprilisi lapszámában jelent meg.